Kristóf Zoltán: Variációk egy témára, Georg Büchner módra

Ötletes, szellemes, mindenféle színházi keretet szétfeszítő színészi összegzés arról, hogy miként formálhatjuk át egy halott író egyszerű történetbe ágyazódott darabját. Balázs Zoltán egyedi értelmezésének köszönhetően igazi ínyencség a színház szerelmeseinek: ez a Leonce és Léna lényege, mely a Maladype színház előadásában kel életre esténként, mindig új meg új formában.

Az előadás elején Balázs Zoltán rendező érhetően elmondja a közönségnek (telt ház, én egy pótszéken ücsörgök), hogy tulajdonképpen mi is fog itt ma este történni, és a rezzenéstelen arcú, fekete ruhába öltözött, bambuszrudak között álló nyolc színész csendben várja, hogy igazi színházat hozzanak létre a szemünk előtt. Georg Büchner klasszikusnak számító darabja egy hercegről szól (ő Leonce), aki nem akar megnősülni apja legnagyobb bánatára; Léna pedig egy unatkozó hercegnő, aki nevelőnőjének árnyékában éli mindennapjait, és mily meglepő, ő sem akarja házasságra adni a fejét. A darab arról szól, miként találkozik e két, a szerelmet már-már elutasító ember, és hogyan birkóznak meg saját, belső démonaikkal.

Ez az alaptörténet, azonban itt véget is ér Büchner világa, és megjelenik egy másfajta dimenzió, tele ötletekkel, humorral, újra és újraértelmezett jelentekkel, és sok-sok bambuszrúddal. Hogy érthető legyen, röviden felvázolom a fiatal rendező koncepcióját. Balázs Zoltán a darab huszonöt jelenetét több variációban is "elkészítette" (jelenetenként négy változat készült), részben a színeszekre bízva, hogy ötleteiket bátran építsék bele a párbeszédekbe. Tehát pontosan száz jelenet áll rendelkezésre, persze ezt nem játsszák el mind, hiszen a rendező szavait idézve, "három napig ülnénk itt". Az eljátszandó részek minden este változnak, így nincsen ugyanolyan előadás, mindig a hangulat és a nézők formálják a darab tartalmát és hosszát.

Zseniális, szürrealista, groteszk, abszurd, és ami a legfontosabb, a színészeknek köszönhetően nem zavaró értelmezések kelnek életre a "színpadon". Igaz, kissé át kell magunkat programozni, hogy ne essünk zavarba és kétségbe, amikor a színészek a párbeszédek között kilencvenes évekbeli pop dalokat énekelnek, és az előadás tágabb kereteit feszegetve, Britney Spears magyarosított dala jelenti az erotikát.

A közönség nevet és megdöbben, hogy mennyire másként lehet egy-egy jelenetet értelmezni. Balázs Zoltán felkínálja nekünk az alternatívákat, és mi csak ámulunk és bámulunk, ha ugyanazt a jelenetet több verzióban is elénk varázsolják a színészek. Kicsit úgy érezzük magunkat, mintha belesnénk a kulisszák mögé, és látnánk, egy rendező miként valósítja meg dramaturgiai látomását, miként látja másnak a jellemeket és szituációkat, mint a többi kollégája.

Az előadásban nem veszik el a történet, erről is a rendező gondoskodik, hiszen mindig tájékoztatja a közönséget, hogy hol tartunk éppen, és hogy a következő jelenetben kik lesznek láthatóak. Így nem csúszik ki lábunk alól a talaj, és nem esünk bele abba a csapdába sem, ami mostanában leselkedik ránk, ha olyan klasszikusokat látunk a színpadon, ami a modern, szabados értelmezésbe szinte belefullad, és a közönyös és botrányosan pocsék jelzők között keringnek gondolataink a függöny leeresztése után. Itt erről szó sincs. Ez egy játék, amit lehet halálosan komolyan venni, úgy, mint a művészetet, és lehet vele kacérkodni, úgy, mint a művészetben megbúvó árnyalatokkal.

A Maladype színház színészei pontosan ezt teszik: árnyalatokat rajzolnak körénk, és játékukkal a tartalom teljessé válik, még akkor is, ha olykor elrugaszkodnak a kézzelfoghatónak vélt valóságtól.

Az előadásban szereplő nyolc színészt látva és hallva, elmondhatjuk, hogy Balázs Zoltán nem csak a darab újraértelmezésében vizsgázott ötösre, hanem a szereplők kiválasztásában is. Ami a legfontosabb, hogy a négy férfi és négy nő karaktere jelenetről jelenetre változik, így előfordulhat az is, hogy az egyszer Lénát alakító színésznő egy másik változatban már a nevelőnő alakját formálja meg. A négy hölgy, Bakos Éva, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, és Fátyol Hermina ötletes karaktermegoldásai tökéletes összhangban vannak a négy színész, Orosz Ákos, Papp Zoltán, Tompa Ádám és Páll Zsolt férfi-szerepeivel. Így nyolcan, az állandóan változó szereposztással még színesebbé, még tartalmasabbá teszik az előadásokat.

Érdekesség, hogy a rendező mind a nyolc színésszel megtanultatta Leonce nagy monológját, és azon az estén, amikor volt alkalmam megtekinteni az előadást, a következő ötlettel ált elő: az összes színész egyszerre, egy időben mondja el saját felfogásában a monológot. Erről a színészek sem tudtak, de remekül megoldották a feladatot.

Meg kell említenem még a különös kellékeket, amelyek különböző hosszúságú bambuszrudak, és minden jelenetben más, és más funkciót töltenek be. Egyszer hajóként funkcionálnak, máskor jakuzziként kelnek életre, vagy erdőt szimbolizálnak, de előfordul az is, hogy valamilyen belső érzelmet hívatottak materializálni.

Aki szeretne egy kicsit eljátszani a művészettel, mint fogalommal, annak ajánlom, hogy mindenképpen tekintse meg a Leonce és Léna Balázs Zoltán által életre keltett előadását.

Kristóf Zoltán, Napvilág.net, 2008