Kelemen Orsolya: Harapást szőrével

Ha valaki azért szeretné megnézni Heinrich Marschner A vámpír című operáját, mert véres és horrorisztikus jelenetekre számít, jobban jár, ha a klasszikus vámpírtörténetek valamelyik filmes adaptációját választja. Az 1828-ban született mű cselekménye tartalmaz ugyan egy-egy váratlan fordulatot, és egy-egy részletet tekintve a zenei anyag is kínál meglepetéseket, a Mezzo operafesztivál utolsó előadásán azonban nem félnünk, hanem elsősorban gyönyörködnünk kellett.

A 18. századi Skóciában játszódó történet főszereplője Ruthven, a vámpír, akinek a vámpírmester utasítása szerint három leányt kell feláldoznia huszonnégy óra alatt. Vonzó fellépésének és csábító erejének köszönhetőn két nővel sikerül viszonylag gyorsan és nagyobb nehézség nélkül végeznie. A harmadik is egyszerűnek tűnik, mert feleségül akarják hozzá adni a lányt, és az esküvőt is sürgetik, de akad egy ellenfél: a lány szerelme, Aubrey. Ő tisztában van Ruthven kilétével, és szeretné mihamarabb megmenteni a szerelmesét, Malwinát, de a titkot (hogy a házasulandó gróf vámpír) nem fedheti fel, különben őt is sújtja az átok, és ő maga is vámpírrá lesz.

Heinrich Marschner kapcsán az irodalom szinte mindenütt megemlíti Weber és Wagner nevét, a zeneszerző átmeneti szerepét hangsúlyozva. Az előadás láttán valamelyest érthető, hogy a világ operaházai miért nem versengenek a mű bemutatásáért, a zenetörténészek számára valószínűleg sokkal érdekesebb anyag ez, mint egy átlagos, az operaházi repertoárok remekművein szocializálódott nézőnek. Az előadás rendezője, Balázs Zoltán eltekintett a történet kínálta vadregényes jelenetektől, illetve a kísértetkastély-jellegű effektektől, és korábbi rendezéseihez hasonlóan látványban gazdag, ugyanakkor statikus világot álmodott a színpadra - ezúttal keleties képi világot imitálva. A díszlet mindössze egy félkör alakú lépcsősor, és a teret egy tolóajtókkal zárható fal osztja két részre. Mindez mégsem tűnik hűvösen sterilnek, mert színes fényekkel teszik vonzóvá a látványt, a jelmezek pedig különösen szépre sikerültek: a szereplők finom anyagokból készült, különféle élénk színekben pompázó japán kosztümöket viselnek.

A rendezés precíz, a koreográfiák kidolgozottak, a kórus is koncentráltan mozog együtt. Az összhatást csak az zavarja, hogy a ruhák egy részét túl hosszúra szabták, és az énekesek hasra eséstől rettegve óvatoskodnak a lépcsőkön. Ruthven és Aubry gyakran szimmetrikus helyzetben állnak vagy mozognak a színen, amikor csak egyikük van akcióban, akkor a másik a háttérben lapul, de ilyenkor is hangsúlyosan jelen van. Ruthven, a nem evilági, misztikus figura, nem szabadulhat a hús-vér Aubrytől, mert az tisztában van a titkával, Aubry pedig nem szabadulhat Ruthventől, mert a leleplezés veszélyes, ugyanakkor a nyomában kell lennie, ha kedvesét meg akarja óvni. Persze lényeges a három nő (Janthe, Emmy, Malwina) is, bár leginkább azért, mert képtelenek ellenállni Ruthvennek, a vámpírok Don Giovannijának, aki egészen megbabonázza őket. A lassú, kimódolt mozdulatokkal telített előadásban, ahol számos olyan színpadkép is van, mely teljesen mozdulatlannak, állóképszerűnek hat, a kórus, amikor történetesen nem a vámpírok karát alakítja, általában a házasulandóknak gratulál vagy az ivás örömeiről énekel, vagyis az életerőt és vidámságot képviseli a kegyetlen halálesetek között. Ezek a jelenetek késleltetik a végkifejletet, de hiába öltözik át a kórus több ízben is, második-harmadik alkalommal ez úgy hat, mintha csak ismételnék önmagukat. A kimódolt és részletgazdag japán világtól idegen, így nagyon nem illik ide a „buffa-jelenet", amikor az iszákos férjét és barátait ledorongoló Suse egyszer csak ledobja kimonóját, és bugyogóban paskolja a férfiak fenekét.

A látványtól függetlenül a japán világ és e romantikus opera összekapcsolásában van valami mélyen önkényes gesztus, a két világot nem érezhetjük szorosan összetartozónak. Balázs Zoltán nyilván azért képzelte keleties közegbe az előadást, mert számára az opera a leglényegibb eleme a két férfi szerepkörén keresztül élet és halál folyamatos együttléte, illetve elválaszthatatlansága, és ez az elgondolás közelebb áll a keleti életszemlélethez, mint a nyugat-európaihoz. A nehézség az, hogy Ruthvennek és Aubrynak ez a metaforikus viszonya az előadásban nem teremtődik meg. Vagyis végeredményben ez a japán világ eredeti helyszíntől és korszaktól függetlenül bármely más (vámpírok vagy misztikus lények nélküli) operára is adaptálható lenne.

Ennek talán az is oka, hogy az ellenfeleket alakító énekesek teljesítménye erősen különbözött, hangjuk alapján Nabil Sulimann került ki győztesen az Aubryt alakító Marc Haffnerrel szemben. A két meggyilkolt nő figurája egy szerep, de Helen Kearns Jantheként és Emmyként mintha nem ugyanaz az énekes lett volna, kezdetben haloványnak és jelentéktelennek tűnt, a második részben viszont erőre kapott. Malwina karakteréből (Vanessa Le Charlès) erősen hiányzott az az összetettség, mely igazán érdekessé és érzékletessé tehette volna a két férfi közötti őrlődést, a szerelmi háromszöget. Nem feltétlenül szerencsés az sem, hogy a rendező a vámpírok karát és a vámpírmestert az első emeleti páholyokba helyezte, bár a néző izgatottan kapkodhatta a fejét, de ez a karmesternek, akinek alkalmanként a zenekar egyben tartásával is nehézségei voltak, tovább nehezítette a feladatát.

Az előadás végén, amikor a háttérből megszólal egy óraütés, jelezve, hogy letelt a huszonnégy óra, a vámpír - mivel nem sikerült mindhárom lányt feláldoznia - eltűnik a fal mögött, és csak elmosódó árnyékát láthatjuk. Mindenki boldogan fellélegezhet, hogy a vámpír meghalt, Malwina pedig megmenekült. Ekkor azonban az újdonsült férjjelölt kezéből előkerül egy gyöngysor, épp olyan, mellyel Ruthven fűzte elválaszthatatlanul magához korábbi áldozatait. Malwina sem menekül, Aubry is vámpír lett. A rendező nem a happy endet választotta. Ez A vámpír japán módra. Igaz, a harakiri elmaradt.

Kelemen Orsolya, Ellenfény, 2008