Drámaváltozatok a Radnóti és a Merlin színpadán

Gyűlölködés és tudathasadás. Íme a korszellem, ha a színház két új produktumát figyeljük. Valóban ez lenne a korszellem? Vagy inkább csak vetületei, amelyekről, akárhogy is, nem lehet nem tudomást venni. Gyűlöletes, utálatos a világ, tehát „undoknak” kell lennie az írónak – tán így vélekedik Marius von Mayenburg, az ifjú német író, akinek Lángarc című darabját a Radnóti Színház mutatta be. A tudathasadás állapotát fogalmazza költészetté a portugál Fernando Pessoa. Az ő művéhez a totális színház eszményével közeledett a Merlin Színházban bemutatott előadás.

Kilencvennégy jelenet egy részben, ez a meghatározása a Lángarc képsorának, amely a gyermek-szülő ellentét öröknek tekinthető témáját dolgozza föl az „undokok” világlátása szerint. A darab alaphelyzete átlátható és egyszerű: a kamasz testvérpár gyűlöli üresfejűnek tartott szüleit, megveti életüket, életformájukat, idegen tőlük minden, ami tán még érték lehetett az apának és az anyának. A maguk zárt világába próbálnak meghúzódni, csak együtt és ketten, hogy onnan kitekintve és kitörve éljék meg kényszerűen maguk is a felnőtté válás drámáját, hogy rátekintsenek a világra, amelyet elfogadni képtelenek, s amely valószínűleg őket sem fogadná el. Megteremtik saját külön világukat, majd pedig megtalálják a legvégső tagadás egyetlen általuk elfogadható, gyilkos lehetőségét.

A tűz mindent elpusztíthat. A jelent, a múltat és persze a jövőt is. Von Mayenburg hőseire aligha várhat jövő. Nem azért jöttek a világra, nem azért élték különös, visszafogott és visszafojtott sóhajú életüket, hisz ők alighanem nem egyszerűen a szülők életét, magatartását tagadják, hanem magukét is.

Kemény dráma Marius von Mayenburg jelenetsora, amelyet a Radnóti Színház Rácz Erzsébet pontosan érzékletes fordításában mutatott be. A látszólagos családi idill háttérképeiből induló kegyetlen, keserű játék környezetét, a jelenetek váltakozásának színterét Ambrus Mária, a jellemző viseleteket Benedek Mari tervezte. A rendező, Zsótér Sándor híven önmagához teremti meg a játék rendjét. Lényege a gyűlölet, az utálkozás, az egymást gyilkolás pontos láttatása, a színészi játék visszaszorítása a maga egyszerű, modorosságtól és sallangoktól mentes szintjére, hogy az előadás tárgyilagosan és kíméletlenül mutathassa meg mindazt, amit az író drámájában érzékeltet. Zsótér színészvezetése az egyszerűségre, a lecsupaszított közvetítésekre épül. Itt nincsenek fölös érzelmek, túljátszások, „csak” annyit szabad az emberből, a szenvedélyből megmutatni, amennyi Mayenburg hőseinek lényege.

A Lángarc színészei – Szervét Tibor az apa, Moldvai Kiss Andrea az anya, Gubás Gabi és a főiskolás Dobó Dániel a testvérpár és Kocsó Gábor Paul szerepében – pontosan követik rendezőjüket, aki feszélytelenül és hitelesen mutatja meg a csúfság birodalmát.

A lélek világába kalauzol a főiskolás Balázs Zoltán Ez az ősi szorongás című forgatókönyvjátéka, amely a portugál költő, Fernando Pessoa műveiből született. Képzeletbeli utazásra hív a meghasadt tudatban a színpadra alkalmazó. Játékával, ahogy jelzi, arra vállalkozik, és tehetséggel eleget is tesz elgondolásának, hogy a nálunk alig ismert és tudathasadásosnak mondott poéta gondolatait, eszményeit, lelkiállapotát, a lélekről, az emberről vallott képeit színre vigye. S hogy mindazt, amit el akar mondani, az „összművészetek” formanyelvén vonultassa föl.

Az előadást befogadó Merlin Színház aprócska kamaratermében egyszerre jut kifejezésre a képzőművészet és a muzsika, a tánc, a mozgás és a költészet. Azonos hangsúlyt kap valamennyi, egységük és együttélésük adja a játék teljességét, amelyben ott van az élet áradása, a halálfélelem, a zaklatottság és a nyugalom, a fölkavaró szenvedély és a csillapult letisztultság, az ember a maga valójában, gondolataiban, lelkében.

Ott a férfi, amint a tükörben nézi önmagát, ahogy visszacsillan szemüvegén a fény, s benne önmaga, ahogy a különös rongybábban megpillantja, fölismerni véli arcát, alakját, ahogy fölsejlik mindaz az emlékezet, ami meghatározza útját, sorsát.

Pessoa nyomán az előadás a Tűznek (Kelemen István), az Égnek (Császár Angela), a Földnek (Vörös Eszter), a Víznek (Presits Tamás) mint az Én meghatározó elemeinek az együttesét mutatja. Az Örök anyához (hegedűs Gönczy Katalin) visszatérve fogalmazza meg költészetét, a vágyakat és reményeket, a félelmet az elmúlástól és a fölismerést, a vég elkerülhetetlen. Gombár Judit színekben kiteljesedő, az árnyalatok kifejezőerejével jellemző díszlete és kosztümjei teremtik meg a játék varázslatos képzőművészeti környezetét és lírai-groteszk hangulatát. Szőllősi András koreográfiája a tánc és a mozgás eszközeivel segíti a szorongás drámájának színpadi megjelenését.

„Minden színház” – mondja Fernando Pessoa és Balázs Zoltán hőse. És még hozzáteszi: „Ez is színház.” Valóban.

Róna Katalin, Magyar Nemzet, 1999