Koltai Tamás: Hánykolódik

(Wyspianski: Akropolisz; Molnár Ferenc: Liliom - Bárka)

Nem Macbeth öli az álmot, a kapkodás öli a színházat.

Nem tudom elfogadni, hogy a fizető néző kísérlet tárgya. Bemutató után átrendezik a nézőteret, mert nem lehet jól látni. Vagy az előadást, hogy fél órával, esetleg még többel rövidebb legyen. A produkció nem készül el, a rendező naponta toldozza - a közönség pénteken mást néz, mint csütörtökön (ez nem a Halász Péter-féle naprakész színház). Az előbbiek konkrét példák az elmúlt hetekből. Szerencsés rendező, aki nyári haknikon kísérletezi ki az őszi premiert (legföljebb a nyári néző szerencsétlen), föltéve, ha észreveszi, hogy nyár és ősz között történt valami a világban vagy az országban.

Aki tartós színházat csinál, sokáig készül rá, és akkor mutatja be, amikor elkészült. Neves rendezők a világban hónapokat, gyakran egy évnél is többet fordítanak elgondolásaik folyamatos kidolgozására, a próbák megkezdése előtt. Utána addig próbálnak, amíg elérik az optimumot. Az eldobható színháznál erre nincs szükség. Az eldobható színház olyan, mint a lejárt színházjegy. Érvénytelen. Minden este hakni. Havonta többször, évekig.

A színházi emberek minimális udvariassága, hogy megteremtik a színháznézés föltételeit. Például olyan színészeket alkalmaznak, akiknek érteni a szavát. Úgy rendezik el a színpadot meg a nézőteret, hogy hallani lehessen őket. Hatáselemzésnek vetik alá, amit csinálnak, és fölteszik a kérdést, hogy szándékuk eljut-e a közönséghez, van-e esély rá, hogy létrejön a kommunikáció. Együttérzek az idült színházrajongóval, aki távozott a Bárka Színházból az Akropolisz szünetében, mert a hodállyá alakított terem végében ülve semmit sem értett a szövegből. Én középen ültem, így csak a kétharmadát nem értettem. Részint a rossz akusztika, részint a színészek kásás szövegmondása miatt. Energiátlanul, hibásan artikuláló, személyiséghiányban szenvedő színészektől nem lehet négy óra verses szöveget kibírni. Hármat se (ha a bemutató óta netán rövidítettek). A Maladype Színház társulatépítő belső munkálatai megindítóak, de zárt falak között kellene lefolyniuk mindaddig, amíg a társulat tagjai alkalmassá válnak a feladat teljesítésére. Stanislaw Wyspiañski versét mondani egyelőre nem az a feladat, amelyet teljesíteni tudnak.

Az Akropoliszt nem csak a szövegelhalás miatt nem értettem. Azt sem értettem, amit láttam. Tudok egyet s mást a szerzőről és a darabról, de nem fogom elárulni. A referens dolga nem a színháztörténeti információ vagy a darab helyszínének, tartalmának és szándékának ismertetése. Ezeket az előadásnak kell elárulnia. A produkciót önmagából, segédanyag (színlap, szereposztás, kommentár, olvasmányélmény) nélkül kell értelmezni; a segédanyag többlet az érdeklődőknek. Az Akropolisz a Bárkában két részből, mindkét rész egy-egy félrészből áll. Az első negyedben telefonkönyv-mezsgyék és mesekönyv-leporellók között csöngettyűszárnyas angyalok susognak néma szobrokhoz, idegesítően zörgő építkezési felvonókon liftezve. A másodikban ógörög neveket viselő strandolók beszélgetnek valamiről ugyanitt. A harmadikban kivehető Jákob, Izsák és Ézsau (már akinek) ismert története, keleties táncban elbeszélve, és közben fölszedik a szőnyegpadlót. A negyedikben egy mélyhangú énekes negyven percig énekel magyarul és (gondolom) héberül, köréje telepedett színészek dobkíséretével. Az egész rendkívül művészi. Ezt (viszonylag ritka) ébrenléti állapotban érzékeltem; az értelméről lemaradtam. Az első részt Zsótér Sándor, a másodikat Balázs Zoltán rendezte. A művészszínház sztárjai, de a színházi szakma egy része dilettánsnak tartja őket. Nagy a zűrzavar. Előre kódolható kritikai ájulat és a produkció megtekintése nélküli elmarasztalás. Akad a környezetükben, aki szerint csak hódolat illeti meg őket, nem bírálat; az utóbbi esetben tiltakozó levélfogalmazvány születik házon belül. Mindketten - ahogy az normális - változó színvonalon dolgoznak. Recepciójukat tekintve gyakori az elfogultság mindkét oldalon, és nemegyszer esztétikán kívüli szempont táplálja. Ez természetes, ha a színház esztétikai alapfogalmai teoretikusan és praktikusan egyaránt tisztázatlanok, s a szakmai közfelfogás alapja a parttalan szubjektivizmus.

A kézenfekvő példáért nem kell messzire menni, maradhatunk a Bárkában és a Wyspianskiénál könnyebb darabnál, Molnár Ferenc agyonnyúzott Liliománál. Telihay Péter rendezésében ez tűrhető előadás. Menczel Róbert a terem fenékfalához tolta a játékteret - kivéve a töltésen játszódó Linzmann-jelenetet a sikertelen pénzrablással, amihez pástot s köré állóhelyeket épített a nézőtéri tribünnel megfelezett hodály haszontalan felére -, ezáltal elkerülte, hogy korhoz kösse a cselekményt. A díszlet vaslépcsőkből, csapóajtóból és emelvényekből álló konstrukció, és úgy lebeg a semmiben, mint a falra erősített "ligeti pad", amelyhez létrán kell fölmászni. A ruhák - alkotói magánsegédlet igénybevétele nélkül - csak hozzávetőleg helyezhetők el, mondjuk, a konszolidált szocializmusban, de ennek nincs jelentősége, mert a mai trend nem bíbelődik a szöveg és a látvány szinkronba hozásával. (Ha a deklamáló Brutus öltönyös politikus, miért ne lehetne az urizáló vurstlikofa Muskátné iparengedélyes kisiparos?) A színház önmagában stilizáció, megemelt valóság - bárhová "áttehetjük", ha konzekvensen, a magunk által kijelölt szabályrendszerben tesszük.

Addig nincs is baj, amíg ez az egynemű új közeg önmagában szervesen működik. Juli és Mari ülnek a semmi ágán, nem háborítja őket sem az enyhén tolakodó "hivatalos közeg", sem a lét durvaságára figyelmeztető hangos csapóajtó. Mezei Kinga és Szorcsik Kriszta ízes vidéki lányok, nincs rajtuk cselédhímzés, az előbbi mezítláb jelzi népi tisztaságát, az utóbbi konfekcionált ruhákkal városias beilleszkedését. (Az öltözködésben Zeke Edit segít nekik.) Mindketten jók, akárcsak Széles László minden eddiginél kevésbé vagány és a svádalátszat mögött ártatlan kisfiú Lilioma (megütné az ő Julikáját? megteszi, de el nem hiteti), Ollé Erik veszélyes eszelőst sejtető Ficsurja, Nagypál Gábor távolról sem mulya, szelíden határozott Hugója, és főleg az egészen kiváló Varjú Olga férfit és üzletet közönségesség nélkül, egyfajta méltósággal birtokló Muskátnéja.

A gond akkor kezdődik, amikor az égi rendőrség jelenetében csak azért ministrálnak Kyriét éneklő fehér öltönyös gyerekek, mert kéznél vannak a társulatban. Ennél jobban nincs megfogalmazva sem a közeg, sem a földgömbös strandlabdát dobáló Fogalmazó, Egyed Attila. Túl sok a szappanbuborék - a "Ligetben" is volt belőle bőven -, és túl kevés a jelentése, el is pukkan. De a baj nem jár egyedül. Mivel a rendező a Babarczy László szabadalmazta változatot játssza - az égi jelenet nem darabzárás, mint Molnárnál, hanem víziószerűen beékelődik Liliom öngyilkos késelése és halála közé -, itt következik a haláltusa. Amelynek során a haldokló címszereplő fölserken, lazán kiül Juli mellé csevegni (a kést, amelyet azért nem húztak ki a sebből, nehogy elvérezzen, útközben, talán az égben, elvesztette). Aztán visszaszökken haldokolni. Halála után pedig még egyszer fölkel, és szimbolikusan kisétál az ablakon a halhatatlanságba. Ilyen nincs. Egy előrehozott föltámadás után nem lehet még kétszer föltámadni. Egyszer sem. Ha a transzcendencia előtte megvolt, a valóságban már csak meghalni lehet. Sőt, meg kell. És bízni a néző fantáziájában. Meg a rendezés szakmai alapjaiban.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2006