Vass Antónia: Elhasznált életek egy lépcsőfordulóban

Képzelet és valóság határán egyensúlyozó, szürreális világot álmodott a Budapesti Operettszínház színpadára Balázs Zoltán, aki első musicalrendezésében Fellini önéletrajzi ihletésű filmjéhez, a 8 és 1/2-hez, valamint annak zenés színházi változatához nyúlt.

Mégsem teljesen a filmet látjuk megelevenedni, sőt a díszletként szolgáló lépcsőrendszeren, az ismerős dallamokon, valamint az elrajzolt alapkaraktereken túl semmi nem emlékeztet Fellini és a Broadway-musical világára. Balázs Zoltán a művészekből építkezik, és az általuk teremtett világ ugyanúgy működik, mint az eredeti alkotás.

Abban azonban mégis szorosan kapcsolódik az alapműhöz, hogy egy álom és valóság határmezsgyéjén mozgó történet elevenedik meg a színpadon, amely merészen reflektál a körülöttünk lévő világra is. Bár az Operettszínház darabja igyekszik elkerülni a direkt utalásokat és a konkrét párhuzamokat, a viszonyrendszerek ma is éppoly aktuálisak, mint a ’60-as években.

Guido Contini személyében a népszerűsége ellenére magányosan tengődő alak képe látszik, aki képtelen kitörni a maga teremtette világból, fiatalkori traumáiból épített falai mögül pedig csak egy torz társadalom képe rajzolódhat ki. Dolhai Attila éppen ezt a magányt igyekszik láttatni, minden mozdulatában tetten érhető a vágy, hogy kapcsolódjon valakihez – bárkihez, aki hozzásegítheti céljai eléréséhez. Úgy közelít a partnereihez, hogy közben távolságot is tart, így érzékeltetve a többiek és a közte lévő szakadékot.

Guido kreált álomképében – amelyben a férfi saját, kívülről nézett halálának jelenete is valóságként definiálódik – látszólag mégis hús-vér alakok öltenek testet: a rendező életében fontos szerepet játszó nők.

Apró, de fontos villanások jutnak nekik egy nagy életműben, úgy válnak a darab főszereplőjévé, hogy Contini számára csak statiszták lehetnek.

Nehéz őket rangsorolni. Az édesanya (Ullmann Zsuzsa) és a fiú megrontója, Sarraghina (Peller Anna) a gyermekkor világába ránt vissza, míg a rendező népszerűségében fürdő (vagy éppen árnyékában jelentéktelenné váló) többi figura a sikeres művész életének része.

Közülük is kiemelkedik Claudia, a múzsa, aki az éteri szépséget testesíti meg, ihletforrásként szolgálva a férfi számára. „A forrás te vagy” – mondja Guidónak, jelezve, hogy az a nő, akit a rendező belelát, csak egy vágyott ideál. Füredi Nikolett elérhetetlen jégkirálynőként lépked a lépcsőkön, tartása elegáns és légies. Nehéz dolga van, hiszen úgy kell felrajzolnia a szerep ívét, hogy Claudia végig megmaradjon egyfajta eszményképként. Erre leginkább szólódalában van lehetősége, melynek utolsó hangjai még másodpercekkel a jelenet után is a néző fülében csengenek.

A leghálátlanabb szerep kétségtelenül a feleségnek, Luisának (Széles Flóra) jut, aki Contini árnyékában igyekszik megteremteni a biztos családi hátteret.

Tragédiája éppen abban áll – Flóra ezt finoman, apró gesztusokkal érzékelteti –, hogy nem tud kitörni abból a háttérszerepből, ami neki jutott, megszólalásai pedig túl súlytalanok maradnak ahhoz, hogy valódi hatást váltsanak ki. Végső dühkitörése ennek folytán már-már indokolatlan, hiszen sem a szemellenzővel végignézett, kétértelmű – a nők és a férj között játszódó – jelenetek, sem a diplomatikus, hűvös megszólalások nem vetítik előre a heves válást.

A feleség ellenpontjaként jelenik meg Carla, aki impulzív jelenlétéből adódóan sokkal valóságosabbnak hat nőtársainál. A játszók fölé kell őt emelni, hogy kiszakadhasson Guido világából, a lebegő ágy, a kiszakítottság pedig a többiek elé helyezi a szeretőt. Gubik Petra Carlája hol érzéki csábító, hol gyengédségre vágyó naiv kislány, aki rajongásig szereti a rendezőt. Éppen ezért mellbevágó a válásjelenet, amelyben a Contini bárki másnál könnyebben engedi őt útjára. „Felhasználta” – mint mindenki mást –, és nem maradt belőle több, csak egy elszalasztott lehetőség. Az, hogy Carla valójában miként vélekedik a kapcsolatról, illetve mi volt a valódi célja, csak félmondatokból és gesztusokból sejthető: a reménykedve lebegtetett válási papírokból, valamint a szándékból, hogy kilépjen egy biztosnak hitt, ám hazugságokra épülő kapcsolatból.

Utóbbit Guido már képtelen megtenni.

„Én soha nem hagyom el a feleségem!” – üvölti bele a világba Carlának címezve, de magának bizonygatva. Minden külső gesztusa maga felé mutat, és azt a célt szolgálja, hogy ráeszméljen saját pozíciójára. Elméjében végül már annyira összemosódik a múlt, a képzelt világ és az eltorzult valóság, hogy szó szerint a saját maga alkotta filmben ragad.

Erre a szürreális képi világra játszanak rá Németh Anikó jelmeztervei is. Az előadás szereplői modellekként pózolnak a lépcsőkön, minden fodornak és fejdísznek jelentése van. A ruhák – melyek személyre szabottan a színészekre készülnek – önmagukban is megadják a figurák alapkarakterét.

Csakúgy, mint a zene, amely számos stílust vonultat fel a klasszikus zenétől a swingen át a kortársig. A felhangzó melódiák egymástól merőben eltérő forrásból táplálkoznak, de a hangszerelésnek hála egységes kompozícióvá állnak össze. Még a filmváltozatból átemelt számok – a Cinema Italiano, Stephanie (Vágó Bernadett), az újságíró dala Guido zsenijéről, a Vedd csak el!, Luisa utolsó kétségbeesett megszólalása, illetve az édesanya gyönyörű balladája, a Guarda la Luna – sem hatnak idegennek.

A rengeteg motívum és túlsúlyozott elem akár ki is olthatná egymást, de a megfoghatatlan, gyakran egymás mellett futó tér-idő síkok miatt inkább magyarázatként és reflexióként működnek. Ugyanakkor
az előadás nagy koncentrációt kíván a nézőktől, hiszen a folyamatos váltások miatt nincsenek nyugvópontok, ráadásul a prózai részek jóval hangsúlyosabban vannak jelen, mint egy hagyományos musicalnél.

Balázs Zoltán első musicalrendezésével új irányt ad a műfajnak, amely egy, az eddigiektől merőben eltérő musicaljátszás felé viheti a zenés színházi alkotókat. Úgy adhatja át a „karmesteri pálcát” a többi rendezőnek, ahogy Guido fiatalkori énje teszi az utolsó jelenetben, így lehelve új életet az alkotói válságban sínylődő alkotónak.

Vass Antónia, Fidelio, 2021