Május 21-én 19.00 órakor folytatjuk zenés programsorozatunkat a Bázison Szirtes Edina Mókus vezetésével.

VENDÉGEK:
Al Ghaoui Hesna riporter, külpolitikai újságíró
Fekete János "Jammal" beatboxos, dobos, ütőhangszeres
Moderátor: Gaskó Balázs televíziós műsorvezető
Az est házigazdája: Szirtes Edina Mókus énekes, hegedűművész

Szirtes Edina Mókus ajánlója:
A programsorozat célja, hogy ne csak felsorakoztassa azokat a kivételes muzsikus egyéniségeket, akik meghatározzák, formálják hazánk zenei világát, hanem lehetőséget teremtsen arra, hogy elmeséljék küzdelmeiket, ahogyan elérték eredményeiket, ahogyan talpon maradtak, ahogyan megőrizték azt az egyedülállóságot amivel irányt mutatnak szakmailag és emberileg egyaránt. Azokat, akik a siker érdekében nem állnak be valami könnyen befogadható, divatos, tetszetős pózba. "Csak" teszik a dolgukat. Nem tántorítja el őket nehézség, vagy akár „számkivetettség", amit mindenki érezhet, akit nem karol fel, nem kényeztet a mosolygós-elbűvölő nagy hipnotizőr média... Mégis töretlenek. Miért? Honnan az erő?
De ez a küzdelem nem csupán a művészeket jellemzi: az emberek, akik a mindennapokban némán, hangtalanul teszik a dolgukat, akiket talán senki nem is ismerünk. Mégis életüket feláldozva járják a világot és gyógyítanak, ápolnak, békítenek, vagy akár a saját falucskájukban árvákat gondoznak, vagy tanítanak - teszik ezt igaz és tiszta értékeket képviselve minden körülmények között.
Szeretném egymás mellett látni ezeket az embereket; bemutatni őket - mert biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a fényt látjuk meg bennük mindannyian.

Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Április 23-án fókuszban a TIZENKILECES számjegy. Felfogható tökéletlen (nem teljes) húszasként, de egyúttal a Közel-Keleten szent szám is. Az egyiptomi Halottas könyv tizenkilenc emberi testrészt említ, melyek mindegyikének megvan a saját istene. Ha ezt a „társaságot” kiegészítjük az egész test istenével, eredményül a szent 20-as számot kapjuk.

VENDÉGEINK LESZNEK:
Deák Kristóf az Oscar-díjas Mindenki című film rendezője
Konok Péter történész, író, műfordító
Mélyi József művészettörténész, kritikus, egyetemi oktató
Tunyogi Henriett táncművész, koreográfus, rendező

Moderátorok:
Kántor Viola televíziós műsorvezető,kulturális szerkesztő és Balázs Zoltán művészeti vezető, rendező

Az alkotók az előadást Gombár Judit díszlet- és jelmeztervező emlékének ajánlják.

Fordította: Kosztolányi Dezső

Rendező: Balázs Zoltán

Az újításairól ismert Maladype Színház a 2010-ben bemutatott nagy sikerű Platonovja után ismét egy Csehov-mű feldolgozásán keresztül intéz rohamot a színházi hagyományok ellen. A Maladype variabilitással játékosan kísérletező bemutatóinak (Leonce és Léna, Übü király, Platonov, Tojáséj, Stílusgyakorlatok) újabb állomásán a készülő Három nővér is számít a nézői elme kreatív aktivitására: a drámai szöveget „képekre bontva”, az egyes jeleneteket a klasszikusoktól a kortársakig terjedő korszakokban alkotó magyar és külföldi festők, képzőművészek stílusában valósítják meg a társulat színészei.

„A festészet, mint felfedező út”-metaforára épülő rendezői koncepció azáltal nyújt különleges színházi élményt a közönségnek, hogy az előadás során a nézők szeme előtt megfestődő „kép-játék” a szereplők lelki folyamatainak fázisrajzait is bemutatja. A Prozorov-testvérek hagyomány és modernség között kifeszülő érzéki története gazdag jelentéstartalommal kapcsolódik össze a festészeti korszakok és stílusok meghatározó témáival és fogalmaival: mágikus és mindenható álmok, melankólia és magány, új emberábrázolás és eszménykép, a test mint médium, az élet mint haláltánc, érzés és extázis, a festés mint drámai cselekvés, szakadék élet és művészet között, a természet, a fény, mozgás és technológia.

A rendezői koncepció merészen játszik a szereplők térben és időben történő festői transzformációival. A rafináltan változatos látványvilágra épülő előadás a csehovi kompozíció keretei közé széles palettáról integrálja a jelentős festői korszakok emblematikus alkotóit (Botticelli, van Eyck, Bosch, Da Vinci, Caravaggio, Rembrandt, Munkácsy, Lautrec, Renoir, Csontváry, van Gogh, Picasso, Dalí, Magritte, Vasarely, Warhol, Banksy). Az ellentétes irányú metamorfózis sajátos dramaturgiájának - a hétköznapitól az absztrakt, illetve az elvonttól a konkrét felé tartó - felderítését a képzőművészet iránt rajongók és a színházszeretők is egyaránt élvezhetik.

Szereplők:

Prozorov, Andrej Szergejevics: Bödők Zsigmond
Natalja Ivanovna, a menyasszonya, később felesége: Tankó Erika
Olga: Szilágyi Ágota
Mása: Huszárik Kata
Irina: Fátyol Kamilla
Kuligin, Fjodor Iljics, gimnáziumi tanár, Mása férje: Lendváczky Zoltán
Versinyin, Alexandr Ignatyevics, alezredes, ütegparancsnok: Páll Zsolt
Tuzenbach, Nyikolaj Lvovics, báró, főhadnagy: Bödők Zsigmond
Szoljonij, Vaszilij Vasziljevics, százados: Lendváczky Zoltán
Csebutikin, Ivan Romanics, katonaorvos: Páll Zsolt
Ferapont, öreg szolga az elöljáróságon: Bartha Lóránd
Anfisza, öreg dada: Bartha Lóránd

Alkotók:
Díszlet: Balázs Zoltán, Czirják Ágnes
Jelmez: Benedek Mari
Asszisztens: Robitz Anikó
Zenei szerkesztő: Oláh Zsolt
Produkciós vezető: Balázs Katalin, Éri Ildikó

Az előadásban szereplő térelemek, egyedi jelmezek, maszkok és kellékek igényes kivitelezéséért köszönetet mondunk alkotótársainknak: Czomba Istvánné, Fodor Stúdió Kft., Juhász Judit, Lászlófi Orsolya, Matyikó Ágnes, Katona-Koos János, Magyar Romana és csapata, Miskolci László és csapata, Pap Judit, Vajda Judit, Varju Tamás.

Bemutató: 2017. április 8. 19.00, Maladype Bázis

A márciusi Fényhordozók vendégei:

BAGDY EMŐKE klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta
CSERTA BALÁZS tárogató-, szaxofon- és klarinétművész

Moderátor: Gaskó Balázs televíziós műsorvezető
Az est házigazdája: Szirtes Edina Mókus énekes, hegedűművész

Küzdelem - zenén innen és zenén túl. Fényhordozók. Kivételes muzsikus egyéniségek és hétköznapi emberek. Találkozások. Szirtes Edina estjein a zenét történetek szövik át egy olyan örömteli együtt-jelen-létben, amelyben a művészi és az emberi nagyság elválaszthatatlan egysége érvényesül. Szirtes Edina Mókus vendégei EMBEREK - akik teszik a dolgukat. Önnön értékeiket követve – gyakran magányosan, mégis töretlenül.

„Honnan ez az erő”? – írja az est házigazdája – „Csak a HITtel tudom megmagyarázni. Minden ami többé válik általa, az jelen van ezeknek az alkotóknak az életében. Mindent többé tesznek. Mert hisznek. Ezért lesznek Ők is többek és többek... A Hit maga a Titok.” ... „Szeretném egymás mellett látni ezeket az embereket; bemutatni őket - mert biztos vagyok benne, hogy ugyanazt a fényt látjuk meg bennük mindannyian.”

Az esemény időpontja: március 12. 19.00 Maladype Bázis

Kedves Barátunk!

Kérünk, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ának felajánlásával támogasd a Maladype Színház hazai és nemzetközi művészeti tevékenységét, közhasznú munkáját, társadalmi integrációt elősegítő színházi nevelési programsorozatát, valamint saját társulatának és önálló játszóhelyének további működését, hogy a 2017/2018-as évadunk terveit az eddig elért szakmai sikerek és felmutatott eredmények alapján esélyünk nyíljon megvalósítani.

Adószámunk: 18199576-2-41

Köszönettel,
a Maladype Színház társulata

Nina Segal költői víziója először lesz látható magyar nyelven a Maladype Színházban, egy zongora és öt emberi hang tolmácsolásában.
Az eseményt szokás szerint beszélgetés követi, amelynek keretében az új drámák, égető kérdések, az írás vagy a fordítás is terítékre kerülhetnek, de a bátrabbak saját szövegeket is felolvashatnak.

Nina Segal drámája egy gyerekszobából kiindulva vezeti le az apokalipszist, céltudatosan megragadva korunk morális útvesztőit. Az írónő darabjával jelen idejűvé tesz egy olyan világot, amelyet ízig-vérig átitat a terror, felelőtlenség. Mégis éppen a nemzés, a teremtés az az egyetlen gesztus, amellyel felülírhatjuk magunkat. Az éjszakában van egy pillanat, mikor az idő megáll, és a létrejött vákuum átjárhatóvá teszi a valóságokat. A férfi és a nő egy tudatvesztett zuhanásban találják magukat, egy pillanatra (napkelte előtt).

NŐ: Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika
FÉRFI: Bödők Zsigmond
Zene: Horváth Hannah, Kisgyörgy Ilka
Fordító: Sényi Fanni, Bartha Lóránd

Rendező: Bartha Lóránd

Nina Segal (29) Londonban és New York-ban élő és alkotó drámaíró. Az éjszakában (napkelte előtt) című debütáló darabját 2016-ban díjazta a Yale Drama Series, illetve az abból keszült előadást a londoni Gate Theatre, Ben Kidd rendezésében. Az amszterdami NDSM Treehouse rezidencia-program résztvevője volt 2015-ben, a Soho Young Company tagja. Jelenleg a HighTide First Commissions-ösztöndíj alkotója. Munkái műhelyekben készülnek, általában a színészekkel közös játékok mentén, amelyeket hosszan tartó kutatások előznek meg.

Két éve indult útjára nagysikerű, interaktív programsorozatunk a Numera!, melynek során alkalmanként egy-egy szám kapcsán kalandozunk négy vendégünkkel: elismert, hazai szakemberekkel, akik speciális tudásukkal hozzájárulva az eseményhez lehetővé teszik, hogy egy-egy izgalmas, kuriózumnak számító témát alaposabban is körüljárhassunk.

Februárban a TIZENHETES számjegy kapcsán meghívott vendégeink:

Juhász Gábor jazzgitáros;
Lassányi Gábor régész, egyiptológus;
Nagy Tímea kétszeres olimpiai bajnok párbajtőrvívó;
Szörényi László irodalomtörténész, 1997 és 2012 között az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója, volt római nagykövet;

Moderátorok: Kántor Viola és Balázs Zoltán

Február 19. 15.00 Maladype Bázis

A tizenhetes számról:
Mivel két hibátlan szám - egy négyzetszám és egy téglalapszám (más megközelítésben egy négyzetszám kétszerese: 2*9=18) - között áll, a püthagoreusok igen rossz véleménnyel voltak róla. E negatív tulajdonsága miatt az obstrukció, a szembenállás szimbólumának tartották.
Olaszországban - a 13-ashoz hasonló baljóslatú értelmezése miatt - kerülik a használatát: a magasabb épületekben nincs 17. emelet, a szállodákban 17-es számú szoba, a repülőgépeiken 17-es ülés, ugyanis a tizenhét római számmal írva XVII, amit a latin „éltem”, vagyis meghaltam (halott vagyok) jelentésű VIXI szó anagrammájának és numerikus értékének tekintenek.
Az ókori görög filozófusok már jóval előbb tudatában voltak e szám fontosságának. Arisztotelész például felfedezte, hogy a hexameter 17 szótagból áll, miként azt is, hogy a líra két középső húrjának 9 : 8 a frekvencia aránya, vagyis a két zenei hang távolsága egy nagy egész hangnak (egyszerű zenei intervallumnak) felel meg.
Rosta Erzsébet nyomán

2017. február 10-én 20 órától mutatják be Sáry László Remek hang a futkosásban című kisoperáját Balázs Zoltán, a Maladype Színház vezetőjének rendezésében a színházi tradíciók és a kortárs színházi trendek nemzetközi találkozóhelyén, a genfi Théâtre Saint-Gervais-ben. A darab 2016-ben elnyerte „Az év komolyzenei műve – Artisjus díj”-at.

A svájci vendégjáték helyszíne nem ismeretlen a Maladype vezetője számára, hiszen a 2016 őszén megrendezett “ICI C’EST AILLEURS” Fesztiválon Karsai György színháztörténész, egyetemi tanár meghívására, Eszenyi Enikő rendező, a Vígszínház igazgatója, Néder Panni rendező és Spiró György író, költő, műfordító társaságában a kortárs magyar színházi élet független színházi vonatkozásairól tartott előadást. Philippe Macasdar, a genfi színház igazgatója ekkor figyelt fel a Maladype szellemiségére és újító jellegű előadásaira.

Sáry László Remek hang a futkosásban című művét Balázs Zoltán a 2015. évi Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztiválon a Maladype Színház és a Qaartsiluni Ensemble koprodukciójában vitte színre, a bemutatót országos fesztiválturné követte. Az előadás 2016. szeptember 8-án a bécsi Musiktheatertage Wien fesztiválon vendégszerepelt, ahol a közönségtalákozót és a szakmai beszélgetést követő napon a rendező az általa kidolgozott Aranybogár-módszer címmel színházi workshopot is tartott a fesztivál résztvevői számára.

Balázs Zoltán alkotói kapcsolata Sáry László zeneszerzővel a Weöres Sándor Theomachia című oratórikus művéből készült színpadi adaptáció 2003-as nagy sikerű bemutatójával kezdődött. A Remek hang a futkosásban-előadás alapja szintén egy Weöres-alkotás, a költő Téma és variációk című verse. Weöres műve egyetlen versszak 12 féle játékos szövegváltozata, így az operának cselekménye nincs. Sáry - a zeneszerző műfaji meghatározása szerint - „félig komoly operája” (nyitány, 12 jelenet, áriák, recitativok, kórusok és utójáték) végtelenül variálható zenei kombinációs játéksorozat. A szokatlan hangzás alapját a klasszikus hangszerek (zongora, fuvola, klarinét) mellett a speciális ütős hangszerek (kövek, tikfák) adják. Az előadás különlegessége abban rejlik, hogy a Maladype Színház és a Qaartsiluni Ensemble művészei a közönség kreatív együttgondolkodására alapozva, a nézőket partnerként bevonva építik fel esténként az összművészeti eseményt: a költő, a zeneszerző és a rendező által kijelölt „játéktéren” belül szabad utat engednek az improvizációnak is, így két egyforma előadást nem láthat a közönség.

Malina János zenetudós, zeneesztéta így fogalmaz Balázs Zoltn rendezéséről: „Krónikásként hosszan keringek az előadás körül anélkül, hogy le tudnám írni, tulajdonképpen mi is történik a meglehetősen kis területű színházi arénában. Azonban az, ami történik, olyan elbűvölően változatos, váratlan, kamaszos, ihletett, erotikus, komikus, emberi, meghökkentő, hogy szóbeli érzékeltetése a maga konkrétságában teljesen reménytelen. De szavamat adom, hogy az egész minden pillanatban élvezetes és megunhatatlan.”

A mai felgyorsult, felpörgött világot elképesztően lassúnak érzi, a nézőket pedig minden alkalommal valami újszerűvel és kiszámíthatatlannal igyekszik meglepni. Minden nehézség ellenére próbál független maradni, és, ha kell, állandóan újratervez. Legújabb rendezését, a Dada Cabaret-t december 8-án játssza legközelebb az Átrium-Film-Színházzal együttműködésben a Maladype Színház. Ennek kapcsán beszélgettünk Balázs Zoltán színész-rendezővel, a Maladype Színház igazgatójával.

Készült a Dada Cabaret próbafolyamatáról egy videó, amelyben több alkotó elmondta, szerinte mi a dada. Az Ön válasza viszont nem szerepelt az összeállításban. Önnek mit jelent a dada?

A dadaizmussal foglalkozva, a próbafolyamat során, újra és újra fölvetődött a kérdés, hogy a művészetnek, az alkotásnak lehet-e a szó pozitív értelmében radikális hatása? Képes-e lényegi változást előidézni, új impulzusokat generálva, hatékonyan lendíteni blokkolt vagy még ki nem teljesedett folyamatokon? A dadaizmus 100 éves évfordulójára, a Matei Visniec által írt darab színpadra állítása során én sem tudtam kibújni a válaszok sokféle érvényessége alól. A dada lényegét leginkább Kassák Lajos kötetének címével, A tisztaság könyvé-vel tudnám megfogalmazni: egy olyan tisztulási, lomtalanítási folyamat, amely átfogó hatással van a saját életemre és a színház egészére, a művészet és a hétköznapok viszonyára.

Ez önmagában is elég radikálisnak hangzik. Most hogyan látja tehát: lehet radikális hatása a művészetnek?

Szeretném hinni, hogy igen. Rengeteg be nem vallott, ki nem mondott, eltorzított és "besavanyodott" témánk van, ezeket valamiért képtelenek vagyunk időben tisztázni önmagunkkal és környezetünkkel; amikor pedig végre sor kerül rá, már túl késő. Megcsúsztunk térben és időben. Ezért színházcsinálóként feladatunk, hogy szinkronban legyünk olyan „pikáns" tartalmakkal is, mint a szexualitás, a vallás, a politika vagy a körülöttünk zajló társadalmi folyamatok. Sokan azzal indokolják kívülmaradásukat, hogy a világ túlságosan felgyorsult, befoghatatlan energiával és lendülettel pörög a maga útján. Számomra elképesztően lassú! Ez az ellentmondásos életérzés – mely fakadhat nyugtalan, szangvinikus természetemből is –, bizonyosan tükröződik az előadásban is.

Milyen formában?

Főként a dadaizmus kitalálója, Tristan Tzara személyében, aki tehetségével úgy tudja energetizálni maga körül az eseményeket és beemelni a hozzá hasonló, „elvetemült" játszótársakat szókimondó játékaiba, hogy mindannyian akaratlanul is cinkosaivá válunk. A dadaisták egyik különleges képessége az volt, hogy az aktuális borzalmakat új optikán keresztül tudták egy másfajta valósággá nemesíteni. Szerintem a színháznak is új valóságra van szüksége: új színházi civilizációra, amely új gondolatisággal, megújult eszköztárral – új igényeket és tapasztalatokat integrálva fejlődésébe – igényli a Tzara-típusú, korukat lázban tartó, „renitens" figurákat. Richard Huelsenbeck, Hans Arp, Sophie Taeuber vagy Emmy Hennings tevékenységében – akik Zürichben mindannyian elszántan vettek részt a ma már izmussá kövült dada megteremtésében –, elképesztő hit, energia és lendület volt: személyes elkötelezettség a pillanat újratervezése, a környezet állandó tükröztetése mellett. Azt gondolom, ezt ma sem lehet kikerülnie egyetlen alkotónak sem, ha igazán komolyan veszi mindazt, amit csinál.

Önök is valami hasonlót valósítanak meg? Ha jól sejtem, nem pusztán színpadra állítják a darabot, hanem a dadaista mentalitást egészében próbálják reprodukálni.

Reprodukálásnak azért nem nevezném, mert senki sem tudja, hogy valójában hogyan működtek a múlt század elején dadaista barátaink. Vannak ugyan szájhagyomány útján terjedő legendák, de ezek vagy igazak, vagy nem. Igazán autentikusnak talán csak bizonyos motívumok tekinthetőek, a többit az idő (vagy a legendát ápolók) kreálták utólag – ilyen Vlagyimir Iljics Lenin és Tristan Tzara feltételezett találkozásának története. Ezzel kapcsolatban szintén csekély kézzelfogható adalék maradt fenn a kortársaktól, James Joyce és más írók tollából, feljegyzéseiből. Kevés a mozgóképrészlet is, amiből meg lehetne ismerni, hogy Tristan Tzara és csoportosulása hogyan valósították meg dadaista elképzeléseiket a színpadon, vagy, hogy a kabaré – mint fogalom és műfaj – mit is jelentett számukra pontosan. Mindenesetre Voltaire személye és a kabaré (cabaret) műfajának egymásba fésülése igen érdekes „árukapcsolást" hozott létre az 1916-ban a Spiegelgasse 1 szám alatt kapuit megnyitó, nappal kávéházként, este szórakozóhelyként működő Cabaret Voltaire nevében és programjában. A felvilágosodás emblematikus alakját zászlajukra tűzők a dolgokat más szemszögből, új összefüggésekben vizsgálták és láttatták provokatív performansz-előadásaikban. Azt se felejtsük el, hogy maga Voltaire is országelhagyó volt, aki pályájának bizonyos időszakaiban száműzöttként, hányatott életkörülmények között élt, alkotott és gondolkodott a világ dolgairól, akárcsak Tristan Tzara vagy Lenin. Ezek a mágneses erők valamiféle kimondatlan értékazonosság mentén ösztönösen vonzották egymást akkor és teszik ezt ma is. Ez a vonzalom a fedezete annak, hogy a dadaista módon gondolkodni képes kortárs alkotók képesek felülírni és „Van másik!" - alapon elvetni a már megszerzett tapasztalatokat és teret adni a váratlan történéseknek.

A Maladype színészei szemlátomást nyitottak erre - a werkvideóból például az is kiderült, hogy a próbafolyamat alatt még dadaista verset is kellett írniuk.

Bízom benne, hogy színészeink dadaista gondolkodása össze tud majd kacsintani a mozgalmat 100 éve elindító „háborgók" (mai szlenggel: „agyament modernkedők") autentikus szemléletével. Bár a dadaizmus létrehozói egy évszázada megalkották a minden művészt harcba hívó Dada kiáltvány-t, előadóként, zenészként, szobrászként vagy festőként - alkalmazkodva a dadaista képzelet állandóan változó koordinátáihoz -, mindenki megfogalmazta saját egyszemélyes kiáltványát is. Ezért szerintem nincs olyan, hogy „a" dada; olyan van, „a mi" dadánk. Ahogy Tristan Tzarának is megvolt a maga sajátos dada-képe, úgy a csoportosulás többi tagjának is, függetlenül attól, hogy Romániából, Németországból vagy Amerikából érkeztek Svájcba.Előbb vagy utóbb minden kor gondolkodóiban megszületik az igény, hogy az addig felhalmozott összes társadalmi és kulturális felesleget könyörtelenül felülvizsgálják és szemétre vessék. Így ítéltetnek pusztulásra a mindenféle világjobbító szándékok és utópiák is, amelyek idővel eltorzult zanzái lesznek önmaguk ígéreteinek. Mikor egy társadalom az eszmék keresztesháborújának a végére ér, ahogy a forradalom is felfalja saját gyermekeit, a nagyzoló állítások is felemésztik önmagukat. A dada ezért számomra a pillanat megsemmisítésében meglelt újabb pillanatról is szól. Ez a gondolkodás nem idegen a Maladypétől sem. Az Übü király, a Tojáséj vagy a Remek hang a futkosásban című előadásainkban is tetten érhető ez a mentalitás, amit amerikai turnénk során a közönség a „happy accident" fogalmával azonosított. Ennek a szemléletnek a lényege, hogy a színész, ha valami nem úgy történik az előadáson, ahogy a próbákon megterveztük, nem esik pánikba, hanem az újratervezés jegyében gyorsan és könnyedén reagál a pillanatnyi eseményekre, megszerezve ezzel a helyzet előnyét.

A Maladype Színház társulatának tagjairól a közös munka során már kiderülhetett, hogy megvan bennük az erre való nyitottság. De a Lenint alakító Kútvölgyi Erzsébetről, például, hogyan érezte meg, hogy rá is igaz ez?

Kútvölgyi Erzsébet igényli ezt a fajta újratervezési lehetőséget. Ő egy csodálatos, „ragadozó természetű" színésznő, aki éppen az Origónak adott interjújában mondta el, hogy nem elégszik meg azzal, ha valaki csak a „kútvölgyicizmust" látja benne. Számára az jelent kihívást, ha valami újat tud kipróbálni, egy olyan kockázatos és szokatlan színészi megoldásokra épülő feladatban, amely provokálja őt. Robert Wilson kétféle színésztípust különböztet meg: vannak, akik 7-től 10-ig tetszeni akarnak a közönségnek és mindent elkövetnek, hogy a nézők által mindenáron szeretve legyenek, miközben megfeledkeznek az ügyről, amely színészként őket a színpadra hívta. Vannak, akik azért mennek a színpadra, mert 7-től 10-ig elintéznivaló dolguk van önmagukkal és a darab által felvetett problémákkal. Ha az előadás végén megtapsolják őket, természetesen, nagyon hálásak, de a fő cél továbbra is a szerepalak problémájának nyilvánosan történő hiteles végiggondolása marad. Én az utóbbi színésztípusban hiszek, és Kútvölgyi Erzsébet pontosan ilyen; akárcsak Béres Ilona, Törőcsik Mari, Ladányi Andrea, Sinkó László vagy Kuna Károly, akikkel korábbi munkáimban volt szerencsém együtt dolgozni. Ők művészi értelemben mind ragadozók, mert vérszagra gyűlnek.Lenyűgöz atavisztikus energiájuk, ambivalens és kiszámíthatatlan színészi jelenlétük. A francia úgy hívja őket, hogy „monstres sacrés", és rendezőként tőlük tanulom a legtöbbet.

A dada, a kabaré zenés jellege, Lenin, a Maladype Színház, a meghívott szereplők... mind-mind különböző elvárásokat ébreszthetnek a közönségben, a nézők a legkülönfélébb indíttatásból és várakozásokkal ülhetnek be a nézőtérre. Mire számítsanak, mi fog velük történni az előadás alatt?

Remélem, hogy észrevétlenül, ravaszul irányítva a közönség figyelmét és jól időzítve dramaturgiai, vizuális és akusztikai hatásainkat, elérjük majd azon célokat, melyeket a szerzővel, a játszókkal és a zenekarral közösen a próbák során megfogalmaztunk és felépítettünk. Természetesen kihagyhatatlan az előadásból a dadaistákra jellemző kollázs-, és montázstechnika, a tobzódás mindenféle stílusban, legyen az nyelvi, zenei vagy színjátszásbeli. Sok mindennek kell összetalálkoznia, hogy az összművészet jegyében, az előadás koherens egységgé tudjon összeállni. A Farkas Gábor Gábriel és zenekarával koprodukcióban készült előadásban Gábriel nemcsak zenei vezetőként, hanem a dadaizmus allegorikus figurájaként, mint Monsieur Dada, énekesként és színészként is részt vesz. Az ő nyomozókedve kelti életre a dadaizmus ikonikus szereplőit: Tristan Tzarát, Emmy Henningst és Sophie Taeubert, valamint az első világháború idején Zürichben száműzetésben élő Lenint és Krupszkaját. Őket Kútvölgyi Erzsébet és a Maladype színészei – Bödők Zsigmond, Szilágyi Ágota, Tankó Erika és Huszárik Kata – keltik életre egy lendületes, sűrű, asszociatív és a játékos képzeletet mozgásba hozó, friss és értelmes közös játékban. A dadáról léteznek ugyan különböző képek, kollektív és egyéni tudatunkban élő különféle lenyomatok és rajzolatok, személyek és gesztusok, de senki sem tudná eldönteni, hogy a dada milyen művészi hatásokból és stílusokból táplálkozik leginkább: nincs semmilyen kanonizált értelmezése. Ezért kiemelten fontos jelenet az előadásban az „izmusok divatbemutatója", ahol minden általunk eddig ismert izmus (szürrealizmus, impresszionizmus, szimbolizmus, rayonizmus, szuprematizmus, piktorializmus, nabizmus, satöbbi) képviselteti magát egy véget nem érő „artisztikus vonaglásban".

Az alapvetően prózai színészek komoly zenei anyagot is megtanultak.

A zenei anyag elképesztően gazdag és szerteágazó: az 1910-es évektől napjainkig terjedő skálán mozog. A színészek – bár nem a zenés műfaj képviselői – bravúrosan énekelnek együtt több szólamban, és magas színvonalon adják elő a különböző stílusú koreográfiákat is. Nem szeretek rajongva beszélni a színészeinkről, mert amikor lelkes színházigazgatók laudálják csodálatos színészeiket, az mindig gyanús, de tényleg rettentően büszke vagyok rájuk és biztos vagyok benne, hogy azok véleménye is ez lesz, akik eljönnek megnézni a Dada Cabaret-t. Az előadásban 35 különböző stílusú dal hangzik el, szinte mindegyik más-más nyelven. Ez még egy zenés teátrumnak is merész vállalkozás volna.

A dada, ahogyan most is többször elhangzott, provokatív is. Ez is megjelenik valamilyen módon az előadásban?

Senkit nem öntünk le ketchuppal vagy egy vödör vízzel, ilyen jellegű provokációt nem terveztünk. Gondolati, szellemi izgalmakat azonban annál inkább. Előadás előtt mindig azt szoktam mondani a színészeknek, hogy: „Jó utazást!" Remélem, hogy ez az utazás a darab sajátos mátrix-világába nemcsak a színészeknek, hanem a játékos kedvű nézőknek is igazi, nagybetűs KALAND lesz.

Önnek három olyan színházi műhely is szerepel az életrajzában – a Horváth Mihály Gimnázium Szentesen, a Nemzeti Stúdió és a Színművészeti Egyetem – amelyek közül egy is egy életre meghatározó hatással lehet egy művész pályájára. Mindenütt kicsit másfajta gondolkodást ismerhetett meg a színházról?

A sokféle műhelyben, ahol megfordultam, a gondolkodás sokszínűségét lehetett elsajátítani, és azt, hogy a különféle alkotói elképzeléseknek érvényességet csakis a felkészülés és a következetesség adhat. Végül persze az embernek saját magát kell megtalálnia és összeraknia – ahogy József Attila mondja – önnön „istendarabkáiból".

Ez is egyfajta dadaista gesztus. Arra is van példa, hogy valaki elsajátít egy bizonyos fajta gondolkodásmódot, és aztán annak mentén dolgozik.

Hogyne, akár „korszakokat" is létrehozhat. Magyar sajátosság, ha egy darab tetszik a nézőknek és a kritikusoknak, akkor az alkotó gyorsan legyárt még egy tucatot a recept alapján, így – amikor a közönség már sokadjára tér vissza – pontosan tudja, hogy mit fog kapni. Mindenki számára biztonságos és főleg megnyugtató „szövetség" ez, melyben semmiféle újítás, váratlan megoldás vagy kísérletezést és kutatást igénylő színházi hatás nem zavarja meg az alkotók, a nézők és a szakértők nyugalmát. Létező „alkotói stratégia" ez, de tőlem nagyon távol áll. Engem az inspirál, ha magamhoz hasonlóan, a hozzánk betérő nézőt is mindig valami újjal tudom meglepni; a kiszámíthatatlanság és a változatosság igényével tisztelem meg őt.

Ez már gimnazista korában, tizenévesen is így volt, vagy időbe telt kialakítani a saját stratégiát, és érvényt szerezni neki a világban? Vagy ez annyira a természetéből fakad, hogy sosem volt másképp?

Ha visszatekintek a gyerekkoromra, millió történet igazolja, hogy én sosem megérkezni szerettem valahová, sokkal inkább úton lenni. Mindig kerestem az olyan helyzeteket, ahonnan a továbbjutás szinte lehetetlennek tűnt. Amikor gimnazista voltam, nyaranta rengeteget stoppoltam: utaztam szumóbirkózóval, indiánnal és egyéb fura figurákkal. Az ilyen kalandok elképesztően megedzik az ember idegrendszerét és személyiségét. Akár tudatosan, akár ösztönösen, végül olyan lettem, amilyennek valószínűleg lennem kellett; a színházcsinálásban is ezt a mentalitást képviselem. Független színházat vezetni ma Magyarországon nem egy életbiztosítás. Strukturálisan és anyagilag sem kiszámítható: lehetetlen helyzetekben kell újra és újra életben maradnunk. Nem álltam be semmiféle csoportosulásba, próbálok független maradni. Értékközpontú színházban gondolkodom, amely szellemiségébe képes integrálni mindenféle minőségi gondolatot. Ebben kérlelhetetlen vagyok.

Legutóbb májusban, a III. Richárd premierje kapcsán beszélgettünk. Van a Maladype Színház új évadát illetően olyan fejlemény, amiről akkor még nem lehetett tudni, de mostanra már igen?

A 2016/2017-es évadra tervezett előadásszám a bemutatókat illetően már biztos, hogy csökkenni fog, mert egyszerűen nincs meg a szükséges anyagi fedezetünk. Azt sem tudom, hogy állandó játszóhelyünket, a Mikszáth téri Bázist meddig tudjuk megtartani, hiszen emelkednek az ingatlanárak és velük együtt a bérleti díjak. Ezzel párhuzamosan történnek pozitívumok is: egy támogatónk új székeket vásárolt, ami hatalmas segítség számunkra. Csak azt nem tudom, most, hogy meglettek az új székek, vajon a Bázis meglesz-e majd májusban? De mi ez az állandó újratervezés, ha nem dadaista életforma a huszonegyedik században? Azt sem tudhatta korábban senki, hogy meddig létezik majd a Cabaret Voltaire. Csak Isten ments, nehogy a végén mi is izmus legyünk!

Verasztó Annamária, origo.hu, 2016

"Ki kell dobni a felesleget, és csak a lényegre fókuszálni. Túlzó leegyszerűsítéssel erről is szólt a dadaizmus, amely az első világháború elleni erőteljes tiltakozásként jelent meg. A teljes tagadás álláspontjára helyezkedő dada a nyugati polgári gondolkodás oldalhajtása lett. Az undor, a szorongás, a kétségbeesés kifejeződése volt egy olyan világgal szemben, amelyben Hugo Ball német avantgárd író szavai szerint „minden jól működik az ember kivételével”.

A mozgalom bölcsője a zürichi Cabaret Voltaire volt, atyja pedig Tristan Tzara, aki – a feltételezések egyikeként – 1916 februárjában az egyik kávéházban a Larousse szótár találomra felütött lapján talált rá a dada szóra, és úgy vélte: ez a kifejezés pontosan megfelel az általa képviselt új irányzatnak.

A dadaizmus százéves évfordulója alkalmából a Párizsban élő román szerző, Matei Visniec látomásos abszurdját, a Dada Cabaret-t mutatta be nemrég a Maladype Színház Balázs Zoltán rendezésében. Az Átrium Film-Színházban színre vitt darabban a társulat állandó tagjai – Bödők Zsigmond, Huszárik Kata, Szilágyi Ágota, Tankó Erika – mellett Kútvölgyi Erzsébet és Farkas Gábor Gábriel is szerepel.

Balázs Zoltán: Matei Visniec két évvel ezelőtt küldte el nekem a darab kezdeti verzióját. Első olvasásra nemigen tudtam mit kezdeni a „szövegtákolmány-szerű” anyaggal, de egy briliánsan megírt jelenet, amelyben Lenin az európai civilizáció elöregedéséről és feleslegessé válásáról szónokol, mégsem hagyott nyugodni. Azt hiszem, emiatt döntöttem úgy, hogy végül megrendezem. A dadaizmus egyik sajátossága a játékosság, a nyelvek keveredése, a verbális és nonverbális jelek furcsa együttállása, így, az előadásban a barokk falzettek, a mozgalmi dalok, a német kabarék, a francia sanzonok keverednek az orfeumok és varieték világával. Monsieur Dada allegorikus figuráján kívül mindegyik szereplő létező alak volt: a „dadazófus” Emmy Hennings, Sophie Taeuber-Arp és Tristan Tzara egyfelől, Lenin és Krupszkaja másfelől. De az előadásban rajtuk kívül feltűnik még Sztálin és egy fekete macska is – avatott be a részletekbe Balázs Zoltán színész, rendező.

Balázs Zoltán: Az én olvasatomban a dadaizmus nagyon erős gesztusa a lomtalanítás. Annyi mindent halmoz fel az emberiség az évszázadok során, művészeti, kulturális, politikai értelemben, hogy időnként az egészet tűzre kell vetni. A múlt század elején a dadaisták a maguk érdes és békétlen módján kegyetlenül tűzre dobtak mindent, ami a lényeges dolgok befogadásának útjában állt. Talán az előadás végén felhangzó Boulevard of Broken Dreams (A széttört álmok sugárútján) című dal rejti a lényeget. Minden izmus, minden emberi törekvés itt végzi – vélekedett a rendező, aki szerint a dadaisták „többszörösen terhelt” és komplex személyiségek voltak, de képesek a befogadásra. – Ez az integratív attitűd hiányzik igazán a mai világból, amely inkább kizár, kisajátít és „törzsi háborúkat” gerjeszt.

Hiányoznak a merész és nagyvonalú gesztusok, a pártállástól, ízléstől, szemlélettől független hiteles (alkotó) közösségek – fejtette ki Balázs Zoltán.

A rendező idén tavasszal Matei Visniec egy másik darabját, A kommunizmus története elmebetegeknek címűt vitte színre Chicagóban a Trap Door Theatre-ben. – Bár a darabot egy széles körben elismert avantgárd színház mutatta be, amely megalakulása óta missziójának tekinti, hogy kortárs európai darabokat, szerzőket és újító színházcsinálókat ismertessen meg a nem szokványos témákra és előadásokra nyitott amerikai közönséggel, mégis benne volt a pakliban, hogy a sztálini történet nem minden vonatkozását fogják pontosan megérteni és dekódolni. A közönségtalálkozókon azonban mindig kiderült, hogy a nézők a szovjetrendszer visszásságait és abszurditásait tökéletes párhuzamba tudták állítani a náluk zajló elnökválasztási mizéria manipulatív természetével és egyes szereplőivel – emlékezett vissza a rendező.

A szovjet terror valódi működési mechanizmusáról szól a tavaly óta nagy sikerrel futó Én a szabadságot választottam című monodráma, amely Viktor Kravcsenko írásából készült.

Kravcsenko a sztálini rezsim kiépítésének aktív résztvevője volt, de a háború tetőpontján szembefordulva a rendszerrel Amerikába emigrált, ahol egyesek úgy feltételezik, a KGB végzett vele. Kravcsenko 1946-ban megjelent Én a szabadságot választottam című művében elsőként számolt be a szovjet terror valódi működési mechanizmusáról. Balázs Zoltán a darabbal Erdélyben és a Felvidéken is turnézik, útjáról dokumentumfilmet is készítenek.

A Maladype társulata tavaly tavasszal mutatta be a Hajdu Szabolcs rendező által írt Ernelláék Farkaséknál című kamaradrámát. Hajdu még ugyanebben az évben gerillaszerűen, minimális költségvetéssel, velük vitte filmre a történetet, amely Kelet-Európa egyetlen rangos filmszemléjén, Karlovy Varyban elnyerte a fődíjat. Azt tervezték korábban, hogy az előadás újra látható lett volna az őszi évadban a Maladype budapesti bázisán, a kamaradráma azonban lekerült a műsorról. – Sajnos, a film sikerével Karlovy Varyban arányosan a mi strukturális és anyagi körülményeink nem változtak. Így a produkciót, a megnövekedett, új igények szerint már nem tudtuk vállalni – részletezte Balázs Zoltán.

Makrai Sonja, mno, 2016.

-