Fehér Elephánt: A vámpír

Shelley-ék delejes közegében valószínűleg a genfi villa háziasszonya is tudott horror-meséket írni, de az biztos, hogy orvos-barátjuk, Polidori, a byroni ötletet kibontva alkotta meg az első angol nyelvű vámpír-storyt. Német kézben dráma, majd nagyromantikus opera lett belőle, amelyet majd két évszázados tetszhalál után, most Balázs Zoltán teremtett újjá, a no-színház gesztusnyelvén vizualizálva, de minden lehetőséget megadva a korszerű operai színjátszásnak.

A szerepformálás, az ének, a mozgás, másrészt a fény, a jelmezek, a látvány hihetetlen intenzitása varázslatos produkciót eredményezett. Az extrém történet japán szamuráj-stilizációban, a színpadi minimalizmus eszközeivel, míg a szereplők kapcsolatai jelszerű megfogalmazásban, invenciózus gesztusnyelven realizálódnak. A szélsőséges helyzeteket a méltóságteljes mozdulatok lassítása ellenpontozza, a dallamok szárnyalását a fehérre merevített maszkok. Az egyáltalán nem vérszomjas Vámpír, akit túlvilági gonosz erők kényszerítenek szörnyű tettekre, sejtelmes árnyként tűnik fel, s végül el Gombár Judit áttetsző háttérfalán, mely színes fényeit és nyílásait váltogatva tagolja a cselekményt. A szikár geometrikus térben sűrűn bukkan fel a harminctagú kórus, Szöllősi András örvénylő koreográfiájával alkotva csodálatos mozgóképeket. Hatféle különleges ruhakölteményben jelennek meg, a kísérteties feketétől, a napsárga ragyogáson át, lilában pompázva mesés madárbóbitákkal, végül gipszfehérbe fagyva, amely az utolsó képben halottszürkévé tompul.

Az énekesek is igen kifejező és változatos gyönyörűségekbe burkolóznak, lehetetlenné téve, hogy Gombár Judit egyedülálló teljesítményéhez méltó felsőfokú jelzőket találjunk. A rennes-i társulat imponálóan erős, a kicsapongó férfiak kvartettjének jelenete a testesen vetkőző, ám annál hajlékonyabban éneklő mezzo domina Karine Audebert-rel mesterien kidolgozott epizód, három szerepben is félelmetes energiákat sugároz a metsző fej-rezonanciákkal bíró basszus, a gigászi játékerejű Christophe Fel, aki prózai megszólalásainak tökéletes németségével is kitűnik. A két férfiversenyző között nehéz lesz dönteni: Marc Haffner arányosan artikulált férfias tenorja már önmagában is páratlan ritkaság, hát ha még természetes játékkészséggel és olyan áradó muzikalitással párosul, amelyet remekmívű áriájában csodálhattunk. Nabil Suliman magányos Vámpírja grandiózus jelenség, éneklése szuggesztív, előadásmódja a tudatos racionalitással koordinált szenvedélyesség, a főszerep terhe alatt érett szerepformálással nő a viharfelhők hegymagasába. Mi sem jellemzőbb klasszisára, hogy végig középerővel, maximum fortéket énekelt és csak a halálos fináléban süvöltött fel egy teljes hangú fortisszimóig.

Külön bekezdés illeti a káprázatos kórust, amely a kivételes lehetőséget kihasználva, soha nem látott-hallott erővel magasztosította fel Heinrich Marschner zenéjét, egyenrangú részesévé válva a kirobbanó sikernek.

Balázs Zoltán, a Négerek után, ismét bizonyította extrém affinitását a "Gesammtkunst" összművészeti alkotásmódjához, rendezői munkájában az énekes színjátszás, a mozgás, a fény, a zene és a látvány dinamikus egységét teremtve meg.

A vámpír méltó befejezése a nagyhatású MEZZO Opera Fesztivál-nak, amely a Verseny izgalmain túl, óriási hatású, revelatív eseménye volt a magyar színházi- és zene-életnek.

Fehér Elephánt, Kulturális Ajánló, 2008