Metrómegálló és metrókocsi egybeköltésével jött létre Gombár Judit puritán díszlete. A földalatti színhely sajátosan indukálja az utazásmotívumot: a végtelen teremtés teljes megismerésére bármi áron (s persze hiába) vágyó Faust itt köt szerződést a sátánnal, innen indul nagy útjára, hogy végül a keretes szerkezet ugyanide hozza vissza. A címszereplő, Mefisztó és Margit is több színész váltogatott megelevenítésében áll előttünk. A közreműködők valamennyien sötét öltönyt viselnek, sötét nyakkendőt hordanak – a “fő” Faust kivételével, akit fehér inge különböztet meg.

A fausti megismerésvágy, szerelem, bűn és vesszőfutás, melyről általában rendelkezünk némi előzetes tudással, kiviláglik a játék higgadt, elegáns folyamából, a cselekmény részleteit, mitologikus vonatkozásait, fantáziapróbáit azonban egy alaposan felkészült bölcsésznek sem könnyű követnie. Esetleg a figurális váltásokat sem. A premier felnőtt közönsége (mely a képi komponáltság hiánytalan befogadása érdekében csak a sorok középső ülésein foglalhatott helyet) a műnek és a megjelenítésnek szóló tiszteletteljes csendben szemlélődött, a Balázs Zoltán nagyvonalú rendezése mélyén megbúvó humort csak ritkán honorálva nevetéssel. A kétórás első részt követően a produkció sajnálatosan elveszítette nézőinek ötödét-hatodát: a szokatlan hosszúság, valamint a tónus tudatosan vállalt egyhúrúsága sokakat távozásra késztetett. Remélhetőleg a tervezett ifjúsági előadásokat nem zilálja szét a publikum türelmetlensége.

A bábszínházi Faust az érett emberfőkhöz szól. Elsősorban a mélabút közvetíti Goethe monumentális alkotásából. (Dramaturg: Zsótér Sándor, aki korábban maga is rendezett egy Faust-adaptációt.) Egyes motívumok igen intenzíven szólalnak meg – így az anyaságmotívum, a halálmotívum. Mivel a modernizálástól alig érintett, archaizáló fordítást (melyet eredetileg Jékely Zoltán és Kálnoky László jegyez), e mostani kompilációt olyan színjátékosok tolmácsolják, akiknek nem elsősorban a közvetlen alakformálás a hivatása, az estén eluralkodik tézisesség: a személyiségábrázolás megreked az ikonikus külsőnél és a pontos, hűvös artikulációnál. Inkább sorok, rímpárok hallatják magukat, mint terjedelmesebb egységek. Arra is kell húsz perc, hogy a darab megtalálja saját hangerejét. A halkság itt esztétikai tényező, a túl fojtott beszéd viszont bosszantó. Különösen akkor, ha a patetikusra hangszerelt líraiság, “a költészet szent tüze” oly fontos, mint a posztdramatikus színházi korban sokszor kárhoztatott “szószínház” e regnálásakor.

Balázs Zoltán bizonyára a mozdulatokban is halkságot, zártságot kért színészeitől. Méltóságteli testhelyzetek, várakozó pozíciók, szakaszos mozgások kerülnek egymás mellé, a “szószínház” átnő “akciószínházba”, szimbolikus gesztus- és mozgásrendbe. A csapat élesen kettéválik idős és fiatal arcokra, egókra. A “Van itt valaki?” kérdése és a “Van” válasza szervezi az epizódokat: a kérdés helyét a folytonosan változó, ám a rezignációból kitörni képtelen személyiség tölti be. A történéssor ünnepies, artisztikus. Vesztl Zsófia szinte az egész este alatt némán sétáltatja, folyton eseményközelbe táncoltatja a halál rózsaszínű halmadár-szörny “kutyáját”.

Tömör, rugalmas, rezzenékeny matériából, festett könnyű műanyagból készültek a kiváló bábok, amelyeknek lényében légi, földi és vízi vonások keverednek emberi jegyekkel. Saját szétdúlt fizikumuk foglyai ezek az antropomorf voltukból kivetkőzött lények. A második részre szaporodik meg számuk, nő meg a termetük. Mintha egy torzszülötteket tároló laboratórium formalinos tégelyeiből szabadultak volna ki a különös test-szellemek. Mozgatóik osztoznak a bábok szomorúságában, a bábok enyhén illusztratív módon – kivetülésként – jellemzik mozgatóikat. Együtt és egymás ellen dolgozik az emberi és a nem emberi szféra.

Ács Norbert, Bánky Eszter, Bercsényi Péter, Blasek Gyöngyi, Erdős István, Gyurkó Henrik, Juhász Ibolya, Karádi Borbála, Kazinczy Ildikó, Kemény István, Kovács Marianna, Pethő Gergő, Radics Rita, Rusz Judit, Simándi Anna, Szakály Márta, Tatai Zsolt, Teszárek Csaba: a Budapest Bábszínház nagy gárdájának számos tagja és számos fiatal gyümölcsözteti tehetségét az összehangolt munkában.

Balázs Zoltán Faust fantáziajátéka nem klasszikus bábszínházi feldolgozás, és nem is mondható minden ízében sikeresnek. A díszlettáblák nesztelen nyílása-csukódása, a háttérre vetülő fenyegető árnyak, a Bosch ecsetjéről levált és háromdimenzióssá lett szörnyek, a létvágta helyett a fogyó reményű, sodródó utazásban megélt nagyszabású emberi kudarc mégis bizonyossá teszi: Goethét láttunk – úgy, amiként Balázs, Gombár, Zsótér és tizenkilenc színész látja 2009-ben, az Andrássy úton, a fausti balsikerből is kihüvelyezve a humánusat és fenségeset.

Tarján Tamás, Kultúra.hu, 2009