Urbán Balázs: Bábállapot

Bár ez utóbbi kitétel némileg szimplifikál, hiszen az előadás kezdetén egyházi szertartást láthatunk, melynek középpontjában a Bíboros áll, aki épp a rövidesen szörnyű bűnök sorát elkövető Bosolához fordul. Erős, koordinátákat pontosan kijelölő kép: szakrális tér, tengelyében a legaljasabb bűnöket elkövető szereplőkkel, ha tetszik, a megtestesült gonosszal. A szimbolikus, misztikus elemeket is felhasználó, vagy legalábbis azokra asszociáltató gondolkodás mindvégig jellemzi az Amalfi hercegnő Balázs Zoltán rendezte előadását.

A rendező ezúttal sem a tradicionális értelemben vett interpretáció útját járja; az erősen stilizált, öntörvényű színpadi nyelv nem tapad szorosan Webster drámájának fordulataihoz, s végképp nincs köze a mű atmoszférájához és hatásmechanizmusához. A Shakespeare-kortárs szerző darabja az emberi természet sötét oldaláról kiállított hátborzongató látlelet. Aberrált, félőrült figurák, sajátos bosszúhadjárat, egyre halmozódó hullahegyek, s a sok erős kontúrral festett epizodista között két igazán izgalmas főszereplő: az érzelmei végletesen következetes felvállalásával a sorsot kihívó Amalfi hercegnő, illetve a tetteinek konzekvenciáit végiggondoló és átérző, s egyszerre irracionális és felettébb logikus mészárlásba kezdő Bosola. Megdöbbentően modern pszicho-horror, kiszámítottan erős hatáselemekkel, remek dramaturgiával, szellemes dialógusokkal. Az ambivalens szerepek és helyzetek több értelmezési lehetőséget kínálnak, amelyek meghatározhatják az előadás tónusát, színeit, hangsúlyait is.

Balázs Zoltán azonban nem a szöveget kibontva, hanem azzal párhuzamosan teremt sajátos színpadi világot. Aminek fókuszában nem annyira az egyes ember belső pokla, mint inkább a világ (egyes) emberek által teremtett pokla áll. Gombár Judit látványos, a játékot stilárisan meghatározó jelmezei a keleti filozófia, életszemlélet felé fordítják a befogadói figyelmet. A szereplők hosszú ruháján is túlnyúlik egy égbe meredő, megkövültnek, szoborszerűnek ható fej, valamint két hatalmas és hangsúlyozottan bábszerű kéz. Ennek következtében mozgásukban is van valami szobor-, illetve bábszerű; mintha valamennyien foglyai lennének az eredeti szakrális tartalmától megfosztott, földi pokollal felérő világnak. Ezen csak a halál változtat; ekkor megszabadulnak a szoborfejtől és a bábvégtagoktól. (Bosola alakját eleve kiemeli – érthetően ugyan, de egyszersmind túl nyilvánvalóan, kézenfekvően – a szereplők csoportjából, hogy ő nem viseli ezeket.)

A mozgás kimért tempójához illeszkedik a többi stilizáló elem: a zene, az egyes szövegrészek éneklése és a minden látványos eszköz használatát kerülő, erősen redukált színészi játékmód. Így lényegtelenné válnak a cselekmény fordulatai is; a gyilkos feltartóztathatatlanul szedi áldozatait, a megtorpanások, előrelendülések, a véletlenek szerepe elhanyagolható. Nem a karakterek pszichikuma a fontos, hanem az, amit közvetítenek. Ennek megfelelően mind a főszereplők – Sinkó László (Bosola), Péterfy Bori (Amalfi), Kulka János (Bíboros), László Zsolt (Ferdinánd) -, mind az epizodisták (akik közül talán Makránczi Zalán Antoniója és Bánfalvi Eszter Júliája hasítja ki a legnagyobb szeletet a játékból) jelenlétükkel, jelenlétükből építkeznek. Nem egyforma intenzitással ugyan, de a fontos pontokon általában erőteljesen, személyiséget és személyességet is mutatva.

Ám hiába a forma gazdagsága, a méltánylandó szakmai teljesítmény; a játék alig-alig ragad magával, a színpadi történések viszonylag rövid idő eltelte után kiszámíthatónak hatnak. Balázs Zoltánnak ezúttal nem sikerül olyan, darabot felülíró, önmagában nem pusztán érvényes, de érdekes színpadi jelrendszert teremteni, amely kiválthatná mindazt, ami szándékosan kimaradt az előadásból, vagyis az eredeti szöveg sava-borsát, szélsőséges hatáselemeit, feszült és változatos helyzeteit. A szöveg túlságosan redukálódik ahhoz, hogy tartalmas maradjon, a megteremtett látványvilág és az ezen keresztül kifejezett gondolat pedig egyszerűen nem tölti ki az előadást. Meglehetősen vérszegénynek tűnik a játék – nemcsak az alapműhöz, hanem önmaga lehetőségeihez, a felhasznált eszközök gazdagságához képest is. Ugyanazok a gesztusok, helyzetek, jelenetsorok egy idő után szinte rituálisan ismétlődnek, az egyes szövegrészek banalitása ironikus fényt kap (nem mindig tudtam eldönteni, szándékosan-e). Mindez nem képez valódi színpadi feszültséget, nincs igazi sodrása, ereje a színpadi történéseknek. A valóban artisztikusan megépített világ mind távolibbnak érződik, hidegen hagy. A látvány ideig-óráig hat a szemre, mondandója spirituálisan meg-megérint néha, de a bábszerűség poklait emocionálisan átéreztetni egyetlen pillanatra sem tudja az előadás.

Urbán Balázs, Kultúra.hu, 2009