MGP: Amalfi

John Webster Amalfi hercegnőjének előadása a Nemzetiben szakasztott az, amire zsúrnálék közlik: megosztotta a közönséget. Vagyis a nézők egyik felét az undor rázta, korszakalkotónak rajongta a másik fél. Kérdés: többen utálták-e, mint csodálták?

A színházi egyetértés = unalom, kéjes semmitmondás, elnyújtózó közhely. Az ismert formák, ismételt gondolatok, sokszor kóstolt ízek könnyebben lecsúsznak a torkon. Merész újdonságok, megrágandó, nehezen emészthető gondolati falatok a nézők egy részét felzaklatják. Dühösen kérdik: a színielőadás jegyvásárlásához csatolni kell-e az érettségi bizonyítványt vagy mellékelni az államvizsga dolgozatát? Csakis előképzettséggel élvezhető a színház?

Jóllehet eszem ágában sincs elpörölni mindenki szabadságát attól, hogy utálhassa bármely látott színházi előadást, és nemtetszését útszéli kifejezésekkel fogalmazhassa meg, Balázs Zoltánt rendkívül eredetien gondolkodó és dolgozó színházi embernek tudom, eddigi munkái szerves összefüggésben vannak egymással. Logikusan kapcsolódnak egymáshoz élesen szabatos rendezései és homályosabb fogalmazásai. Színházi kertek alján sutyorognak róla, hogy Bob Wilson, Anatolij Vasziljev vagy Zsótér rendezéseinek hatása mutatkozik színpadi írásmódjában. Tagadhatatlan, mindhárom rendezőnél hospitált. Szememet hegyezve megkíséreltem tetten érni Wilson vagy a pravoszláv guru nyomait. Mindhiába. A körbejáró füleseknél helyesebb a színpadot figyelni. Pletykák szajkózása helyett ténynek fogadni el, amit Balázs előadásaiban törekvésként vagy telitalálatként látható. Bocsánatosabb bűnnek tartom (amennyiben találó volna a ráfogott vád), mint ha a lusta, elkoptatott közhelyek kényelmes sokszorosításának útján csoszogna. Rendezései megújuló erőfeszítések a színházi-színészi előrevivő reformjaiban. Balázs színháza a szöveg lapos reprodukciója helyett többszólamú színházzal kísérletezik. Olyan idegen színházi kultúrák eszköztárát kísérli meg átültetni a magyar színházi ugarba, amelyekben az ének, a zene, a táncos elemek, a pantomim, a cirkuszi bravúrok, az artistaeszközök, az ekvilibrisztika egyidejűleg vannak jelen az intenzív színészi munkával.

A lusta epigonizmust felváltja a gazdag képzelet színháza. Balázs próbálkozásai és találatai új színházat kínálnak. Elszakadást az utónaturalista színjátszástól.

Jules Lemaitre, a múlt századforduló szellemes impresszionista ledöfője tanulmányt szentelt a sznoboknak, leszögezve, hogy az újdonságok alélt, talán meg sem értő tisztelői érlelik a primőröket, segítik a zsengék életre támogatását, valamint elterjesztői az újdonságoknak.

Amikor a Nemzetiben felmegy a függöny az Erzsébet kori nagy színpadi vérengző tragédiájának elején, marad még egy tüllkortina. Álomszerű elmosódottsággal működik mögötte az ornátusba csomagolt sokaság. Magasabbak a valóságosnál. Mintha két fejük volna. Úgy is van: köznapi fejükön barbár fehér szoborként pótfejet viselnek. Az egyik hús-vér, a másik szellemi égnek nyújtózó szellemi fő. Hatalmas a kezük. Akárha kohászkesztyűt viselnének, vagy Walt Disney fehérkesztyűs Mickey Mouse-ai vonulnának a szakrálisan egérszürke, megtöretlen vászonfalak között. Az ormótlan, vászonból készült lapátkezek fölfokozzák a fohászkodásra összetett tenyerek látványát. Szakrálisan áldó kezek. Mohón markoló, aranyat merítő banditamarkok. A magasból élesen besütő fényvetők keresztülszabta tér katedrálisra utal, láttukra téveszménk, hogy A varázsfuvola szabadkőműves társasága celebrál a színen.

Felvonják a fekete keretes tüllfüggönyt. Kitisztul Gombár Judit színpadképe.

Webster kiontott vérbő rémdrámái összekötik a rettenet ábrázolását a Nérót nevelő Seneca Őrjöngő Hercules tragédiájának emberaprító kegyetlenségei, ironikus szentenciái és Quentin Tarantino Kill Billje között. Hidegvérű érzéketlenséggel metélik egymást a szereplők. Érzelmi érintettség nélküli tárgyilagossággal, leleményes brutalitással végzik ki egymást. Az antik tragédiák hatottak a Jakab kori Londonra, és az angol rémdrámák utóhatást gyakoroltak a független hollywoodi filmkészítőkre. A művelt antik, a művelt újkori és a manapi, ha a rideg világról, a reménytelen kiúttalanságról beszél, visszatér a nézőket megragadó brutalitáshoz. Úgy elégíti ki a tehetetlenségük felhalmozta agressziót, hogy a szereplők gyilkos ösztöneivel vezeti le nézői helyett a bosszú kielégítését. „Tetthiányból/Tenyészik a sötét izgágaság” - szavalja Vas István hangján az Amalfi. Seneca „bosszúdrámái” Webster kezén hasonlóan öncélú mészárospaddá teszik a színpadot. A vértől iszamos deszkákon lélektanilag is megindokolatlan a gyilkos válasz. Mintha kimaradt volna a folyamatok megírása, a kegyetlen epizódokra összpontosított a költő. Szabadszájúan beszélnek szereplői. Áthágják a dramaturgiai szabályokat. Szeszélyből cselekszenek.

Balázs rendezése letakarja a szenvedélyeket. Színészeit nem engedi kószáló kezekkel handabandázni. A drámaiságot nem fokozódó hangerőben tálalja fel, hanem belső intenzitásban. Nem alkalmaz őrjöngő teátrális játékot. Hidegvérrel működnek szereplői. Belül hevülnek indulataik. Kamarajáték közelképeit helyezi a túlságosan bő színpadtérbe. Túl messziről a nézők szemétől és fülétől.

Balázs rendezései elszántan harcolnak a hagyományos hazai naturalista közhelyek ellen. Szakrális játékokat szervez színpadra. Bolondok iskolája, Theomachia, Négerek, A Mikádó, Leonce és Léna, Tojáséj, Faust vagy Marschner operája, A Vámpír a celebrált játék és a színjátszás ősi rétegeiben, a bábjátékban találja meg művészi otthonát. Az átjárhatóság bábok és eleven emberek, felcserélhetőségük nem ízlés irányította művészi szeszély. Emberei bábszerűen viselkednek. Bábjai antropomorfak. A játékosokat szívük helyett automatizmusok irányítják. Mintha arra utalna: bábszínház a világ, és kívülről irányított benne minden férfi és nő.

Péterfy Bori a címszerepben méltóságteljes ártatlanság. Panaszszó nélkül viseli méltatlan sorsát. Szabad akarattal dönt új házasságáról, és bátyjai akarata ellenében férjül veszi intézőjét, szül neki három gyereket. Kihúzott gerinccel vállalja lemészárlását, s lengő-lobogó ruhában úszik kísértetként a színpad felett. Testetlen, narancsszín légben úszó selyemruha. Átmenet a valóság és a rémlátomás közt.

Bosola gályarabból lett udvari bérgyilkos. Galambősz gazember. Sinkó gyönyörűséget keltő, zengő hangja megnyugtatóan beteríti a színpadot. Erőt sugároz, rendíthetetlenséget, tépelődő lelkiismeretességet. Nem visel külső intrikus vonásokat. Nem használja a színészettörténet áskálódó gonosztevőinek eszközrendszerét. Bölcs Sarastrónak mutatva magát keveri véres kártyáit. Előkelő, akár egy politikus. Higgadtan és tiszta képpel végzi alávaló munkáit. Oly ártatlannak látszó gondolatokkal, mint Shakespeare Jágója. A nőket is durván „kárpálja”, akár Othello tisztje Desdemonát.

Kulka Bíborosként (Bosola kijelentésére, hogy megölni érkezett), nagyon halkan, fegyelmezetten, szinte befelé mondja, vagy mintha a mamáját szólítaná, félig leheli: „Segítség!” Pompás. Megismétli a segítségül hívást, de már színházi papírmasé hangon. Kitartóan recitál a darab végéig, amikor két mondat erejéig ismét bensőséges, ironikus, megrendítő. Új színházában a végre jelentős feladattal, hosszú idő után magára talált, nemes dikciójú Makranczi Zalán a titkos férj. A kigyulladó László Zsolt a másik gyilkos testvér. Hollósi Frigyes erős karakterű, rozsdás hangú orvosa, Söptei Andrea alázatos Cariolája, Bánfalvi Eszternek a becsomagolt fejből kicsillogó tekintetű udvari hölgye mellett László Attila, Mátyássy Bence, Marton Róbert, Orth Péter, Földi Ádám a színház új fiataljai a nézőktől való távolság áldozatai. A színészi fogalmazás Balázs rendezéseiben a mozgásba hozott belső fogalmazásban erős. Zárt terembe való. Kamaraszínpadra. Mintha idegenkedne a játék természetes lélegzete a Nemzeti tágasságától. Emberfeletti méretűek a szereplők. Két fejük van egymás felett. Nyakuk felett szoborszerűek. Miért is merevebben mozognak, holott könnyed léptű gyakorlatokat ír elő a rendezés.

Szerepeik megkoreografáltak és zeneileg megfogalmazottak. (A zenekari árokban eleven hegedűsök igen szépen játszanak.) A távol-keleti színházak szertartásosságával mozgatott színészek a lakkozott padokon és közöttük végzik szertartásos mozgásaikat. Túl sok az egyszerre elvégzendő föladat. Időnként selyemköpönyegük beleakad a padok szélébe, kizökkentve az előírt hűvös tökélyből az előadókat.

A szereposztási tévedés nem a színészekre, hanem az előadás helyére vonatkozik.

Molnár Gál Péter, Mozgó Világ, 2009