Kovács Dezső: Játszmák a biliárdasztalon

Letisztult formakultúrájú, világos gondolatvezetésű, formátumos Csehov-értelmezést van szerencsénk látni.

Pőrére csupaszított, mégis artisztikus, a dráma lényegére redukált előadásban mutatta be a Maladype társulata Csehov remekét. Elnézve a sallangmentes, egyszerű eszközökkel operáló produkciót, hallgatva a szereplők tisztán hangzó beszédét, legelőbb az járt az eszemben, mennyire modern is ez a színmű, s nemcsak a nyelvhasználata, a világképe, hanem az emberábrázolása, az élethelyzetei, egyszóval mindaz, ami vitathatatlanul ma is alkalmassá teszi kortárs tartalmak közvetítésére.

Balázs Zoltán egy biliárdasztal köré, fölé, s annak felragyogó, majd fakuló erejű fénykörébe szervezte a játékot. Négy oldalról üljük körbe a színteret, a színészek az első sorban, a nézők között foglalnak helyet, s onnét lépnek be a jelenetekbe. Van az egész produkciónak egyfajta könnyed, frivol, játékos, fiatalos és meditatív fílingje, mintha nem is Csehov gyilkos párbeszédei és szótirádái hangoznának föl a szereplők ajkán. Elég sokat foglalatoskodnak a játékosok a Csehov-textusok közé illesztett biliárdmenetekkel, a színes golyók számozásával, elhelyezésével, a lökések technikájával, ami majdnem mindig elsőrangú humorforrás, s az irónia eszköze. A ragyogó lámpafüzérrel megvilágított méretes biliárdasztal pedig maga a játék színtere; rohangásznak körülötte, lépkednek, dulakodnak rajta, s dramaturgiailag kitüntetett helyeken gyakorta döntik rá a nőket a férfiak (vagy fordítva). Elég sok, erotikusan átfűtött jelenetsor pereg a világos posztóval fedett asztalon, heves szerelmi szcénák is zajlanak, és sokszor fonódnak össze érzéki, kitartott csókban a párok. A könnyed és folytonos játszadozás a biliárdasztal körül, s valamennyi darabbeli helyszín és jelenet koncentrálása erre a felfokozott drámaiságú térre kiváló lehetőséget ad a rendezőnek arra, hogy létrehozza a játék tiszta és egynemű gondolati közegét. Nincsenek zavaró mellékzöngék és mellékkörülmények: az alapelemeire redukált dráma szólal meg, s a meztelenre vetkeztetett jellemeket látjuk, amint föltárulkoznak, egymásnak feszülnek. Balázs Zoltán végtelenül szikárrá csupaszította a játékot, sok szereplőt, jelenetet elhagyott vagy összevont. S alaposan „ráterhelt" színészei játékára, többek között azzal, hogy roppantul dísztelen, ám intenzív játékmódot követelt meg tőlük. Az előadásban nincsenek a hagyományos értelemben vett „alakítások": a játékosok keresetlen egyszerűséggel élik figuráikat, s jószerével úgy mondják szövegeiket, mintha civilek hétköznapi beszédét hallanánk. A Maladype szívós kitartással folytatott művészi kísérletezése és a korábbi előadásaikban is gyakran látott játéktréningje maximálisan gyümölcsözőnek bizonyult e produkcióban. Letisztult formakultúrájú, világos gondolatvezetésű, formátumos Csehov-értelmezést van szerencsénk látni.

Fiatal, dinamikus színészcsapat viszi sikerre az előadást. Nemcsak nagy erőbedobással, de láthatóan élvezettel merülnek alá szenvedélyeik labirintusába. A nyitóképekben szinte felelőtlen derűvel viháncolnak és vadulnak. Harsányak. Önfeledtek. Vadak. Belemenősek. Aztán lassan kezdik adagolni figuráik sötétebb színeit. Első közülük a címszerepet adó Orosz Ákos robbanékony Platonovja. Nem mélabús értelmiségi: masszív erőtolulás, színtiszta energiabomba. Szögletesen ironikus. Nyeglén groteszk. Szelíd fiúarca mögött tagolatlan, nyers indulatok dúlnak. Apránként fonja körbe valami édeskés, burjánzó szövevény. Sodródik, menekül; lassan veszíti el önmagát. Orosz súlyos Platonovja végül szobormereven áll a dúlt harci terepen, dákókkal cövekelték körbe a végtagjait, s úgy dől el, mint egy felrobbantott, lassan leomló épület. Nincs csattanó pisztolylövés, a test és a lélek valahogy szétszálazódik; szétmállik, megsemmisül. Ligeti Kovács Judit nagyszívű Anna Petrovnája féktelen és rutinos szerelmi játékos. Magához ölelné a fél világot, kitartóan munkálkodik Platonov megszerzéséért. Megalázkodik, ha kell, s könnyedén vedli le asszonyi méltóságát. Az elcsavart fejű, megszédült Szofját Fátyol Kamilla játssza, érzékletesen. Valósággal belemerevedik Platonov birtoklásába: egyre öntudatosabb lesz, lábaival hangosan doboló, fennhéjázó nő válik belőle, hogy annál csúfondárosabb legyen bukása. Páll Zsolt délceg tartású, önérzetes Abram Vengerovicsot formál, aki mindig pontosan tudja, meddig terjed a mozgástere. Aztán kőkeményen benyújtja a számlát. Fiát, Iszakot lendületesen és szenvedélyesen adja Faragó Zénó. Mikor összecsapnak Platonovval, mereven áll egymással szemközt a két férfi az asztal magasában (s az akarnok Iszak ajkán hangzanak el a szereplők sorából kiiktatott Oszip halálos fenyegetései). A Platonov butácska, jószívű feleségét adó Tankó Erika Szásája maga a megtestesült alázat: ez az érzékeny nő mindenestől alárendeli magát urának. Míg Szofja és Platonov vad szerelmi duettje bonyolódik a biliárdasztalon, az asszony óvatosan körbe-körbe egyensúlyoz az asztal peremén. Ahogy beszól férjének, az egyszerre mulatságos és dermesztően groteszk. A gunyoros Platonov élceitől szenvedő Grekovát, a csúnya lányt a színpadon rég látott bájos Kerekes Vica játssza illúziót keltően: öntudatos fiatal nőként, revánsra készülve, de a férfi vonzásától végül nem szabadulva. Tompa Ádám tüzesen lobogó Trileckije a játék galvanizátora és olykori rezonőre, Lendváczky Zoltán megcsalt Vojnyicevjének arcéle haloványabb.

Az előadást végig erős kézzel tartja egyben a rendező; az apróbb ritmushibák a későbbi előadásokban korrigálhatók. Bár a színlap nem tüntet föl fordítót, a jócskán átgyúrt-átszabott szöveg vélhetőleg Elbert János fordítása alapján készült. A kortársi viseletektől csak árnyalatnyira elemelt jelmezek Molnár Bea munkáját dicsérik.

Kovács Dezső, szinhaz.net, 2010