Bóta Gábor: Timon a nézők között

Falfeliratokon elnézést kérnek a publikumtól, hogy az előadás az előtérben kezdődik. Ezzel hatástalanítják a produkciónak azt a szándékát, hogy Timonnál előszobáztassanak minket, aminek lényegéből adódik, hogy udvariatlan gesztus. Néhány színész kószál közöttünk – jelezve, hogy igen, majd itt kezdődik az előadás -, de nem nagyon tudnak mit kezdeni magukkal. Egyikük a sarokban kuksol, és vigyáz, hogy ne köszönjön vissza, mert hiszen szerepet játszik. Másikuk a ruhatár előtt bóklászik. A „közönségszolgálatos” színészek jobbára a fiatalabb évjáratból kerülnek ki, a színház úgymond vezető művészei általában jóval a produkció meghirdetett kezdési időpontja után kerülnek elő.

Az érkezési sorrend nem a darabbéli, hanem a színházon belüli hierarchiát mutatja, ilyesmi a Szkénében vagy a Merlinben nem fordulhatna elő, közös erővel várná az együttes a nézőket. De a Radnótiban leginkább nívós, hagyományos színjátszást űznek, általában Zsótér Sándor rendezhet évi egy „közönségborzolót”. Ami nem mindig éri meg a következő szezont, de a színészek rendszerint mégis alig várják a közös próbákat, mert mozgásba hozhatják megfáradt színészi eszközeiket, gyakran eltunyult tagjaikat is. És az olyan sikerült produkciók mint például A görög, vagy a Rettegés és ínség, valóban rejtett tartalékokat hoznak elő egyesekből, akik néhány mozgásművészeti momentummal is megajándékozzák a nagyérdeműt.

A Shakespeare-darab töredezettsége kedvez Zsótérnak. Még tovább tördeli a szöveget, még zaklatottabbá teszi a cselekményt. Nem enged teret az öblös szavalósdinak, hétköznapivá teszi a szóváltást. A színészeket a nézőtéren és az erkélyen is játszatja. Néhány ügyes kunsztot alkalmaz, például a színpadról a szereplők a pénzről beszélve a nézőtéren keresztül elindulnak a pénztár felé, vetítésként látjuk, hogy oda érkeznek és indulatosan beszélnek az anyagiakról. Nincs benne semmi újdonság. Prágában van egy egész színház, ahol ilyen trükkök láthatók, mégis hatásosnak bizonyul az ötlet. Segíti a shakespeare-i mondatokat, melyek kórosan aktuálisnak hatnak, a pénz pusztító hatásáról, az érdekből talpnyalókról, a fogadalmaikat megszegőkről, az ígéreteiket semmibe vevőkről. E mondatok minden aktualizálás nélkül is kínzóan találóak.

Zsótér a második részben kissé kevesebbet kísérletezik, vagy nem sikerült végigvinnie akaratát. Túl sokan vannak a színen és túl kevés a dolguk ahhoz, hogy belemelegedjenek a játékba. A színlap szerepük szerint nem is tünteti fel a színészeket, sokan csoportos feladatokat látnak el, csaknem olyan elánnal, mint a kaposvári csoportos szereplők vagy alternatív együttesek „áldozatosai”.

Cserhalmi György sokáig halk szavú Timon, majd amikor forró vizet tálal fel a hozzá hűtleneknek az előtérben – vigyázni kell, hogy a nézőket ne csapja meg a gőz -, akkor kifakad, pokolba kívánja a világot. Kulka János Apemantusként szakadt hobót formáz, aki kérkedik kívülállásával, de mintha megértené Timont. Koós Olga mézesmázos intrikust ad, Csomós Mari fiatal fiúra kiéhezett idősödő nőstényt, Karalyos Gábor, Tóth Attila elvek nélküli művészeket, Bálint András visszafogott hatalmi embert, Harsányi Attila rezignált katonát. Nagy alakítások helyett főleg karakterek és érdekes ötletek vannak, miközben szemünkbe vágják az igazságot. Ez az igazság és nem a felkavaró érzelmek színháza.

Bóta Gábor, Magyar Hírlap, 2000