Filozófusok, politológusok, sőt közgazdászok kedvelt konca a shakespeare-i Athéni Timon. Pompásan lehet tanulmányozni rajta a társadalom működését, hatalom és pénz természetrajzát. Nálunk egyenesen Zeitstücköt csinál belőle az élet. „Ígérni, ez korunk igazi szelleme – mondja az egyik szereplő. – Annál szellemnélkülibb a megvalósítás, mert hiszen ahhoz már tenni is kell valamit.” A tevés ebben a keserű darabban leszűkül az önérdek érvényesítésének stratégiájára: „Tulajdon zsebe ellen vétkezik, / Aki lemarad, ha int a profit.” Senki sem akar vétket elkövetni, inkább igyekszik, hogy le ne maradjon. Festő és költő hízelkedik a pénznek Shakespeare-nél, filmszínész is tenné, ha volna már film és napi félmilliós gázsi. Jól néznénk ki, ha megfoganna az átok: „Orrának nyerge se maradjon annak, / Aki csak a magáét szimatolja / A közjóból!” Orr nélküli képviselők szaladgálnának a Parlamentben – színtiszta gogoli vízió.

A shakespeare-i kép (és a Szabó Lőrinc-i fordítás) nagyon pontos: Timonnál „előszobázik”, aki előnyhöz akar jutni. Amíg Timon fenn van. Amikor bukik, veszni hagyják. Ez azonban nem lenne elég, legalábbis nem egy Shakespeare-méretű zseninek. A darabnak van egy mélyebb rétege, ha tetszik: a közéleti mondanivalón túl egy ontológiai jelentése. A tönkrement Timon, aki önmagát száműzi a világból, egy rakás talált pénzen ülve számot vet a létezés abszurditásával. A felszínen ez nem más, mint a külső csillogás és az általa elfedett belső rothadás ellentéte. Az arany „ragyogó fertőzete” áll szemben a „csupasz szükséggel” és a halál várakozásával. Timon világra szórt átkaiban egyre-másra jelennek meg a romlás metaforái. Mintha az Alcibiadesnek, a katonának kiadott parancs is – „Esküdj romlást minden ellen!” – csak a természetbe oltott törvény beteljesülését siettetné. Az üres ég alatt átkozódó, gyökéren élő címszereplőben fölrémlik a hiszékenység egy másik áldozata, az öreg Lear kísértete; bár a személyes tragédia korántsem akkora, a kiábrándulás nem kisebb. Három év elég volt Shakespeare-nek, hogy különösebb tragikus vétség nélkül eltemesse – önmagával temettesse el – a létezéstől megundorodott hősét. Egy „rongy testet”. Véglényt. Jan Kott, ha nagyon akarja, az Athéni Timonban is fölfedezhette volna Beckettet.

Zsótér Sándor föl is fedezte. Zsótér voluntarizmussal sem mondható publicisztikus rendezőnek, akit napi aktualitása miatt érdekel a darab. A Radnóti Színházban az általános romlás, az animalitás szintjére csökevényesedett lét, a halálkokettéria metaforáját rendezte meg. Timon a pazarló lakomán saját, csontvázból kirakott testét tálalja föl. Nem ő eszik, őt eszik. Csontjain csámcsognak a potyalesők. Kiszívják belőle a velőt. Később a csontokból lesznek az éhes média kellékei: mikrofon, kamera, miegymás. Zsákmányt orrontók fiatal farkasokként morognak az aranyra. Mutogatja magát a romlékony test. A puszta létre redukálódott Timon fecskében dekkol a pénzt rejtő szeméthalmon, konform fürdőruhában látogatják a kincsre mohó előkelőségek. A kegyetlen, leleplező, szomorú pőreség az elmúlásra emlékeztet; eszünkbe juttatja, hogy a szajhálkodó, aranycsillámmal bekent fiatal testekre is ez a sors vár. A sivárságig lecsupaszodó, hívságoktól megfosztott, lehangoló létezésről szól az előadás.

Vidáman, persze, ahogy illik. Csomós Mari élvetegen lesmárolja a szemérme előtt védekezésül perselyt tartó fiatalembert. Bálint András egy szál függönybe takarózva kihívóan fogad egy magakellető pénzkunyerálót. Martin Márta mesterien pörgetett szónoklattal fölényeskedik. Koós Olga mintha egy music hallban váltogatná szerepeit, Benedek Mari egyszer bohócnak öltözteti. Nők lépnek föl férfiakként, mindenki megjátssza magát, senki sem leplezi hazug énjét. A fiatalok olykor mai hányavetiséggel, mai paneleket használva szólalnak meg, mint a mai fiatalok. Főiskolások – Balázs Zoltán, Chován Gábor, Karalyos Gábor, Tóth Attila, Wéber Kata – főiskolai etűdöket játszanak el. Gubás Gabi és Schell Judit revügörlökként és strandhetérákként statisztálnak. Kocsó Gábor mint funkcióját vesztett pénztárnok száraz szeretettel öleli át gazdáját, övé az egyetlen humánus gesztus.

Üdítő ez a lakonikus előadásmód a túllihegés hegemóniájának ellensúlyaként. Cserhalmi György Timonja csöndes derűvel fogadja a hízelgést, és szinte hangot sem vált, amikor keserű megvetéssel visszatér az animális létbe. Shakespeare-nél nincs pszichológia. Cserhalminál sincs. A telítettség ugyanúgy csömörrel jár, mint a kiüresedés, Timon azzal a hanyag illúziótlansággal osztogatja szét javait, amellyel sírverset mond maga fölött, és hóna alá gyerekkádat csapva kisétál a sírba. (Mintha csak Hamletként a légvonalból.) Méltó partnere Kulka János Apemantusa, ez a meghitt, békés, valósággal családiasan közvetlen emberkerülő, ahogy mezítláb, gatyában, tarisznyájából majszolja a maga delikát gyökerét. Nem szitkokat köpköd, hanem szotyolát. Nem gyűlölet hajtja, hanem életismeret. Egymás elé hasalnak Cserhalmival – a született meg az újhitű világmegvető -, csúfondárosan néznek szembe, halkan és tárgyilagosan utálják egymást, de ez inkább egyetértés. A jelenet príma színházi árú, igen ritka e nemben. Kár, hogy harmadikként, a gyűlölet filozófiáját skrupulus nélkül agresszióra váltó ifjú katona, Alcibiades szerepében Harsányi Attila sem rendezőileg, sem színészileg nincs elég súllyal jelen.

Az előjáték és a szünetbeli intermezzo a színházi előcsarnokban, a ruhatári pulton, a bejárati üvegkalickában zajlik. A színészek előadás közben is elhagyják a számukra hagyományosan kijelölt belső teret, ilyenkor videokamerák követik mozgásukat, a kincstár kiürüléséről szóló beszámoló például a PÉNZTÁR fölirat alatt játszódik. Zsótérnak elege van a tunya dobozból, minden alkalmat megragad, hogy kitörjön belőle. Ha nincs módjában, hangsúlyossá teszi, hogy színpadon vagyunk, nem valami imitált helyszínen; Ambrus Mária színházi függönyökkel béleli az enteriőröket, és kelletlen, hideg neonfénnyel árasztja el az exteriőrként önmagukat fölfedő, csupasz falakat.

Kedvem van ellopni Kott egyik frázisát: kegyetlen és igaz színház.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2000