Tarda Orsolya: Fogadó a Nagy Kátyúhoz

A helyszín a címben megnevezett fogadó, itt szállt meg Kamilla (Csoma Judit), Mariska (Kovács Vanda m. v.), és ideérkezik Szilvái professzor (Gazsó György). Itt lakik továbbá Liliomfi (Kardos Róbert), Szellemfi (Szikszai Rémusz), és ami fontosabb: mindenki itt is marad.

Utazni (értsd: haladni, boldogulni, fejlődni, tolni az ország szekerét) képtelenség, mert december van, 1849 (nem lényegtelen, hogy az aradi kivégzés után mindössze két hónappal, egyszersmind utalva a Liliomfi színházi bemutatójának idejére), hófúvás és hideg. Kányai, a fogadós (Czintos József) mint tipikus magyar, egy szekeret tart a fogadója mellett ásott és állandóan mélyítendő kátyúban, így aztán a forgalomra nincs gond. Az összeverődött társaság tagjai hol értelmes, hol értelmetlen párbeszédet folytatnak egymással. És szóba jön - mert szóba hozzák - a most oly aktuális „Irány Európa!” - téma, az eljövendő nagy magyar szabadság, és a többi. Elmélkednek a nyelvújításról, aztán egy kicsit szerelmesen kergetik egymást, hallgatóznak, kémkednek. Néha dalra fakadnak (élő zene van, a műdalfélék és magyar nóták szaxofonos, mai feldolgozásban hangzanak el) és táncolnak. Shwartzék megjelenése sem sokat változtat a helyzeten, ők is bekerülnek a magyaros zavarosba. Idősebb Schwartz (Csuja Imre) elmagyarosodott német, aki fiához Bajzát és Vörösmartyt fogadja tanítónak, dajkának pedig nagy bajuszú magyar paraszt bácsit. Mariska szerint „...mindegy milyen vacak és gyönge... csak valami szerelemféle dolog legyen, különben meg kell dögleni az unalomtól...”. Minden olyan egyszerű és mértéktelen, hogy az egész úgy röhejes, ahogy van.

A szerelmi történetecske mellékessé válik, de nagyjából egyezik az eredetivel. Újdonság viszont, hogy Kamilla néha a nagyon öreg Kamé Leon névre hallgató úr szerepében is megjelenik, így kémkedve a professzor után. A kémkedés-leselkedés motívumot sokadszorra hangsúlyozó figurában semmi érdekes nincs, de ahogy azt Csoma Judit alakítja, az lenyűgöző. Kamilla továbbá idősebb Schwarz exneje, és mint Liliomfi rajongója, egyáltalán nem részesül határozott elutasításban a fiatal színész-őrnagy részéről. Mert hát Liliomfi és Szellemfi, nemkülönben Gyuri pincér (Balázs Zoltán) bujdosó szabadságharcos katonák. A
produkció lényegét tekintve ez a tény és a jó magyar szokásként emlegetett besúgás-átejtés a cselekményt és szereplőket összevissza szervező központi gondolat. Mindezt erőlködés nélkül, a könnyed szórakoztatás jegyében. Szikszai Rémusz rendszeresen látható, ahogy oldalról a - nem takart - takarásban ülve nézelődik és mosolyog kollégái egy-egy jelenetén. A súgó szintén jól mulat, mindenki les mindenkit, én meg kényszeresen nézegetek magam mögé-köré, engem vajon honnan néznek.

Az előadás minden humorforrást igyekszik kihasználni. Bármiről beszélnek, kiábrándítóan nevetségessé lesz: idősebb Schwarz és Kányái beszélgetéséből kiderül, hogy a szegény magyar fogadós jó szokás szerint csak besúg és jelent, és megint csak besúg és jelent, mégsem kíváncsi rá senki, és a német fogadósnál, Pesten is csak gyűlik a sok jelentés, és Kossuth is ezért bukott meg. Ámbár, jó magyar szokás szerint, a Pestről idecipelt bőröndnyi feljelentésből is lehetne némi pénzt csinálni. Schwartz ráérez a magyar zsenialitásra, tudniillik a kátyú micsoda üzleti fogás. Bezzeg Európában rögtön befótozzák... Innen már csak egy ugrás a fogadó - kupleráj analógia.

A fogadó berendezésében a műmagyarság széles palettája tárul elénk. Van itt kitömött róka, szájában kitömött fácán, kicsinyke gémeskutat formázó sótartó, ipari mennyiségű fűzött paprika, tányér és kulacs. A tükrös mézeskalácstól a kovászos uborkáig aprólékos gondossággal válogattak össze mindent, ügyelve arra, hogy tenyérnyi üres hely se maradjon a falakon, hogy egy pillanatra se tudjuk szemünket pihentetni valami egyszerű, természetes kiegészítőn. Van itt minden, ami ízléstelenül népieseit, és a mennyiség sokkoló. A jelmez is hasonló hatást kelt. Ijesztő az a sok rojtos parasztgatya, paraszting és lajbi. Van aztán nagy, szőrös suba (ezt többen használják felváltva), zsinóros mente, piros csizma, párta és van Kamilla ruhatára. Nyilván még vándorszínésznői múltjából rámaradt, éktelenül harsány színekben pompázó, ízléstelen ruhakölteményekben jelenik meg. Mindenből túl sok van, minden túlzás és önmaga paródiája lesz.

A tanulságos történet néma főszereplője Uracs (Tausz Péter), aki élő felkiáltójelként üli végig a két felvonást. Kezében ’49. október 7-i újság, amelyet nagy valószínűség szerint azóta olvas. Minden szabadságharcra és - az immár betiltott - Petőfire történő utaláskor megemeli napszemüveg mögé bújtatott arcát, majd amikor mindenki megtalálta méltó párját, és amikor már minden lényeges problémát megbeszélve-megoldottak, elhagyja a fogadót. Csakhogy Uracs magával viszi a szekeret, magát a (színfalak mögé rejtett kátyúban veszteglő) szimbólumot. Azt a szekeret, ami az életet jelenti, a jövőt és a boldogságot. És ekkor - Szellemfiben - felmerül a gyanú, hogy talán Uracs nem is osztrák besúgó, hanem maga az álruhás Petőfi.

Ez már tényleg a vég, de azért van még egy poén, ami végképp kiüti a nézőt. Kiderül, hogy az Uracsnak kölcsönadott „A függetlenség rém- nyoszolyája - a köztársaság természetrajzáról” címet viselő könyv lapjai üresek. Kiolvasta - hangzik el a bölcs következtetés.

Jó magyar szokás szerint figyeljük és átejtjük egymást. Besúgunk, kémkedünk, okoskodunk, feleslegesen. A nagy magyar jelen egy újabb változata a fedélzeten.

Tarda Orsolya, Kritika, 2002