Csányi János új, nyelvében korszerűbb fordításában és rendezésében készült el a Bárka Színház hetedik évadjának első bemutatója, a Rómeó és Júlia.

Amikor belépünk a színház Vívóteremnek nevezett nagyszínpadának terébe, amfiteátrumszerű nézőtér fogad, olyan, mintha egy mediterrán kisváros központját venné körbe. A darab 1914-ben játszódik, az I. világháború kitörése előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt lévő Bosznia-Hercegovinában. A kor és a helyszín bonyolult vallási, történelmi, kulturális hátteret ad az előadásnak. Van itt bosnyák-muzulmán Júlia (Varga Gabi), szerb (pravoszláv) Rómeó (Balázs Zoltán), ferences rendi Lőrinc barát (Kovács Lajos), zsidó patikárius (Kőmíves Sándor), magyar származású herceg (a kormányzó szerepében Kardos Róbert), a darab élőzenéjét pedig balkáni cigány zenészek szolgáltatják. Jelen esetben nem a szenvedélyes, halálos szerelem áll a középpontban, hanem a gyűlölet és az abból fakadó tragédia.

Csányi János nemigen jutott túl az alapötleten, mintha azt várta volna, hogy sajátos interpretációja automatikusan értelmezni fog minden gesztust. De nem így történt. Néha magukra vannak hagyva a szereplők. Az egyébként látványos díszleteket, sőt a nézőteret is keresztül-kasul befutó színészek mondatai sokszor üresen konganak, a szituációk nem mindig értelmezik szavaikat. Fakadhat ez abból, hogy Csányin fordító énje kerekedett felül, talán szerelmes lett mondataiba, és nem húzott belőlük elegendőt. Sok olyan monológ és párbeszéd hangzik el, amely lehet, hogy szándék szerint lehúzza az eseményeket a hétköznapiság szintjére, de a történet szempontjából tökéletesen érdektelenek, és általuk az előadás négyórásra nyúlik. A kényelmetlen nézőtéren ezt nem leányálom végigülni.

A másik probléma, hogy a történelmi helyzet ismeretén túl nem érezni a vibráló feszültséget, a vak előítéletet, azt, hogy a másik szemében más vagyok, és ebből bajom lehet, hogy veszélyes az utcára kimenni... Mindössze nyikhajok kakaskodnak egymással. A végiggondolatlanságnak egyéb jeleit is fel lehet fedezni ebben a színes, kavargó, sok színészt mozgató előadásban. A kormányzó mellett mindig van egy szerb szinkrontolmács (az egyúttal Parist is játszó Tausz Péter). Azon túl, hogy néha egyszerre üvöltöznek, és nem érteni a szöveget, arra sincs magyarázat, hogy miért a szerb és a magyar nyelv egy idejű használata, hiszen egyébként a szereplők a színpadon származásukra való tekintet nélkül tökéletesen fejezik ki magukat, és egyszer sincs ebből fakadó félreértés. Aztán itt a ferences Lőrinc barát, a szerelmesek segítője. Az még rendben is lenne, hogy ő a pravoszláv Rómeó lelki atyja, de az érthetetlen, hogy a hitét tartó mozlim Júlia miért megy hozzá szülei támogatásával gyónni.

Az előadás bizonytalanságait, a néha a nevetségességet súroló haláljeleneteket ugyanakkor egy-két kiváló színészi alakítás néhány pillanatra feledtetni tudja. Az ebben az évadban a társulathoz szegődött Ollé Erik a szellemes, vagány Mercutio szerepében természetes, könnyed játékával vonja magára a figyelmet. Ujlaki Dénes Júlia atyjaként pedig apró, finom gesztusokkal minden mondatának okot ad. A Tybaltot játszó Szikszai Rémusz elegáns tartásával, már megjelenésében hideg, technikás, félelmetes ellenfelet sejtet.

Haynal Ákos, Budapesti Nap, 2003