Bóta Gábor: Veronai szerelmesek Boszniában

Délies nyüzsgéssel iparkodnak fokozni a hangulatot a színészek már az előtérben. Pereccel, limonádéval, miegymással kínálnak bennünket, nagy hangoskodva. Miután letelepszünk a nézőtéren, a színpadon is túlteng a nyüzsi. Idős, rozoga ember képében Kőmíves Sándor prológusban tudatja velünk, hogy ezúttal nem a Shakespeare által megírt Veronában, hanem a rendező, Csányi János által a darabba belelátott első világháború előtti Boszniában járunk. Ezt a „Bosznia-dolgot” aztán később nem fejtik ki rendesen, szerencsére, meg-megfelejtkeznek róla, az ötlet nem vonul végig a produkción. Amin egyébként semmi sem vonul végig túl következetesen.

Van a „dajdajozási szál”, amin rendre elszöszmötölnek, piac, utca, bál, esküvőre való készülődés, és vannak az intimebb jelenetek, ezeket agyonmozgatja a rendező, állandóan szaladgáltatja, tornáztatja, falmászásra készteti a színészeket. Ez egyébként a röpke első két órában még tulajdonképpen szórakoztató is. Ekkor még erőteljesen túlnyújtott, de helyesen kedves előadást látunk, aminek ugyan se füle, se farka, de azért van benne invenció, el lehet rajta nevetgélni, ücsörögni. A második rész - úgy majdnem este negyed tizenkettőig - viszont meglehetősen kibírhatatlan.

Valószínűleg elfogyott az ötlet, és az amúgy premierelhalasztgatások árán hosszúra nyújtott próbaidő is kevésnek bizonyult. A szünet után már jobbára csak felmondják a színészek a szöveget, akad, akinek ez sem sikerül. A nézők jó része - többen már korábban meglógtak - pedig az eleve is kényelmetlen, de szubjektív érzés szerint egyre kényelmetlenebbé váló üléseken már nem tudja hova tenni kezét-lábát, nem tud hogy ficeregni. A Bárkában már a Három nővér előadásakor is elfelejtkeztek arról, hogy a színház - tragédia ide vagy oda - azért örömforrás. Örömforrás a színésznek és a közönségnek. Csak különösebb közlendő esetén illik minket kínpadra vonni, untatni pedig a legnagyobb bűnök közé tartozik.

Csányi János úgy tíz évvel ezelőtt megrendezte az elmúlt időszak egyik legjobb produkcióját, az általa összeverbuvált szabadcsapattal, a Szentivánéji álmot. Azóta próbált ezt-azt, de rendre nem jutott el a bemutatóig, vagy amivel eljutott, az néhány estét ért csak meg. Emiatt nagy volt a várakozás a Rómeó és Júliával kapcsolatban, amit Csányi abban a Bárkában rendezett, amit ő gründolt össze, és aminek azóta is ő az igazgatója. Sokan elmentek a Bárkából és sokan jöttek is, így a társulat nem mutat egységes képet, de érezhető a tettvágy.
Az együttes viszont kellő átgondoltság hiányában még nem futotta ki a formáját.

A Rómeó és Júliában talán ezért nyargalásznak annyit, pótcselekvésként is. Varga Gabi már a Kék, kék, kék című - egy vándorcirkusz életéről szóló tragikomédiában - darabban is sokat akrobatikázott, most Júliaként szintén ezt teszi. Rómeó alakítója, Balázs Zoltán sem marad le mögötte. Szinte röptükben váltanak egymással csókot. Hevesek és felhevültek, duzzadnak az energiától. Náluk többet már csak Mercutio megszemélyesítője, Öllé Erik ugrabugrál, aki több komáromi produkcióban - például Amadeus, Sirály - is bebizonyította, hogy a legtehetségesebb fiatal színészek közé tartozik. Kovács Lajos Lőrinc barátként akkor is jelenség, ha nem mindig tudja megjegyezni a Csányi által újrafordított szöveget, és ilyenkor érthetetlen szavakat mormolva, jelentős képzelőerővel handabandázik. Spolarics Andrea öngúnnyal teli, az életet mohón habzsoló, szexualitástól túlfűtött Dajka. Újlaki Dénes és Ráckevei Anna Júlia szüleiként felvillantják, hogy házasságuk látszatokra épül.

Az egész produkció arra épül, azt sugallja, hogy nagyformátumú, óriási műgonddal készült, fantáziadúsan gazdag előadást látunk. De jobbára csak küzdelmet, hogy létrejöjjön a Bárkában egy ilyen produkció. A Rómeó és Júlia nem ilyen.

Bóta Gábor, Magyar Hírlap, 2003