Amikor elterjedt, hogy Zsótér Sándor Schiller Stuart Máriáját rendezi a Bárka Színházban (még a szezon elején történt), már tudni lehetett, hogy az egyik szerepet Spolarics Andrea fogja játszani. Melyiket? - kérdeztem. Erzsébetet vagy Máriát? Majd eldől, volt a válasz. Egy idő után világossá vált (szándékosan fogalmazok homályosan), hogy nincs másik színésznő. Nincs, akinek Zsótér a másik szerepet szánná. Lehet, hogy a színházban nincs, lehet, hogy a városban nincs (szándékosan fogalmazok homályosan), mindenesetre nincs. Az előadásban Spolarics Andrea játssza mind a két szerepet.

A történet hozzátartozik Zsótér színházának lényegéhez. Ő vándorrendező, de nem olyan, aki darabokkal házal, fejében hordja a koncepciót, és leigazítja a társulati ajánlatra. Választott színészei nem csereszabatosak. Ha a főszereplője menet közben kiesik, nem helyettesíti automatikusan egy másikkal, inkább újragondolja és átalakítja az előadást. (Ez történt a Hölgy kaméliával esetében, amikor ugyanaz a színész játszotta Marguerite-et és a szeretőjét.) A színigazgatók időnként megpróbálják Zsótért is üzemszerűen működtetni, alkudoznak vele a helyszínről, a szereposztásról, igyekeznek eladni neki preferált színészeiket. Ha már meghívják, legalább humánpolitikai és protokolláris hasznot hozzon. Szó se róla, szívesen hívják, tudják, hogy a színészek örömmel dolgoznak vele, az előadás a szűkebb szakmai figyelem középpontjába fog kerülni, a repertoár meg kibírja. Kering erről néhány bon mot. Az egyik igazgató állítólag kétszer szereti színházában a Zsótér-rendezéseket. Először a premieren, másodszor a pécsi fesztiválon. Egy rendező pedig azt híreszteli, X. Y.-t a politika kedveli, Zsótért a kritika, őt meg a közönség. És ez csak a jéghegy csúcsa (már ami a szakmai sarkvidék állapotait illeti).

Mindenesetre nem úgy történt, hogy Zsótér elhatározta, lesz, ami lesz, a két szerepben egy színésznővel rendezi meg a Stuart Máriát, hanem úgy, hogy az adott pillanatban a legkedvezőbb konstelláció Spolarics Andrea volt mindkét szerepre. (A konstelláció is olyan dolog, amit nem ismer némely színház ellen beoltott színigazgató; azt hiszi, ha korábban elmaradt egy Zsótér-rendezés, csak füttyent, és az optimális pillanat újra előidézhető.)

Nincs tehát "koncepció". A koncepció: Spolarics Andrea. (Anno Gábor Miklós mondta mint Hamlet: "A koncepció én vagyok.") Háton fekszik egy rivaldával párhuzamos, kínpadszerű, fémvázzal összecsukható rendelőintézeti gyúró- vagy vasalódeszkán, körülötte steril fehér falak, vezérlőfülke üvegablaka, mennyezetről lógatott mikrofon - Ambrus Mária jóvoltából lehetünk pszichiátriai megfigyelőben, elit büntetésvégrehajtási intézet kihallgatócellájában vagy kivégzőszobában -, bal karját néha kinyújtja a közönség felé, a fejével is kifordul, időnként föltámaszkodik, vagy kiül az ágy szélére. Benedek Mari pánt nélküli, geometrikus mintás fekete-fehér ruháját viseli, hozzá körömcipőt. Úrinő pszichiátrián. Mint helyzetének foglya. Erzsébetként önkéntes terápiának, Máriaként pszichikai tortúrának kitéve. Egy szituáció két oldala. Kettős értelemben vett pszichiátriai börtön. Mária Erzsébet rabja, Erzsébet a helyzeté. Schillernél az egyik nőnek hatalma van a másik fölött; megsemmisítené, ha nem félne, hogy a vesztes lesz a győztes. Zsótért a kiszolgáltatottság érdekli. Az emberé a másik embernek. Vagy önmagának. Szinte mindegy, hogy ketten vannak kölcsönösen kiszolgáltatva egymásnak, vagy egyvalaki helyzete kettősségének.

Spolarics királynője, ha direkt akarok lenni, nem két ember, hanem skizofrén személyiség. Ugyanazon a nyugodt, értelmes, belső energiától fűtött hangon beszél. Máriaként bal lábát kihallgatói előtt fektében átveti fölhúzott jobb térde fölött: a laza, lezser mozdulat méltóságot és kihívást sugall; később felül, és a mikrofonba mondja üzenetét. ("Megölhetnek, de nem ítélhetnek el.") Erzsébetként dinamikai árnyalatokra, viszonylag több mozgásra van lehetősége, fanyar, okos, gunyoros hangra vált - ez az erőssége -; amikor a nép szavára hivatkozva behozzák a Népszavát mint aláírandó halálos ítéletet, ez az őrültnek látszó, fulmináns, a viccelődést messze meghaladó rendezői anakronizmus cinikus értelmiségit csinál belőle: kiül a kínpadágy szélére, lelógázza a lábát, az újságot lapozgatva latolgatja a (Schiller-szövegben szereplő) nemzetközi politikai híreket. (Olyasfélét mond, hogy a világ szemében a cselekvés hitelesít, nem annak tartalma: a képzettársítás eléggé aktuális.) Spolarics ezzel a szereppel visszatalál régebbi önmagához, egyszerű, bensőséges és mély. De kísért a múlt: a két királynő rockosított "találkozása" - szándékosan vulgarizált és hiszterizált előadói stílusú énekbeszéd a mikrofon alatt - harsányan hamis. Nem az elképzelés rossz (a nyers "kiborulásban" van valami), hanem a megvalósítás; ez esetben pedig mást kell kitalálni.

Zsótér megnyerően modellálja Schillert, nem különböztet meg (relatív értelemben sem) bűnöst és áldozatot, nem oszt morális ítéletet. Erősen tömörít - mint mindig, most is a dramaturg Ungár Júlia optimális segédletével -, levagdossa mindenekelőtt a könnyáztatta önsajnálat sallangjait. A klinikai átvilágítás korántsem érzelemmentes, a játék nem antiszeptikus, átjárja az irónia és a fölindulás fertőzete. A kihallgatás és a levelezés elektronikusan folyik, magnó és (ha titkos az üzenet) fülhallgató által. Minikazettákból húzkodják ki a szalagot, Leicester átpislog a tekercske lyukán, sármőrként közelről szemez Máriával, mielőtt fölnyúlna a műbőr rejtekén, és megfojtaná. Aláírnak és öngyilkolnak golyóstollal.

Tükörszerűen egybe van csúsztatva a két világ, a szereplők kentaurjelmezt viselnek, alul Schiller, fölül Zsótér, fekete harisnyanadrágon buggyos főúri sort, de zakó és nyakkendő. Varga Gabriella a szerepét is duplázza, a királynő(k) bizalmasait játssza: Mária mellett szelíd társalkodónő (Hanna Kenedy), egy pillanatig a vezérlőfülkében mintha rózsafüzért is morzsolna; Erzsébet mellett korrekt titkár (George Talbot), elektronikus hanghibát imitáló, szaggatott jelentésével, gesztikus jelbeszédével, lemondónyilatkozatával a személyiség helyett a funkciót hangsúlyozza. A pszichiátriai udvartartás, ha nem az üvegvitrin mögül figyel, megszállja a terapikus ágyat: úgy ülnek félfenéken, féllábukat a padlón nyugtatva, mint egy festői konzíliumon. Gados Béla, Horváth Kristóf, Varga Anikó, Kiss Réka Judit: a történelmi időn átjáró, beépített hivatalnok-személyzet. Ollé Erik szerelmes Mortimerjének hórihorgas odaadásában, ahogy meghágja imádata tárgyát, van valami a balek kalandorból. Balázs Zoltán hirtelenszőke Leicestere, áttört ingével, playboy modorával, simulékonyságával maga a jóindulatnak álcázott gengszterizmus és a megfoghatatlan ambivalencia.

A halott Mária karját kinyújtva föléled mint Erzsébet, összecsomagolja bőröndként a flexibilis ágyat, indulna. Nincs hová. Egyedül van, a fülkében karjára dőlve alszik az apród. Kínjában keserű öniróniával fütyörészni kezd. God save the Queen. Ráhúzódik a pszichiátriai intézet - képernyőkivágatba zárt - zöldlamellás függönye. Vagy ránk?

Nagy a külső nyomás: őszintén írni Zsótérról. Pont ezt mondom én is. Másképp nem megy. Minden más: spekuláció.

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2004