Stuart Máriát, Schiller szomorújátékának címszerepét Spolarics Andrea játssza a Bárka Színház stúdiótermében. Ellenlábasát, I. Erzsébet angol királynőt is Spolarics Andrea játssza. A két szerep szorosan összetartozik. Nemcsak mert ugyanabban a darabban vannak. Egymás kiegészítői. Szokásos, hogy a vezető színésznők esténként fölcseréljék Mária és Erzsébet szerepét - így tett Spányik Éva és Kovács Mária Miskolcon - ugyanúgy, ahogy a Haramiák Franz és Karl Moorját is csereberélték egymás között a vezető urak. Igazán érdekes színházi estét ígér az, hogy ugyanaz a színésznő játssza a protagonistát és ellenjátékosát. A dolog bibéje azonban, hogy Mária és Erzsébet - akik a történelemben sosem - a Schiller-dráma III. felvonásának 4. jelenetében szembesülnek egymással a fortheringhay-i vadászati képben. A rút, protestáns, „szűz királynő" idősebb kilenc évvel szépséges, fiatal (a valóságban már 45 éves) katolikus, véreskezűen kalandor múltú foglyánál. Hogyan oldható meg a színpadon közös nagyjelenetük?

Spolarics a masszírozóasztalon áll. A végig cellájába belógatott spionmikrofonba énekli mind nekivadultabban, mind eksztatikusabban a Tallér Zsófia megzenésítette schilleri szöveget. Nem beszél kétféle hangon, ahogy bábszínházban gyereknézőknek elkülönítik mély hangon a Halált, vékonyabban Vitéz Lászlót. Nem von erős vonalat a skót és az angol királynő közé. így erősíti az egész előadás önismeretünket. A nagy drámák sosem mással történnek, mindig velünk - ha nem tagadjuk le magunk előtt, hogy jóra-rosszra egyaránt alkalmasak vagyunk.

Zsótér Sándor elfogadta a kínos tényt, hogy a világ drámairodalmának egyetlen darabját sem lehet színházainkban eszményien kiosztani. Megpróbál az ordító színészi alulképzettség és tehetség hiányából rendezései számára hasznot húzni. Elutasítja a másik jellemzően kínos tényt, miszerint a színre lépő színművészek olyan önkímélő lanyhasággal játszanak, mintha szívességet tennének azzal, hogy esténként kifestik arcukat, és mások írta szövegeket mondanak viszonylagos pontossággal rossz ízlésű nézők és teljesen hülye kritikusok előtt.

Úgy fest, Zsótér nem talált a színháznál Spolarics Andreával egyerejű ellenjátékost. Lemondott vendég hívásáról. Vagyis kényszerűség hajtotta ki belőle az eredményt. Így esett ez Miskolcon is, ahol kibetegedett Dumas drámájának kaméliás hölgye: az Armand-t játszó színész csábította, szerette és hagyta el önmagát. A Katona Józsefben egy idős színésznő visszaadta Tünde szerepét: itt is a kénytelenségből lett elérhetetlen, képzeletbeli álomalak Csongor szerelmese.

A Bárka Schiller-előadása nem azért került bemutatásra, hogy megtoldják eggyel a német klasszikus felújításait, hanem hogy a Stuart Mária segítségével közöljön a színház valami időszerűt, megvilágítsa a nézőknek, kik is valójában, és miként élnek. Egyre nyilvánvalóbbnak látszik: Zsótér számára a színház morális intézmény.

Mértéktartó gúny hatja át az előadást. Nem paródia: szellemi fölény. Nem a romantika retorikus előadásmódján gúnyolódik, hanem köznapjainkon. Ambrus Mária szikár és szófukar díszlete - akár a szegedi Galilei-előadásnál is - egy Kékes televíziókészülék kivágására utal. Mintha azt mondaná: ha elszakadtatok szokott esti mulatságotoktól, ma este mi adjuk az Esti mesét.

Az elvont függöny mögött zárt, fehér szoba. Hátul, fent üvegablak, mintha kihallgatószobából lesné Máriát az udvar. Elektromos hangon szólnak hozzá. A falon ormótlan magnetofon. Lehallgatókészülék, valamint ebbe teszik be és veszik ki a romantikus színház dramaturgiai leveleit helyettesítő kazettákat. A színen - kissé balra - fémekből és fehér műbőrből való készüléken hanyatt fekszik Spolarics. Valóságos légzési bravúrral, hátán maradva mondja a polgári királydráma Kálnoky László három és fél évtizede el nem időtlenedett fordítását. Jóllehet szigorúan zárt a színpad. Mindkét szerepben Spolarics teremti meg az önmagába zártságot. Önmaga rabja Mária is, Erzsébet is. Spolarics a leghalkabbtól a hangosságig a kifejezési eszközök teljes skáláját használja fölényes eleganciával. Nem a két szerep különbözőségét illusztrálja, hanem a szöveg mélyére hatolva a két jellem szétválaszthatatlan azonosságát mutatja fel. Kozmetikumként a tehetséget használja szépítőszerül. Tud csúnya, tud szép lenni. Erőteljes. Elerőtlenedett. Csábító és jeges. Vonzó-taszító. Valószínűleg mindent tud a színpadon. Művészi mértéktudással azt is tudja, hogy ne játssza el a színházi este primadonnaszerűségét. Nem róla szól az este. Ő szól két jellemről, két önmagával megütköző drámájú emberről.

Két strici veszi körül a két királynőt, Erzsébetnek őszintén hazudva szerelmet, Máriát hazugul igazán szeretve: Ollé Erik (Mortimer) és Balázs Zoltán (Leicester). Ollé kisfiús rajongása, hisztériára hajló vakmerősége, lendületes meggondolatlansága őszintének látszóan meggyőző. Balázs (kiszőkített) Leicestere nem ingadozó magasfeszültséggel a dráma előzményeit is érzékelteti: amikor Erzsébet elajándékozta őt Máriának. Tudatos plasztikussággal építi föl szerepét. Néhány szabatos mozdulati tőmondattal fogalmaz. Amit megtakarít taglejtésben, mozgásban: a szemén látni folyamatos belső feszültségét. Leicester gróf Schillernél elárulja Mortimert, akit elfognak, öngyilkos lesz. Az előadásban a gróf mellékes könnyedséggel ad kezébe tőrt (egy golyóstollat). Félreérthetetlenné téve, hogy összeesküvő társát is ő gyilkolta meg.

Gados Béla (Burleigh főkincstárnok) fürkész tekintettel, gyanakvó titkosrendőr. Ijesztően kortársi rezzenetlenséggel felügyel a kémablakon át. Horváth Kristóf (Davison) berezelt államtitkár, szeretne becsületes lenni, de nem mer. Több, kisebb-nagyobb szerepet játszik Varga Gabriella különböző arcokkal, hangokkal. Megkapó felindulástól elcsukló magánszáma, amikor csak hangok siklanak ki belőle, és némán hadar, valamint amikor a nyomatékosítás végett taglejtéssel szinte betűzi a szavakat. Kiss Réka Judit és Varga Anikó benépesítik ketten az angol királyi udvart.

Benedek Mari a férfiszerepeket játszóknak fekete zakót és trikóharisnyát, korabeli buggyos nadrágot adott, a női szerepekhez festett és nyomott anyagokból időtlen mai ruhákat szabatott.

A kórterem-trónterem falán igazi óra. 10.10-et mutat. Az ötfelvonásos végeztével, másfél óra múltán is. Megállt az idő. Az V. felvonás szinte egészét - a kivégzőhely ácsolását, Mária vég- rendelkezését, meggyónását, búcsúját híveitől és elvonulását a vérpadra - kihúzták. Madáchcsal szólva: „a nyakazás ezúttal elmarad". Leicester gróf bal térdére nehezedve a masszírozópad alól felnyúl: átöleli Máriát, erővel befogja orrát-száját, megfojtja. A jelenet bár kissé kimódoltan esztétikus: morbidan szadista. Balázs egyetlen mozdulata színpadilag megsemmisítőbb, mint ha könnyfakasztóan búcsúzkodna a többszörös gyilkos királynő, akit éppen olyan bűnért fejeznek le, amit nem követett el. I. Erzsébet magára marad. Spolarics gondos háziasszonyként befelé mosolyogva, elfojtott ujjongással, óvatos szakszerűséggel szétszereli a padot (vérpadot?). Összehajtogatja. Lezárja. Fogantyújánál útra készíti. Dolga végeztével megpihen rajta. Megszabadult rossz énjétől. Győzelemittasság helyett Spolarics kisimul. Megőrizte a tisztes látszatot. Legyilkoltatta ellenfelét, mégis tiszta maradt a keze. Felmentette önmagát, de nem lett tőle boldog.

Molnár Gál Péter, Népszabadság, 2004