Stuber Andrea: Haló, haló!

(Bárka Színház - Budapest; Hevesi Sándor Színház – Zalaegerszeg)

Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy Bertolt Brecht és Kurt Weill Koldusoperája már a miénk is. Évtizedekig úgy tekinthettünk a darabra, hogy a problematikája számos vonatkozásban távol áll tőlünk, akik „a föld egyhatodán” a „létező szocializmusban” – avagy TGM disztinkciója szerint: az államkapitalizmusban – éltünk, és nekünk máshogy volt nem jó. Jómagam húsz évre látok vissza a hazai Koldusopera-történetben, s 1987-ből emlékszem a magyarok belejövetelére, amikor is Szinetár Miklós József Attila színházbeli rendezésében igazinak látszó angyalföldi nyugdíjasok, cekkeres, otthonkás nénik jöttek kórust énekelni a koldusfináléba. Aztán 1990-ben Gothár Péter az Ipoly mozit tette meg helyszínül, majd 2001-ben a Katonában Ascher Tamásnál alighanem a belvárosi hajléktalanok kezdték kapirgálni kívülről az átláthatatlan ablakokat. Mostanra pedig nemcsak az üzleti élet, a korrupció és a szegénység viszonylatában illusztrálják a brechti tételeket a magyar valóság vastag szeletei, de a legzavarbaejtőbb módon aktuális események is kapcsolódni látszanak a mű cselekményének egy-egy pontjához, értve ez alatt 2006 zűrös őszének különböző történéseit. (Még annyit hozzá kell fűznöm a fenti elnagyolt, szeszélyes kis visszatekintéshez, hogy nem láttam az elmúlt húsz év mind a huszonegy /!/ Koldusopera-bemutatóját, csak tizenhármat közülük.)

Napjainkban két színházban is műsoron szerepel a darab, a Bárkában és Zalaegerszegen. S hogy mennyire eltérnek egymástól a két produkció főbb jellemzői; funkciói, erényei és hiányosságai, abban az alapanyag gazdagsága, lehetőségeinek bősége is szépen kifejeződik. A Bárkában az új igazgató, Alföldi Róbert székfoglalójaként került közönség elé a mű. Jó választás ez olyankor, amikor egy új vezető a színészeit megismerni, próbára tenni, kitapasztalni, egyben felszabadítani akarja. A Koldusopera sokszereplős, munkaigényes, társulati darab. Songjainak megszólaltatása szigorúan szabott, magas szinten elvégzendő feladat, amit az Üllői úton Faragó Béla vezényletével meglepően fölényes biztonsággal teljesítenek. A Bárka Színház, meglehet, nem azt tűzte ki elsődleges célul, hogy Brecht és Weill művének a mélyére ásson, s valami újat, komolyat, izgalmasat bányásszon ki belőle. (Inkább tiszteleg egyet a régi, híres, Ljubimov rendezte Koldusopera előtt, amelynek két szereplőjét és egy piros buszát felidézi az előadás.) Úgy tetszik, Alföldi most beérte annyival, hogy előálltak egy kicsit felszínes, de nagyon élvezetes Brecht-premierrel, amely gond nélkül, időre elkészült, s jól bevált zenés mű lévén esélyes a sikerre, a kedvező fogadtatásra. (Ugyanakkor az aligha várható, hogy anyagilag sokat hozna a konyhára, hiszen a Koldusopera drágának számít, mivel az előírások szerint tucatnyi muzsikus személyes jelenlétét követeli meg minden este.)

Zalaegerszegen Bagó Bertalan rendezőnek, művészeti vezetőnek és színészeinek, úgy tetszik, inkább Brechttel van dolguk, mint Weillel. Ami annak a ténynek tapintatos körülírása, hogy a Hevesi Sándor Színházban futó előadás zeneileg problematikus. Alig akad megfelelően előadott dal, sokszor fordul elő rossz ütemű belépés – focimeccsen lefújná a bíró –, s gyakori az éneklők és a zenekar egymástól való elbitangolása. (Itt jegyzem meg, mert hátha később nem jut eszembe: Brecht a keményebb hangzás miatt változtatta Bertoldról Bertoltra a nevét, s nem szép dolog, hogy erről az őt emlegető zalaegerszegi színészek nem vesznek tudomást.) Ugyanakkor az alkotók frissen, felfedezően és kreatívan álltak hozzá a műhöz. Gondolkodva és továbbgondolva használják, variálják az alapanyagot. Érdekes és eredeti megoldás például az, hogy az előadás konferanszié-triászt alkalmaz. (Brecht esetében a rendezők nem szívesen mondanak le a drámaszöveg kurzív részéről: a szerzői instrukciókról, felkonferálásokról, kommentárokról.) Az egyik konferanszié autentikus német hangadó – kicsit talán próbál is hasonlítani a szerzőhöz. A másik frakkos, cilinderes magyar, az operett világának képviseletében. A harmadik egy szótlan Chaplin-figura. Látatlanban azt gondolhatná az ember, hogy ezek a plusz szerepek időrablók, és színészi álfeladatok csupán, de ez utóbbit nem igazolja nézői tapasztalásunk. (Az időrablás igaz, pláne hogy a német szöveget a magyar konferansziékolléga rendre lefordítja, vagyis sok minden kétszer hangzik el.) Andics Tibor néma Chaplinje előadás-hossziglan kivár, figyel, néz nagy szemekkel, majd a darab végén ő vetkezik-öltözik át a királynő kegyelmet hozó hírnökévé. Kricsár Kamill magyar Konferansziéja couleur locale-t csempész az estébe: alighanem ő a helyi táncoskomikus („szentgróti fiú”), aki igyekszik a nézők érdekképviseletét is ellátni, amikor szorgalmazza már a befejezést, hogy a 22.40-es utolsó buszt elérje a publikum. A harmadik alakot megformáló Szemenyei János a produkció legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Brechtiesnek ható, huncut és ravasz bölcsességgel vezényli a játékot, hozzá kiváló énekhanggal és meggyőzőnek tűnő németséggel rendelkezik. (Ráadásul elragadóan mutatja és mondja, hogy „Haló, haló!”)

A Bárka Színházban a szereposztásnak jószerével minden pontján kiváló szakemberek állnak helyt. Itt a Seress Zoltán vezette vállalkozói vonulat viszi a prímet. (Folyton azt várom, hogy az ő jeleneteik következzenek. Egerszegen meg inkább a Maxi és környéke szcénák vonzanak.) Seress Zoltán könnyed, elegáns, fanyar iróniájú színész, aki nem pusztán jól illik Alföldi Róbert stílusosnak mondható rendezésébe, de meghatározója is annak. Peacockhoz Peacockné, vagyis Spolarics Andrea nagy pontossággal illeszkedik, és adott (zenés) esetben még topjának flitterei is a megfelelő ritmusban csillámlanak. A legmunkásabb alakításnak Mezei Kinga Pollyja látszik – magabiztosan erotikus és kissé szálkás modorú ifjú hölgynek ábrázolja a színésznő a kolduskirálylányt. Az Újvidékről a Bárkához szerződött Mezei Kinga most végre igazán megmutatkozhat – ráadásul szinte egyszerre kapott két olyan, méretes feladatot, mint Polly és a Liliom Julikája –, s e két alakítása (különösen az utóbbi) láttán immár vitathatatlan a színészi ereje.

A zalaegerszegi Peacock família kevésbé markáns, mint a pesti. A cégtulajdonos családfőt adó Gábor Lászlónak megnyerő a külseje és kellemes az énekhangja. De figura már csak azért sem válik belőle, mert a színész a maga gyors, ritkán tagolt szövegét beszédtechnikailag nem győzi. El- elsüllyed a szövegtengerben. Lehet, hogy ez csupán koncentrációs probléma, de a sajnálatos végeredmény mindenképpen az, hogy nincs Peacockja az előadásnak. A karakteres Tánczos Adrienn Peacocknéként keveset hoz, de az velős. Néhány gesztust ismétel időről időre, egyrészt csöndes alkoholizmusát, másrészt reménytelen elvágyódását kifejezendő. (Legszívesebben talán parkettáncosnő lenne a Tintahalban.) Holecskó Orsolya bájos, törékeny, kislányos hangú Polly – várja az ember, hogy a Kalóz Jenny dalánál majd talán kiered a hangja, de nem –, aki Mrs. Meacheath-ként menet közben fedezi fel, hogy ez a bakfisos alkat jól jön neki a világ (vagy legalább az alvilág) meghódításához. Ámbár az sem lehetetlen, hogy éppúgy szétissza majd magát, mint az anyja. (Ezt a perspektívát Holecskó egy peacocknés kézmozdulattal jelzi, amikor meglátogatja a börtönben Maxit, akiről időközben leázott a „litván” papíring.)

Nagyon különböző Bicska Maxikat mondhat magáénak a két város. A Bárkán Balázs Zoltán olyan Macheath kapitány, akinek van ugyan valami bandácskája, de egyelőre gyenge figura ahhoz, hogy sztárgengszteri pozícióját hosszabban megőrizhesse. Törvényszerűen veszejtik el őt a többiek, kvázi áldozattá válik a végére. A zalaegerszegi zajérzékeny Bicska Maxi, Ilyés Róbert erősebb személyiségnek hat. De ő meg azért bukik, mert ellágyult és elpuhult. Például szeretésre adja a fejét, anélkül, hogy végiggondolta volna, milyen gazdasági következményekkel járhat a Pollyval való kapcsolata. (Hiszen ami a tiéd, az most már az enyém is – mondja a lány, amire itt nagy, kései hallgatás a válasz.) Konkrétan az elfogatása is úgy esik meg, hogy Ilyés felnyírt hajú, kissé elnehezedett, kondícióját vesztett Maxija lihegve szaladgál a bordélyházban, ám nem lel megfelelő kijáratot.

Alföldi Róbert jól szervezett, némiképp táncdalfesztiváli üzemmenetű rendezésében kevés hely, idő és figyelem jut a bűnszervezetnek. A Bárkában Bicska Maxi emberei közül csupán Kardos Róbert (Leprás Mátyás) és egy régebbi, nyíregyházi Bicska Maxi, Gados Béla (Jakab) jut el a megjegyezhetőségig. (A Polly-Lucy-veszekedés meg főként avval kelt figyelmet, hogy közben félmeztelenre vetkőznek a lányok: Mezei Kinga és Varga Anikó.) Bagó Bertalannál viszont nem spórolnak ki semmit a londoni zsiványéletből, sőt. Az egerszegi színészcsapat – Szakács László (Leprás), Kiss Ernő (Horgasujjú Jakab), Szakály Aurél (Fűrész Róbert), Hertelendy Attila (Szomorúfűz Walter) – szépen, ambiciózusan megdolgozik a figurákért, a gegek és poénok seregéért. (Hazudott – mondja az egyik bűnöző a kivégzéskor, fejével a lebukott Maxi felé intve. – De bevallotta – vágja rá másik. Szavunk sem lehet az efféle aktualizáló bemondások ellen. Elvégre már az eredeti eredetijében – John Gay Koldusoperájában – is az volt a helyzet, hogy a szerző a korabeli Londont ábrázolta, és közismert figurákra célozgatott. Tudták a XVIII. századi nézők, hogy melyik két primadonnát ismerhetik fel az egymásnak eső Pollyban és Lucyban, s történetesen mind Peachumban, mind Meacheath-ben Robert Walpole akkori miniszterelnök vonásait vélték felfedezni.)

Tigris Brown kissé elhanyagolt epizodista mindkét előadásban – a Bárkában Egyed Attila betoji főrendőrt, Zalaegerszegen Zalányi Gyula operettkapitányt játszik, hozzávetőleg a Bob hercegből, csinos lányát Kovács Olga adja –, viszont kitüntetett szereplő Kocsma Jenny. Pesten Varjú Olga nagy kifejezőerővel kerít a bordélyi hölgynek sorsot, drámát, feladott jellemet. A színésznő a songokat is megéli; élesen villan a fájdalom, amikor Maxival való kettősében a néhai közös gyermekük kerül szóba. S mihelyst Maxi az akasztófa alá áll, Varjú Olga Jennyje immár kiürülten, egykedvűen elfogyasztja a halálra ítélt utolsó kívánságaként feltálalt spárgát. Bagó Bertalan a nemzetközi örömlányokat menedzselő Kocsma Jennyt Szegezdi Róberttel játszatja, s jó darabig nem lehet eldönteni, hogy ezt miként kell értelmeznünk. Szegezdi sudár, elegáns, exkluzív nőnek látszik a vízhullámos frizurájával – Mester Edit festhetne körülbelül ugyanígy, csak szőkén –, de a Salamon-dalnál kiderül, hogy ez a Jenny valójában nem nő, hanem transzvesztita férfi. (A Maxival való kettősben itt természetesen nem emlékeznek meg gyerekről.) Hogy ez a nemcsere-ötlet mire jó, azt nem tudnám megmondani. Lehet, arról van szó, hogy Bagó Bertalan jól ismeri a maga nézőit – akik bájosan naivnak mutatkoznak: elcsodálkoznak, amikor az énekszámra rákezdő félmeztelen Szegezdi Róbertben felismerik a férfit –, s meglepetést akart nekik szerezni.

Ahogy a lendületes, profi pesti produkció, úgy a le-leülő, ám invenciózusabb zalaegerszegi is „az uralkodó osztályra” és az általános romlottságra, a pénzéhségre, a cinizmusra fokuszál. De mindkettőbe betolakodik – a szó szoros értelmében – az igazi nyomorúság is. A Bárkában a második felvonás végi koldusfináléhoz csatlakozik egy álnéző, aki sehogy sem akarja abbahagyni a protest-songot. Amikor elunják őt a játszók, akkor közös erővel, vizes tömlővel kilocsolják a színről. A befejezésnél a királynő hírnöke lekési a kivégzést, így már csak a felakasztott Balek Maxinak kegyelmezhet meg. Zalaegerszegen a fináléban sötét szemealjú nincstelenek serege szedegetni kezdi az aláhullott fémpénzt. A szereplők azonban nem tűrhetik ezt. Tolvajok, műkoldusok, rendőrök, királyi követek egyszerre vetik magukat a szerencsétlenekre, miközben Szemenyei konferanszié katasztrófaturistaként fényképezi mobiltelefonjával az összecsapást. Aztán ez a balhé mégiscsak túl hamar vált át felhőtlen tapsrendbe. Nem tudom. Talán jobban meg kellene verni a szegényeket, hogy döbbent csend legyen a nézőtéren, s aztán szó és taps nélkül menjünk haza. Hátha akkor végre történne valami.

Stuber Andrea, Criticai Lapok, 2006