A Sirály gyakran programadó darab, bemutatásával arról is beszélnek a színházak, hogy milyen a művészethez való viszonyuk, milyen a társulat önarcképe. Amikor például a Krétakör bemutatta a Sirályt, arról is szólt, hogy valami új kell már a színházak háza táján, elég volt az elődök mindinkább iparos tevékenységgé váló, ellustuló munkálkodásából. Az Örkény Színház pedig arról beszélt a Sirály kapcsán, hogy ők mindenáron ellene akarnak szegülni az elbulvárosodás folyamatának, művészszínházat akarnak ott létrehozni, ahol előttük nem az volt.

A Bárka Sirálya mintha némi tanácstalanságról regélne. Arról, hogy még az sem kristályodott ki igazán, mihez kezd a sok helyről összejött, egységesebbé váló, de még mindig nem azonos stílusban játszó társulat magával a jelenben, és végképp kérdéses, mi lesz a jövőben. Jelen van a produkcióban a színház volt és frissen kinevezett direktora, Alföldi Róbert meg Seress Zoltán egyaránt, ez akár válhatna jelképessé, de ez sem történik meg. Az pedig eléggé megfejthetetlen, Khell Zsolt díszlete miért ábrázol akkora lepusztultságot, mintha évtizedek óta nem lett volna pénz a felújításra, mázolásra, mintha egy olyan vidéki kúriát látnánk, amelynek földönfutóvá vált a tulajdonosa. De miért múlatja akkor itt az időt, híres színész, és híres író egyaránt?

Szász János az utóbbi évtizedek egyik legjobb Csehov-előadását rendezte Nyíregyházán, az ottani Ványa bácsi érzelmektől túlfűtött, heves előadás volt, tragikus és komikus egyszerre. Most viszont több ponton előtör a rossz Csehov-előadások szépelgő unalma. Van, amikor tényleg szép, sőt festői a látvány, míves a világítás. De annak ellenére, hogy már tíz óra előtt vége a produkciónak, hosszadalmasnak tűnik. Ritkán szikrázik föl ugyanis, ami a színpadon történik.

Balázs Zoltán Trepljovként pedig belead apait-anyait, szerepe szerint kétségbeesve akarja megvalósítani önmagát, hol nagyképűsködik, hol totálisan elbizonytalanodik, már-már egészen olyan, mint egy óriáscsecsemő. Az anyja, Arkagyina, az ünnepelt, de rutinosan játszó színésznő szerepében Varjú Olga megmutatja, hogy mennyire külsődleges az az ember, akit alakít. Miközben állandóan sikerre törekszik, akkor is, ha csak társalog, már igazi érzésekre, szeretetre nem nagyon képes. Bognár Gyöngyvér Nyinaként eljátssza a tisztaságot, a lelkesültséget, ez valószínűleg közelebb áll a személyiségéhez, mint Nyina másik, beletörődő, lemondó arca. Alföldi Róbert Trigorinként, az ismert, de magával is örökké elégedetlen íróként tőle szokatlanul egysíkú, mintha félgőzzel játszana. A többiek, Seress Zoltán, Gados Béla, Varga Anikó, Tompos Kátya, Ilyés Róbert, Kardos Róbert is teszik, amit kell, de nem állítható, hogy bármelyikük is átütő erejű. Tisztes produkció ez a Sirály, látszik, hogy sok munka van benne, mégsem válik fontos, emlékezetes előadássá.

Bóta Gábor, Magyar Hírlap, 2008