- Gyula: II. Shakespeare Fesztivál -

Gyulára nem visz autópálya, Gyulára eljutni legalább három órába telik - Nekrosius, Korsunovas, Purcarete, és/vagy Szturua kell ahhoz, hogy kocsiba, vonatra üljön legalább a szakma egy része. Aztán ha már ott van az ember, a város kellemes vendéglátó: ott az ország egyik legjobb strandja, vannak remek éttermek, ha nyitva tartásuk nem igazodik is a fesztiválhoz.

Gyulán ugyanis az elmúlt nyáron rendezték a második Shakespeare-fesztivált, a Gyulai Várszínház negyvenharmadik évadának „betétdalát”. A majdnem kéthetes rendezvénysorozat elégséges látnivalóval állt elő ahhoz, hogy híveket és nézőket toborozzon – a két külföldi, a nemzetközi színházi élvonalban is csemegének számító kiválóság azonban egyelőre még kevés ahhoz, hogy a nyári színház igazgatója, Gedeon József a reménynél valamivel több biztonsággal tekinthessen a következő nyár elé. Tavaly Korsunovast és Purcáretét, idén Nekrosiust és Szturuát kínálta a mennyiségét tekintve nem túl nagyszámú szakmai érdeklődőnek és a nagyobb számú igazi közönségnek: a külföldi vendégjátékokkal valami igazán lényeges, nagyvonalú és európai jelenség ütötte föl a fejét Gyulán.

A két külföldi nagyság mellett a legutóbbi szezonban egy harmadik vendéget is hívott: a székesfehérvári színház felújítására bemutatott Csongor és Tünde rendezője, Vladiszlav Troickij a kijevi DAKH színházzal játszatta el az Előszó a III. Richárdhoz című misztériumjátékot (lásd külön cikkünket). Jelen volt az angol nyelvű SÖR (Shakespeare Összes Rövidítve) is, Magács László rendezése szellemes, pergő Shakespeare-zanza, évek óta látható itt-ott.

A King’s Singers eredetileg a Várszínpadon lépett volna föl; a hat fantasztikus hanggal és remek humorral megáldott férfi végül a belvárosi templomban adta elő műsorát, melyben stílszerűen szerepeltettek néhány reneszánsz madrigált is, és persze a leghálásabb turnédarabot, Patterson Timepiece című művét is hallhattuk.

Volt egy szakmai konferencia is, nyárias és rövid; Darvay Nagy Adrienne moderálásában (akinek nemrégiben jelent meg Hamlet az ezredfordulón című könyve) nem nyögvenyelős és emészthetetlen előadások követték egymást, hanem többnyire élvezetes beszámolók. Máté Gábor például szerteágazó élményeiről mesélt, ugyanis mind Hamlethez, mind Poloniushoz volt már szerencséje, ráadásul ez utóbbi díszletében (amiről Khell Csörsz számítógépes vetítéssel földobott bemutatót tartott) ő rendezte a Rosencrantz és Guildenstern halott című Tom Stoppard-drámát. Demeter András a nemrégiben Budapesten, a Nyugati pályaudvar egyik várótermében is látható temesvári Hamlet kalandosútjáról számolt be. Tim Carroll saját Shakespeare-karrierjéről beszélt, Robert Szturua pedig Shakespeare kapcsán globális színházi tapasztalatairól, szellemesen és frappánsan. Az egész belefért egyetlen délelőttbe, mégsem érezte úgy az ember, hogy megint nem hallott semmit...

A fesztivál kísérőprogramjába tartozott még a frissen végzett első Jordán–Lukáts-osztály növendékeinek vizsgaelőadása, a12 Hamlet is. A Lukáts Andor rendezte produkcióhoz először is fölszalámizták a darabot, majd minden ifjú színésznek adtak egy nagy-jelenetet belőle. Ilyenformán mindenki volt Hamlet, és a többi jelenetben Polonius, Horatio, Laertes vagy bárki más. A produkció elsősorban a pedagógiáról és az esély-egyenlőségről szólt – szóval csupa olyasmiről, amiről maga a szakma nem –, kevéssé a Hamlet című drámáról. A végeredményről annyi föltétlenül elmondható, hogy ebben az osztályban túl sokan végeztek – nem is emlékszem, láttam-e valaha ilyen nagy létszámú színészosztályt –, és többségüknek még lenne mit tanulniuk. Sok felületes és külsőséges gesztussal megformált Hamlet-klisét láttunk – mármint azok, akik a kései órán végig bírták nézni a fárasztóan hosszú előadást.

Az utolsó estén a Győri Balett Macbethjét látta vendégül a fesztivál, utána pedig a Tim Carroll vezette workshop produkcióját; utóbbiban a fesztivál ideje alatt minden arra tévedő részt vehetett, sok játékról és érdekes munkáról szóltak a lelkes beszámolók.

HAMLET 1.

A Bárka Színház Hamletje az elmúlt évad egyik érdekes szín-foltja volt: Tim Carroll interaktív produkciója nemcsak a színészeket villanyozta föl, hanem a közönséget is. Utóbbi – mint erről internetes fórumuk híven tájékoztat – valóságos kihívásnak tekintette a saját részvételét, izgatottan taglalták, ki milyen kelléket vagy zenét vitt az előző előadásra, és mit fog vinni a következőre. Sokukat aligha a Balázs Zoltán által előadott „Lenni vagy nem lenni”-monológ eladdig ismeretlen mélyrétegei vonzották, sokkal inkább például az, hogy a közismerten rizikóbarát színész érdeklődését milyen kihívó új kellékkel lehet fölkelteni. És nemcsak Balázs Zoltánra igaz ez, hanem a többiekre is: a kellékekkel való foglalatosság nemritkán a szerep fölébe nyomakodott.

Mindezzel együtt Tim Carroll rendezésében mégiscsak lepereg a Hamlet– egy olyan Hamlet, melynek címszereplője távolról sem tétova vagy határozatlan, hanem nagyon is agilis. Csak éppen sokat téved, legalábbis Hamletként. Csapatkapitányként – hogy folytassam a rendező futballhasonlatát – kézben tartja a játékirányítását, ellentmondást nem tűrően és változatos formában közli akaratát partnereivel, többnyire jól rögtönöz, és jól válogatta kellékek közül (bár ez utóbbiban mindenképpen jobb nála a Claudiust és a Színészkirályt váltva játszó Egyed Attila és Seress Zoltán).

Nem azt állítom, hogy a Bárka előadásában nem bújik meg egy végig gondolt Hamlet-értelmezés és a szerteágazó kapcsolatok ábrázolása, csak annyit, hogy ennél sokkal elementárisabban működik benne egy színházi nyelv, egy játékos forma. Az előadások előrehaladtával pedig ez bizonyul erősebbnek.

A kellékválogatás és a szereplősorsolás mellett még egy formai jellegzetessége van az előadásnak: a helyszín váltogatása, a játékhelyszínéé mármint. Gyulán a várba volt elképzelve a produkció – ez a hely pedig sok variációt nem enged (amit mégis, azt használta ki maradéktalanul a tavalyi Shakespeare-koszorúban Vidnyánszky Attila). A vár színpadáról (a kínálkozó folyosókon és lépcsőkön kívül) eléggé nehézkes és erőltetett bejátszani a nézőteret, odakint pedig nemcsak a közönséget és a játékot nehéz koncentrálni, hanem a figyelmet is.

A Hamlet színészei a gyulai előadásban igyekeztek visszafogottabbnak mutatkozni a kellékhasználat tekintetében, a harmadik felvonást azonban beáldozták a helyváltoztatási kényszernek. A vároldalában játszott jelenetek legtöbbje egyszerűen szétesett, a puszta technikai lebonyolítás (rohangálás a várárkon keresztül, mászása falakra stb.) teljességgel igénybe vette a színészeket, Hamlet és Ophelia jelenete vagy nem hallatszott, vagy nem látszott, Claudius imája kiszakadt a kontextusból, Hamlet nagymonológja pedig eltűnt a semmiben, hiszen a rémült közönség csak arra tudott figyelni, hogyan egyensúlyoz a várfal legtetején Balázs Zoltán, a szó legszorosabb értelmében a „lenni vagy nem lenni” között – e percben pedig megszűnik a színház. A negyedik felvonást már ismét viszonylag kényelmesen, a várszínpadon néztük végig: laza levezetés, nagy megkönnyebbülés. Hamlet állva halt meg.

HAMLET 2.

Hamlet állva halt meg a litván Meno Fortas Színház Eimuntas Nekrosius rendezte előadásában is – rágörnyedt egy rúdra, holtan. A produkciót már láthattuk a Vígszínházban hat évvel ezelőtt – amúgy most kezdi tizedik évadját, príma állapotban –, mégis sokan zarándokoltak Gyulára, hogy másodszor is lássák.

Jól tették: új vonások, elsőre észrevétlen színészi vagy rendezői megoldások mutatták magukat, s ami annak idején szenzáció-számba ment – hogy ugyanis a rocksztár Andrius Mamontovas játssza Hamletet –, ma fel sem tűnik, hiszen a játékos – legalábbis erre a produkcióra, erre a szerepre – színésszé érett. Igaz, ma feltűnőbb, hogy mennyi remek színész van körülötte; az erőteljes, fiatal Claudiust játszó Vytautas Rumsas például, vagy Ophelia szerepében Viktorija Kuodyte.

A „Szamárindulóval” vegyített cirkuszi zene, a jeges-fémes tárgyi világ, az acélorrú cipők közegében meghökkentően gazdag humortenyészet virul, sok a nevetés, a komédiázás. A „jégbirodalomban” igazán üde és vidám jelenség Ophelia, aki viccesen évődik a bátyjával, Laertesszel, majd a földön hengergőzik Hamlettel is, játékos némajelenetük a mesterséges lélegeztetéstől a csókig ível. A vándorszínészek komédiázásába mindenki bevonódik, még Hamlet atyjának szelleme is, vastag szőrmekabátjában.

Az erőteljesen teátrális poénok szépen elsülnek: a pohár szétpattan, amikor kell, Claudius imájának a végén; Polonius is rendesen megfullad, miután Hamlet vízbe dugja azt a kis csövet, amelyen rejtekhelyéről levegőt venne, és ismét hatásos az olvadójégtömbből előhúzott tőr, akárcsak a nagymonológ alatt a hősről leolvadó-lemálló fehér ing.

De arra csak most figyeltem föl, hogy Nekrosius Hamletjében milyen fontos szerepet játszik a halott apa: Hamlet ugyanis sosem interiorizálja a bosszú ambícióját. Nem: ez a Hamlet alighanem erős apja életében is annak árnyékában múlatta az időt, élte gondtalan életét, ezért aztán elementárisan taszítja őt az a kötelezettség, a bosszú általi igazságszolgáltatás, amelyet apjának szelleme ró rá. Ráadásul ez a szellem igencsak aktív és eleven: számtalanszor mutatkozik (csak Hamletnek), hogy gyönge fiát emlékeztesse feladatára. (Az apa-fiú kapcsolat előtérbe helyezése magyarázza a szereplők körének szűkítését, Rosencrantz és Guildenstern elhagyását is: Hamlet ellen nem kell intrikálni, van neki nagyobb baja is...)

És ebben az értelmezésben nemcsak Hamlet vívódása nyer sötétebb árnyalatot, hanem minden egyes meglépett cselekedete, egészen a haláláig, mert mind nehezére esik, ellenére van. Tragédiájának ilyenformán apja is részese, és Nekrosius egy fantasztikusan hatásos, hangban és képben igen erős utolsó jelenettel, afféle epilógussal ismét az apát állítja előtérbe, aki úgy néz végig a holtak hadseregén, hogy tudja: ő volt a végzet maga. E legutolsó pillanata pedig a tragikus fölismerésé: nem ezt és nem így akarta. Ezt dobolja bele kétségbeesetten a robusztus színész az elsötétülő színpad végtelen terébe.

HAMLET 3.

A grúz Hamlet viszont mintha taszítaná magától a tragédiát – legalábbis annak hagyományosan súlyos, komor és visszavonhatatlan változatát. A színpad hátsó részében két függöny között fülkék képződnek, ezekben árnyjáték-figurák jelennek meg az előadás legelején, majd a színészek előrelépnek, egyetlen árnyfigura marad odabent, amint légies könnyedséggel a föld fölött libben, és egy másik figura, egy bábu ül a függöny előtt, újságot olvas. Lehetne a portás, aki várja az előadás végét, menne már haza. Bizonyos értelemben az is.

Robert Szturua Hamletje sokadik a sorban, mármint nála: a hetedik. A harmadik otthon, Tbilisziben, a Rusztaveli Színházban. Négy volt külföldön – eddig. Az egyiket minden Hamletek egyik legjobbikának választották.

Fölteszem, Szturua eddigi Hamletjei nagyjából-egészében mindent elmondtak már a darabról, a darab és a rendező kapcsolatáról is. Hogy mégsem mindent, azt éppen ez az előadás bizonyítja, melynek láttán gyanú ébred az emberben: van itt még muníció egy nyolcadik, sőt kilencedik Hamletre is tán.

Igaz, nem az értelmezés terepén nyílnak új és új távlatok. Szturua rendezése föltételezi a mű ismeretét – legalábbis erre vall a stiláris váltások sokasága, a föltűnő, virtuóz megoldások tömkelege, amelyek nem erősítik egymást, nem is állnak össze egységes vagy egyféle világgá, hanem éppen alkotóelemeiket, a teatralitást,a játék mozaikosságát hangsúlyozzák. Olyan az egész, mint a játék terét borító szőnyegszerűség: foltos. (A díszlet és a vele egynemű jelmezek Mirian Shvelidze munkája.) Mindazonáltal minden elem lényegi kapcsolatban áll a dráma szövetével, ahhoz valóviszonyában fejti ki hatását.

Például: Gertrud igazi nagyasszony, pipiske királyné, akinek értékrendjében a szerepjátszás sokkal előbbre való, mint az állhatatosság, a jellembeli szilárdság és egyéb, nem trendi tulajdonságok. Nino Kasradze játékában egy színeváltó, sziporkázó jelenség kel életre, akit csak saját megjelenése és szereplése érdekel. Ki mondaná, hogy ez az értelmezés idegen Gertrudtól?

Claudius (Beso Zanguri) pedig az ő méltó párja. Vezérhím, aki nem valami nagy cél, például a hatalom érdekében öl, hanem mert így lehet első a sorban. Élvezi az uralkodás díszletét, látványos közegét, és nincsenek erkölcsi skrupulusai. Imája leginkább leltár: lássuk, mit is tettem, hogy idáig jussak?

Hamlet (Zaza Papuashvili) sem lánglelkű suhanc. Nem is suhanc – joviális külsejű, kissé zömök és kissé már nem nagyon fiatal ember, aki valóban nincsen jól ebben a királyi udvarban, noha számtalan formát öltve próbálja a helyét megtalálni benne. A nagymonológnak például többször is nekifut – aztán vagy harmadjára inkább meggyújtja a szöveget, hiszen elmondani nincsen értelme (ezt a jelenetet persze azok értik igazán, akik tudják, mit nem mond el Hamlet).

Olyan az előadás, mintha az egészet a vándorszínészek truppja adná elő. Nyilván ezért van, hogy az ő színjátékukat a szerepek igazi mintái is játsszák – azaz Gertrud és Claudius –, így aztán a színészek mintegy árnyjátékként kísérik őket. Nincs megrendülés és kataklizma: még Hamlet sem játssza el, hogy tétje lett volna itt a fel- vagy ráismerésnek. Profi nekibuzdulással és játékos vigyorral eljátssza gaztettét a királyi pár. Majd Claudius rögvest nekifog az imádkozásnak.

Ophelia (Iamze Sukhitashvili) légies prímabalerina – szökkenés lebben; nemigen érti, mit akarnak tőle a cselvetők, de azért játékosan engedelmeskedik. Hamlet iránti szerelméből viszont hiányzik a tréfa, de még a vicces könnyedség is – a hirtelen támadt komorság megüli a játék terét. Ophelia meghal és föltámad –vagy nem is hal meg igazán, csak bele... Ahogy Polonius sem, hiszen később ő a sírásó, és nem úgy néz ki, mintha színésztakarékosság esete forogna fönn: Polonius filozofál a sírgödörben.

Polonius leginkább Shylockra emlékeztet: görnyedt figurája, sapkája és mentalitása szerintem nem véletlen idézet. Ahogy a pontosan – és nem csak a mozgás tekintetében – koreografált előadásban semmi véletlen nincsen: a váltások arra valók, hogy máshová fordítsuk a tekintetünket.

És közben nyilván gyakran nézzük az enervált bábut a játéktér hátuljában. Ki-ki a maga tempójában fogja föl, hogy Fortinbras olvas unottan újságot itt. De az alighanem a leggyakorlottabb színházi „habitüéket” is meglepi, amikor – a szépen kimunkált, kellemetlenül elnyújtott csoportos halálok után – Hamlet jön vissza ruganyos léptekkel a bábu-Fortinbras jelmezében, és az érzelmi megrendülés legcsekélyebb jele nélkül véget vet az előadásnak. Szturua szemtelenül könnyed, nagy színházi varázsló – és pazar színészei vannak. Jut eszembe: ez a Hamlet is állva (nem) hal meg.

Csáki Judit, Színház, 2006