Jászay Tamás: Társas játék

Nézzük meg kedvenc előadásunkat tucatszor, ezer személyes és rajtunk kívül álló ok miatt minden alkalommal más és más hatással lesz ránk. A színház lényegileg a pillanat, az itt és most művészete. Ennek ellenére az előadások elsöprő többségének mégis van egy olyan, a rendező és alkotótársai által jegyzett „partitúrája”, melytől jelentős mértékben eltérni nem tanácsos. Másképp fogalmazva: társulat és rendező legtöbbször a megfoghatatlan, egyszeri pillanatok újra és újra felidézhetőségére, viszonylag pontos megismétlésére törekszik. Mi történik azonban akkor, ha a véletlent, a váratlant nem minden erejével kiküszöbölni igyekszik a színész, hanem éppenséggel színpadi játékának alapkövévé, néző- és játszótársak gondolkodását egyaránt meg- határozó-újraformáló minőséggé avatja? Tim Carroll erre a kérdésre igyekszik választ adni a Bárka Vívótermében rendezett Hamletjében.

Színházi kísérletként határozza meg önmagát az előadás, de akár színházi terápiát is írhattak volna a cím alá. A rendező ugyanis gyógyító célzattal szabadítja meg nemcsak a darabot, de a társulatot és a nézőket is a drámával kapcsolatos, mélyen beléjük-belénk ivódott közhelyektől, hogy így az alkalmi jelleg (túl?) hangsúlyozásával a rárakódott elvárásrétegektől megszabadítsa, majd a legváratlanabb pillanatokban csillogó ünnepi ruhába öltöztesse a szöveget. Hogy egészen pontosak legyünk, nem is a rendező teszi mindezt, hanem a térben együtt létező publikum és a játszók közösen: Carroll nem tolakszik minduntalan reflektorfénybe egy új, minden eddigit gőgösen eltörölni akaró Hamlet-értelmezéssel, sőt azt sugallja, hogy nem létezik ilyen. Egyetlen dolog létezik: az aznapi előadás, melyhez a kellékeket és a zenét mi, nézők szolgáltatjuk, ám mi döntünk a térről és a szereposztásról is. Ami „marad”: Arany János gyönyörűséges szövege, amely a maga időtlen fordulataival megteremti a remekmű önideje és a mi korunk közötti távolság jótékony feszültségét. (S tegyük hozzá, a rögzítettnek mondható szöveg miatt a drámán belül a honnan hová kérdésre is azonnal megvan a válasz. Ami jórészt kétséges, az a hogyan.) Vagyis minden, máskor adottnak és biztosnak tekinthető körülményt kiiktat a rendező, hogy átadja a terepet...

Minek is? A felszabadult, derűs, ám korántsem felszínes, ellenkezőleg: rendkívül elmélyült, óriási összpontosítást igénylő, ennek köszönhetően színész és szerep valódi találkozása esetén revelatív erejű játéknak. A sok esetlegesség minden bevett kapaszkodójától megfosztja az aktorokat, akiktől kivételes agymunkát és a nézőkkel való kapcsolatteremtés meglehetősen szokatlan formáit várja el a rendező. A Vívóterembe való belépéskor Csanádi Judit hullámzó-emelkedő emelvényrendszerének (mely nézőtér és színpad egyben) közepén óriási halom szék vár ránk: ki-ki választhat egy kedvére való darabot, s oda ül, ahová akar (a leterített rongyszőnyegekre tilos ülni, ezek határozzák meg a játéktér fő erővonalait). Fejünk fölött fehér ponyva kifeszítve, közepén óriási, kör alakú lyuk. Azon túl lehet a csillagos ég, épp, mint a Globe-ban. Az esetenként négy-hat karakteren osztozó játszók a nézők soraiban, civil ruhában már jelen vannak a térben, majd sorsolás dönt aznapi szerepükről.

Az egyetlen kivétel a címszerep: Balázs Zoltán, aki az utóbbi időben rendezőként tette le névjegyét, újra játszik - ez talán az est legnagyobb öröme (az ifjú rendező-színész végsőkig, minden gesztusukban kiszámított, rituális előadásai módszerükben valójában nem is állnak olyan távol ettől a Hamlettól, mint elsőre gondolhatnók). Balázs Zoltán nemcsak az ad hoc módon a térben lévő tárgyak használatában jeleskedik (töviskorona vagy műanyag szemeteszsák, ugrókötél vagy mobiltelefon egytől egyig átváltozik kezében), lenyűgöző energiájából arra is bőven futja, hogy az előadás motorja, a sodró eseménysornak elindítója és - talán túl sokszor - irányítója legyen. S így válik érthetővé és indokolttá, hogy szerepe nincs lekettőzve: pajkos, féktelen kölyök-Hamletje az előadás naprendszerének középpontjában fénylő csillag, a többiek helye és funkciója egytől egyig hozzá képest határozódik meg.

Természetesen a véletlen megírta szereposztás nagyban befolyásolja a néző aznapi élményét, a következőkben az általam látott két előadásról szólok. Varjú Olga Gertrudként királynői attribútumok nélkül is fejedelmi jelenség. Seress Zoltán először az arca elé tartott afrikai maszk révén lesz anyagtalan, földöntúli lény, másodszor keménykezű, hajlíthatatlan uralkodó, aki Laertest szumóharcosként győzné meg saját igazáról. Egyed Attila elébb joviális Claudius, majd néma bolyongásával vészjósló atyai kísértet. Gados Béla Poloniusa tudálékos, kotnyeles államminiszter, mindig jókor rossz helyen. Mezei Kinga Opheliáját Vivaldi-áriára temették az első estén, másodszor zsarnoki Fortinbras (Varga Gabi mindkét ízben haloványabb mása). Czintos József sírásóján érezni, hogy másik iskolában tanult, harsányabb hangvételű komédiázása mégis belesimul az előadás szövetébe. Mészáros Tibor e.h. a barát Horatióként, majd az ellen Laertes szerepében is kirobbanó erejű tud lenni.

A színpad az egész világ kiüresített jelszava a Bárka Hamletjében közvetlen valósággá válik: a nézők és színészek közötti korlátok felszámolása, az interaktív kalandozás a színházat testközeli, érzéki élménnyé lényegíti át. Az elért hatás természetesen itt még erőteljesebben változik estéről estére. Míg az első általam látott, bemutató környéki előadáson a felhőtlen játék öröme, a szabad kísérletezés nagyszerűsége mindvégig meghatározó maradt, a két hónappal később látott második alkalommal helyenként alig burkolt, személyesnek ható konfliktusokat lehetett észlelni az igencsak valódinak ható verekedéseknél vagy egy-egy keményebb, a másik színészt vagy akár egy nézőt sértő akciónál. Mindettől függetlenül az utóbbi előadás közel olyan hatékonysággal működött, mint az első, ám testközelből figyelmeztetett arra a nem meglepő eshetőségre, hogy e mégoly nagyszerű és a nézők többségének kivételes élményt nyújtó színházi terápiának is lehetnek nem kívánt mellékhatásai...

Jászay Tamás, Kritika, 2006