Miroslav Ballay: A színház konyhája
Arnold Wesker, angol drámaíró A konyha (1957–1959) c. darabjában szociális szempontokat állít előtérbe. Hiteles metaforában festi fel az általa ábrázolt világot, annak autonóm szervezettségét, belső rendszerét, kapcsolódásait, konfliktusait és hierarchiáját. Munkás környezetben játszódó, szociális ihletettségű drámájának középpontjába a társadalmi párbeszéd kérdéseit állítja. A nyitrai Andrej Bagar Színház művészei a jelenlegi gazdasági válság idején találták aktuálisnak a darab műsorra tűzését.
A "Konyha" alkotói el kívánnak gondolkodtatni bennünket világunk közvetetten megjelenített, de mégis találóan ábrázolt problémáiról. Ebben az értelemben válik a konyha a bennünket körülvevő valóság pregnáns jelképévé. Az előadás mikrovilága így bővül egyetemessé, mintegy illusztrálva azt a színházi törvényt, amely szerint egy színpadi előadás a maga mikrovilágával valójában a makrokozmoszt, annak koncentrált, összefoglaló tömörítését jeleníti meg.
A konyhát a nyitrai Andrej Bagar Színház művészei saját szakmai műhelyük szimbólumává is emelték. Ami azt jelenti, hogy a művészek számára ezúttal arra is alkalom nyílt, hogy meggyőződjenek saját lehetőségeikről, hogy közösen megmártózzanak azokban a szellemi mélységekben, amelyeket a darabban egy nemzedék üzenetei, gondolatai, jelképei hordoznak és foglalnak össze. A konyha c. előadás ennek jegyében a színészek és az egész társulat eddig kevésbé ismert oldalát mutatta meg, azt, hogy képesek egy előadást közösen megteremteni. Nézzük tehát, mit is főztek ki ezek az alkotók a nyitrai Andrej Bagar Színház konyhájában?
A magyar rendező, Balázs Zoltán, Arnold Wesker A konyha című darabja bemutatásának színhelyéül a színház kör alakú stúdióját választotta. A kör alakú játéktér kiválasztása teljes mértékben illeszkedik a rendezői koncepcióhoz, amely szerint az előadás egy centrális térben összpontosul, amely egyszerre biztosítja a centrifugális és centripetális mozgásokhoz alkalmas teret és egyben ideális hely többdimenziós átfedésekhez is. Már a stúdióba történő belépéskor teljesen egyértelművé válik, hogy az alkotók előtérbe helyezik a képzőművészeti megközelítéseket. A képzőművészeti elemek azonban mégsem illusztrálnak, habár ez látszólag egybe is csenghetne a konyha témájával. A hipermodern aktualizált megoldások helyett a díszlettervezésénél nagyon eredeti módon építik fel a konyhában mozgó személyzet és a gasztronómia eszköztárának látványvilágát. Polgár Péter, a fiatal magyar díszlet - és jelmeztervező nem szokványos képzőművészi megoldásokkal teszi a néző elé a teret, amelyet megfoszt naturalista - dokumentáló jellegétől. A szakácsokat és a pincérnőket egyenruhákba öltözteti. Meglepően egységes elvek szerint illeszti egymáshoz a jelmezeket. A séfek és pincérnők élethű munkaruhák helyett innovatív ruhakölteményekben jelennek meg a színen. „A konyha” jelmeztervében példaértékű, ahogyan a ruházat átkerül a hagyományos sztereotípiákból egy látszólag semleges területre, ahol aztán megújul. Polgár Péternek nem volt szüksége arra, hogy a mesterszakácsok megformálásához a színészek számára jelmezeivel mankót kínáljon. Mindenkit egységes, lepelszerű szoknyába öltöztetett és ezzel mintegy kiegyenlítette a férfiak és a nők közötti nemi különbséget. Míg a színészek szokatlanul furcsa és jellegzetesen hosszú, földig érő szoknyái japán kimonókra emlékeztettek leginkább, addig a pincérnők személyiségüktől megfosztó kétszínű, fekete-fehér egyen miniszoknyákat viselnek.
Megállapíthatjuk, hogy a magyar csapat az eredeti mű sajátos interkulturális színházi megközelítésével kiszellőztette a nyitrai DAB Stúdiót. A konyhai személyzet több nemzetiségét (ír, angol, német, olasz, ciprusi stb.) Wesker darabjában nemcsak a konyhai egyenruhák tették egyenrangúvá, hanem az innovatív „viselettel” üdítően megváltoztatták a darab hagyományos színpadi értelmezését. A konyha mestereinek kimonói az ázsiai jellegű sminkekkel, a parókákkal és a jelmezekkel együtt a keleti kultúrákra utalnak. Az alkotók a többnemzetiségű konyhát egy másik kultúra megjelenítésével holisztikus megvilágításba helyezték. Azáltal, hogy a domináns konyha keleti megjelenést kapott, az előadás szimbolikus dimenziója egyetemesebb lett. Ez általában is igaz a jelmezek, különösen a férfiak barna csíkokkal díszített fekete-fehér kimonói esetében. A szakácsok egységes, leengedett szoknyás lepleikkel egybefolyó kórust alkotnak. Meglepő módon a rendező és a tervező azzal árnyalja a színpadi figurákat, hogy nem hangsúlyozza azok nemzeti hovatartozását (német, ír, angol, ciprusi stb.) és ezáltal tág teret ad a színészeknek a karakterek kidolgozásához.
A konyha c. előadásban az interkulturalitás két kulturális világ egyidejű létezését jelenti. A következetesen és invenciózusan stilizáló alkotók a Wesker darab szituációinak szimbolikus, metaforikus, transzcendentális megfeleléseire helyezik a hangsúlyt. Az ötletesen stilizáló jelmezek sajátos formáival jól harmonizál a díszlet. A festményre emlékeztető tér tele van ötletes jelzésekkel. Sokoldalú funkcionalitás jellemzi: hangsúlyosan konkrét elemeivel kiemel egy ellentmondásos mikrovilágot, amit aztán egy szakrális körben helyez el. A kör alakú játéktér egy mandalára emlékeztet, amelyben jelen vannak a jing és jang erői. Wesker "konyhájában" megjelenő misztikus, keleti elem egy szuverén, interkulturális elemet visz a színházba. A díszlettervező Polgár Péter egy monumentális rézedényt helyezett a stúdió kör alakú játéktérének, a mandalának a középpontjába. Ide kerül az összes ételhulladék. Az edény alját, ahogyan az egész játékteret, homok borítja. A szürkés, semleges színű anyag a színészek egyenruhájával együtt érdekes hatást vált ki, szinte archetipikus dimenziót nyer. A díszlettervező a homokos porból részben könnyed, másrészt földhöz ragadt díszletet teremtett, amelyben jól működik az az ötlet, hogy az egységes anyagot átszórják, átfújják a kör teljes felületén. A homokon mezítláb, nesztelenül suhannak át a színészek, a konyhát így a pillanatok gyorsan múló téridőjévé változtatva. A padlóra terített homokot a tervező finom, kör alakú vonalakkal formázta, a japán kertek meditációs hangsúlyait kölcsönözve a térnek. Ezzel az egész teret kifinomultan kultikus és egyben univerzálisan összefüggő koncepciónak rendelte alá. Részben utaltunk már arra a pontosan kidolgozott minimalizmusra, amely az egész előadást jellemzi. Nem mondhatjuk, hogy a koncepció realisztikusan megnövelte volna a konyhát. Polgár Péter díszlete a konyhát inkább absztrahálta, művészi alkotássá próbálta formálni. Legjellemzőbb kellékeit a szimmetrikusan lógatott rézlemezek képezik. Fentről belógatott, kör alakú, különböző nagyságú réz munkafelületeket látunk, késtartókkal, edénytartókkal, konyhai eszközökkel, mérlegekkel, amelyek a szakácsok kreatív munkastandjai. Mindenki szorgalmasan dolgozik, de valódi szakemberek helyett csak egyhangúan fehér lisztkeveréket képeznek. A szakácsok kiválasztják a megfelelő anyagokat, éles késekkel kiporciózzák azokat, mintegy a tányérokra helyezendő képzeletbeli étel adagokat előállítva. A konyha egész mechanizmusa, átgondoltan megtervezett, egymáshoz illő eszközeivel és gondosan kidolgozott részleteivel egy képzeletbeli gyárra emlékeztet.
Általában is az előadás egyik meghatározója a színpadkép. Az egyes elemek egymáshoz való viszonya. A középpontban több körlemezzel egy rézedény áll, amely az ételek elkészítésére szolgál. Ehhez csatlakozik a fa dobogókon álló szakácsok különös együttese. Sajnálhatjuk, hogy a nézőnek nincs egy magasabb perspektívából jobb rálátása az egészre, például a stúdiót körülvevő erkélyekről. Egy fajta madártávlatból egységes képet kaptunk volna a szimmetrikusan berendezett tér mikrovilágáról (Arnold Wesker a " konyháját" eredetileg egy nagy étterem alagsorába képzelte.)
Az egész produkció vizuális egységét érdemben segíti elő az érzékeny megvilágítás, amely egyben a jeleneteket is elválasztja egymástól. Egy étterem egyszerű konyhájában egymással hol kemény, hol barátságos szavakat váltó, a munkába belefáradt személyzet munkahelyi hétköznapjainak vagyunk szemtanúi. Fölöttük, akár egy királynő, trónol Marango (Daniela Kuffelová), az étterem titokzatos tulajdonosa, aki a magasból felügyeli a konyha működését. Míg készülnek az ételek, kirajzolódnak a konyha rabszolgáinak egyéni portréi. A féktelenség, a versengés, a félelem, az alávetettség jellemzi őket, de egyben közösek: abszolút lojálisak főnökük, Marango iránt. Az ételek megrendelésének és elkészítésének monoton ciklusai egyre gyorsuló ütemben zakatolnak, míg elérik végül a csúcsforgalmat. Az egyre erősödő megvilágításban a munka egy körhinta ütemében pörög. A konyhának ebbe a forgatagába, mintegy az istenek szerepében tetszelegve fentről a hétköznapi emberek közé olykor leereszkedik a titokzatos Marango. Ő az egyetlen szereplő, aki óvatosan jár-kel és nem érintkezik a homokkal. A lépcsőfokokat jelző posztamenseken lépked, amelyeket a kör-körös ívben álló kulináris mesterek egyenként raknak a lába elé.
A rendező Balázs Zoltán elfogulatlanul tekint a hazai társulat színészeire és színésznőire. Meglepő módon oszt szerepet fiatalabb színészeknek, bevonja még a legfiatalabb generációt is, mint Jakub Rybárikot, Alena Pajtinkovát. Ugyanakkor a tapasztalt színészeket friss, innovatív módszerrel vezeti. Arnold Wesker drámai remekműve arra nem ad lehetőséget, hogy az egyéni színészi teljesítmények kiemelkedjenek. A rendező folyamatosan arra ösztönzi a színészeket, hogy egy szólamban túlkiabálják egymást, hogy intenzíven reagáljanak a hangjukkal az eseményekre vagy sztereotípiákként mondják a szövegeket, akár egy futószalag mellett. Kár, hogy a mű hanghatásainak szempontjából az alkotók már nem játszottak tovább a ritmikus hangokkal: hang, zörej, zűrzavar, nyüzsgés stb. A személyzet robotolásának hanganyagából létrejöhetett volna egy sokkal pulzálóbb zenekari mű.
A szakácsok közül Hans szerepében fegyelmezett, koncentrált játékával és a karaktert jellegzetes hanghordozásával is építő Martin Nahálka tűnt ki leginkább. A Pétert megformáló Milan Ondrík lenyűgözött pontos, kompromisszummentes, azonnali reakcióival, beszédének hideg, már-már civil színezetével. Különlegesen erős érzelmi megnyilatkozással hívja fel magára a figyelmet a lázadás eszkalálódásának pillanataiban, amikor a konyhában kitör a rendzavarás. Az előadás legvégén, a személyzettel és a vezetővel történt küzdelme után, mintegy hurrikán, tiltakozásul mindent megsemmisít maga körül. Amikor beáll az ételhulladékok központi rézüstjébe (a mandala középpontjába) a világ összes szennyét felkavarta ellentmondást nem tűrő mozdulataival. Képes volt a legmegfelelőbb pillanatokban megmutatni természetének spontán erejét, a helyzethez és a helyhez illő temperamentumát. Jakub Rybárik szigorú Alfredoja a pragmatikus ember maga elé emelt ésszerű korlátait, érzéki megtartóztatását következetességével emeli ki.
A színésznők közül többen is kitűntek szerepformálásukkal. Gabriela Dolná fölösleges komikus sablonok nélkül alakította az agresszív Berthát, figyelemre méltó lendülettel a fizikai összecsapásoknál, taktikázva a durvább csatározásoknál. Daniel Kuffelova számára elég volt mesterségesen keményre fogott megjelenést kölcsönözni Marango karakterének ahhoz, hogy a darab végén a feldühödött Péterhez (Milan Ondrík) intézett, vonzóan erőteljes beszédben bontakozzon ki. Ez egy magával sodró hang, amely a színész minimalizmusából a maximumot hozta ki. Az angol pincérnőt játszó Kristína Turjanová képes volt csillapítani a konyha kemény munkaritmusát, ezzel egy időben tompítva a német Peter séfhez (Milan Ondrík) fűződő szerelmi viszonyának feszültségeit. Óriási színészi teljesítmény volt, ahogyan a titkolt munkahelyi szerelem rejtett, belső feszültségeit érzékeltette. Nyers, mechanikus maszkja nem elfedte ezt a fájdalmat, éppen ellenkezőleg, kiemelte azt. Alena Pajtinkovának jól állt a gépies pincérnő kifejező karaktere, alakításával kellő lendületet és bizonyos merészséget adott Violetjének.
Összességében, a kreatív magyar alkotók csapata az újszerű megközelítéssel üdítően gazdagította a nyitrai DAB színházat. A rendezői koncepció uralkodó esztétikai elvei invenciózus, transzkulturális szemléletet tükröztek. A Konyha c. előadás legnagyobb hozadéka az volt, hogy az alkotók igaz bátorsággal kísérleteztek az eredeti művel és a színpadi formákkal.
Miroslav Ballay, KOD, 2011
Fordította: Huszár Sylvia
A "Konyha" alkotói el kívánnak gondolkodtatni bennünket világunk közvetetten megjelenített, de mégis találóan ábrázolt problémáiról. Ebben az értelemben válik a konyha a bennünket körülvevő valóság pregnáns jelképévé. Az előadás mikrovilága így bővül egyetemessé, mintegy illusztrálva azt a színházi törvényt, amely szerint egy színpadi előadás a maga mikrovilágával valójában a makrokozmoszt, annak koncentrált, összefoglaló tömörítését jeleníti meg.
A konyhát a nyitrai Andrej Bagar Színház művészei saját szakmai műhelyük szimbólumává is emelték. Ami azt jelenti, hogy a művészek számára ezúttal arra is alkalom nyílt, hogy meggyőződjenek saját lehetőségeikről, hogy közösen megmártózzanak azokban a szellemi mélységekben, amelyeket a darabban egy nemzedék üzenetei, gondolatai, jelképei hordoznak és foglalnak össze. A konyha c. előadás ennek jegyében a színészek és az egész társulat eddig kevésbé ismert oldalát mutatta meg, azt, hogy képesek egy előadást közösen megteremteni. Nézzük tehát, mit is főztek ki ezek az alkotók a nyitrai Andrej Bagar Színház konyhájában?
A magyar rendező, Balázs Zoltán, Arnold Wesker A konyha című darabja bemutatásának színhelyéül a színház kör alakú stúdióját választotta. A kör alakú játéktér kiválasztása teljes mértékben illeszkedik a rendezői koncepcióhoz, amely szerint az előadás egy centrális térben összpontosul, amely egyszerre biztosítja a centrifugális és centripetális mozgásokhoz alkalmas teret és egyben ideális hely többdimenziós átfedésekhez is. Már a stúdióba történő belépéskor teljesen egyértelművé válik, hogy az alkotók előtérbe helyezik a képzőművészeti megközelítéseket. A képzőművészeti elemek azonban mégsem illusztrálnak, habár ez látszólag egybe is csenghetne a konyha témájával. A hipermodern aktualizált megoldások helyett a díszlettervezésénél nagyon eredeti módon építik fel a konyhában mozgó személyzet és a gasztronómia eszköztárának látványvilágát. Polgár Péter, a fiatal magyar díszlet - és jelmeztervező nem szokványos képzőművészi megoldásokkal teszi a néző elé a teret, amelyet megfoszt naturalista - dokumentáló jellegétől. A szakácsokat és a pincérnőket egyenruhákba öltözteti. Meglepően egységes elvek szerint illeszti egymáshoz a jelmezeket. A séfek és pincérnők élethű munkaruhák helyett innovatív ruhakölteményekben jelennek meg a színen. „A konyha” jelmeztervében példaértékű, ahogyan a ruházat átkerül a hagyományos sztereotípiákból egy látszólag semleges területre, ahol aztán megújul. Polgár Péternek nem volt szüksége arra, hogy a mesterszakácsok megformálásához a színészek számára jelmezeivel mankót kínáljon. Mindenkit egységes, lepelszerű szoknyába öltöztetett és ezzel mintegy kiegyenlítette a férfiak és a nők közötti nemi különbséget. Míg a színészek szokatlanul furcsa és jellegzetesen hosszú, földig érő szoknyái japán kimonókra emlékeztettek leginkább, addig a pincérnők személyiségüktől megfosztó kétszínű, fekete-fehér egyen miniszoknyákat viselnek.
Megállapíthatjuk, hogy a magyar csapat az eredeti mű sajátos interkulturális színházi megközelítésével kiszellőztette a nyitrai DAB Stúdiót. A konyhai személyzet több nemzetiségét (ír, angol, német, olasz, ciprusi stb.) Wesker darabjában nemcsak a konyhai egyenruhák tették egyenrangúvá, hanem az innovatív „viselettel” üdítően megváltoztatták a darab hagyományos színpadi értelmezését. A konyha mestereinek kimonói az ázsiai jellegű sminkekkel, a parókákkal és a jelmezekkel együtt a keleti kultúrákra utalnak. Az alkotók a többnemzetiségű konyhát egy másik kultúra megjelenítésével holisztikus megvilágításba helyezték. Azáltal, hogy a domináns konyha keleti megjelenést kapott, az előadás szimbolikus dimenziója egyetemesebb lett. Ez általában is igaz a jelmezek, különösen a férfiak barna csíkokkal díszített fekete-fehér kimonói esetében. A szakácsok egységes, leengedett szoknyás lepleikkel egybefolyó kórust alkotnak. Meglepő módon a rendező és a tervező azzal árnyalja a színpadi figurákat, hogy nem hangsúlyozza azok nemzeti hovatartozását (német, ír, angol, ciprusi stb.) és ezáltal tág teret ad a színészeknek a karakterek kidolgozásához.
A konyha c. előadásban az interkulturalitás két kulturális világ egyidejű létezését jelenti. A következetesen és invenciózusan stilizáló alkotók a Wesker darab szituációinak szimbolikus, metaforikus, transzcendentális megfeleléseire helyezik a hangsúlyt. Az ötletesen stilizáló jelmezek sajátos formáival jól harmonizál a díszlet. A festményre emlékeztető tér tele van ötletes jelzésekkel. Sokoldalú funkcionalitás jellemzi: hangsúlyosan konkrét elemeivel kiemel egy ellentmondásos mikrovilágot, amit aztán egy szakrális körben helyez el. A kör alakú játéktér egy mandalára emlékeztet, amelyben jelen vannak a jing és jang erői. Wesker "konyhájában" megjelenő misztikus, keleti elem egy szuverén, interkulturális elemet visz a színházba. A díszlettervező Polgár Péter egy monumentális rézedényt helyezett a stúdió kör alakú játéktérének, a mandalának a középpontjába. Ide kerül az összes ételhulladék. Az edény alját, ahogyan az egész játékteret, homok borítja. A szürkés, semleges színű anyag a színészek egyenruhájával együtt érdekes hatást vált ki, szinte archetipikus dimenziót nyer. A díszlettervező a homokos porból részben könnyed, másrészt földhöz ragadt díszletet teremtett, amelyben jól működik az az ötlet, hogy az egységes anyagot átszórják, átfújják a kör teljes felületén. A homokon mezítláb, nesztelenül suhannak át a színészek, a konyhát így a pillanatok gyorsan múló téridőjévé változtatva. A padlóra terített homokot a tervező finom, kör alakú vonalakkal formázta, a japán kertek meditációs hangsúlyait kölcsönözve a térnek. Ezzel az egész teret kifinomultan kultikus és egyben univerzálisan összefüggő koncepciónak rendelte alá. Részben utaltunk már arra a pontosan kidolgozott minimalizmusra, amely az egész előadást jellemzi. Nem mondhatjuk, hogy a koncepció realisztikusan megnövelte volna a konyhát. Polgár Péter díszlete a konyhát inkább absztrahálta, művészi alkotássá próbálta formálni. Legjellemzőbb kellékeit a szimmetrikusan lógatott rézlemezek képezik. Fentről belógatott, kör alakú, különböző nagyságú réz munkafelületeket látunk, késtartókkal, edénytartókkal, konyhai eszközökkel, mérlegekkel, amelyek a szakácsok kreatív munkastandjai. Mindenki szorgalmasan dolgozik, de valódi szakemberek helyett csak egyhangúan fehér lisztkeveréket képeznek. A szakácsok kiválasztják a megfelelő anyagokat, éles késekkel kiporciózzák azokat, mintegy a tányérokra helyezendő képzeletbeli étel adagokat előállítva. A konyha egész mechanizmusa, átgondoltan megtervezett, egymáshoz illő eszközeivel és gondosan kidolgozott részleteivel egy képzeletbeli gyárra emlékeztet.
Általában is az előadás egyik meghatározója a színpadkép. Az egyes elemek egymáshoz való viszonya. A középpontban több körlemezzel egy rézedény áll, amely az ételek elkészítésére szolgál. Ehhez csatlakozik a fa dobogókon álló szakácsok különös együttese. Sajnálhatjuk, hogy a nézőnek nincs egy magasabb perspektívából jobb rálátása az egészre, például a stúdiót körülvevő erkélyekről. Egy fajta madártávlatból egységes képet kaptunk volna a szimmetrikusan berendezett tér mikrovilágáról (Arnold Wesker a " konyháját" eredetileg egy nagy étterem alagsorába képzelte.)
Az egész produkció vizuális egységét érdemben segíti elő az érzékeny megvilágítás, amely egyben a jeleneteket is elválasztja egymástól. Egy étterem egyszerű konyhájában egymással hol kemény, hol barátságos szavakat váltó, a munkába belefáradt személyzet munkahelyi hétköznapjainak vagyunk szemtanúi. Fölöttük, akár egy királynő, trónol Marango (Daniela Kuffelová), az étterem titokzatos tulajdonosa, aki a magasból felügyeli a konyha működését. Míg készülnek az ételek, kirajzolódnak a konyha rabszolgáinak egyéni portréi. A féktelenség, a versengés, a félelem, az alávetettség jellemzi őket, de egyben közösek: abszolút lojálisak főnökük, Marango iránt. Az ételek megrendelésének és elkészítésének monoton ciklusai egyre gyorsuló ütemben zakatolnak, míg elérik végül a csúcsforgalmat. Az egyre erősödő megvilágításban a munka egy körhinta ütemében pörög. A konyhának ebbe a forgatagába, mintegy az istenek szerepében tetszelegve fentről a hétköznapi emberek közé olykor leereszkedik a titokzatos Marango. Ő az egyetlen szereplő, aki óvatosan jár-kel és nem érintkezik a homokkal. A lépcsőfokokat jelző posztamenseken lépked, amelyeket a kör-körös ívben álló kulináris mesterek egyenként raknak a lába elé.
A rendező Balázs Zoltán elfogulatlanul tekint a hazai társulat színészeire és színésznőire. Meglepő módon oszt szerepet fiatalabb színészeknek, bevonja még a legfiatalabb generációt is, mint Jakub Rybárikot, Alena Pajtinkovát. Ugyanakkor a tapasztalt színészeket friss, innovatív módszerrel vezeti. Arnold Wesker drámai remekműve arra nem ad lehetőséget, hogy az egyéni színészi teljesítmények kiemelkedjenek. A rendező folyamatosan arra ösztönzi a színészeket, hogy egy szólamban túlkiabálják egymást, hogy intenzíven reagáljanak a hangjukkal az eseményekre vagy sztereotípiákként mondják a szövegeket, akár egy futószalag mellett. Kár, hogy a mű hanghatásainak szempontjából az alkotók már nem játszottak tovább a ritmikus hangokkal: hang, zörej, zűrzavar, nyüzsgés stb. A személyzet robotolásának hanganyagából létrejöhetett volna egy sokkal pulzálóbb zenekari mű.
A szakácsok közül Hans szerepében fegyelmezett, koncentrált játékával és a karaktert jellegzetes hanghordozásával is építő Martin Nahálka tűnt ki leginkább. A Pétert megformáló Milan Ondrík lenyűgözött pontos, kompromisszummentes, azonnali reakcióival, beszédének hideg, már-már civil színezetével. Különlegesen erős érzelmi megnyilatkozással hívja fel magára a figyelmet a lázadás eszkalálódásának pillanataiban, amikor a konyhában kitör a rendzavarás. Az előadás legvégén, a személyzettel és a vezetővel történt küzdelme után, mintegy hurrikán, tiltakozásul mindent megsemmisít maga körül. Amikor beáll az ételhulladékok központi rézüstjébe (a mandala középpontjába) a világ összes szennyét felkavarta ellentmondást nem tűrő mozdulataival. Képes volt a legmegfelelőbb pillanatokban megmutatni természetének spontán erejét, a helyzethez és a helyhez illő temperamentumát. Jakub Rybárik szigorú Alfredoja a pragmatikus ember maga elé emelt ésszerű korlátait, érzéki megtartóztatását következetességével emeli ki.
A színésznők közül többen is kitűntek szerepformálásukkal. Gabriela Dolná fölösleges komikus sablonok nélkül alakította az agresszív Berthát, figyelemre méltó lendülettel a fizikai összecsapásoknál, taktikázva a durvább csatározásoknál. Daniel Kuffelova számára elég volt mesterségesen keményre fogott megjelenést kölcsönözni Marango karakterének ahhoz, hogy a darab végén a feldühödött Péterhez (Milan Ondrík) intézett, vonzóan erőteljes beszédben bontakozzon ki. Ez egy magával sodró hang, amely a színész minimalizmusából a maximumot hozta ki. Az angol pincérnőt játszó Kristína Turjanová képes volt csillapítani a konyha kemény munkaritmusát, ezzel egy időben tompítva a német Peter séfhez (Milan Ondrík) fűződő szerelmi viszonyának feszültségeit. Óriási színészi teljesítmény volt, ahogyan a titkolt munkahelyi szerelem rejtett, belső feszültségeit érzékeltette. Nyers, mechanikus maszkja nem elfedte ezt a fájdalmat, éppen ellenkezőleg, kiemelte azt. Alena Pajtinkovának jól állt a gépies pincérnő kifejező karaktere, alakításával kellő lendületet és bizonyos merészséget adott Violetjének.
Összességében, a kreatív magyar alkotók csapata az újszerű megközelítéssel üdítően gazdagította a nyitrai DAB színházat. A rendezői koncepció uralkodó esztétikai elvei invenciózus, transzkulturális szemléletet tükröztek. A Konyha c. előadás legnagyobb hozadéka az volt, hogy az alkotók igaz bátorsággal kísérleteztek az eredeti művel és a színpadi formákkal.
Miroslav Ballay, KOD, 2011
Fordította: Huszár Sylvia