Răzvana Niță: Itt senki sem sír
A visszatérésben mindig benne van a lemondás. Egy fiú néhány napra hazatér. Józanul, tudatosan, éberen teszi. De hamarosan kiderül, hogy valójában egy lehetetlen visszatérésnek vagyunk a szemtanúi. Az Anya, az Apa, az Öccs, a Nagybácsi és a Nagymama mind a bizonytalan, formális kommunikáció jelképei, a gyógyulni nem akaró múlt árnyékai.
Az olasz Pier Lorenzo Pisano szövege egyfajta szörnyűséges recitativo a családi körben tapasztalt magányosság témájában, lenyűgöző kaland a katasztrófa, a béketűrés hiánya és a jóvátehetetlenség szigetén, drámai esszé a megzabolázhatatlan, ugyanakkor hiábavaló lázadásról.
Balázs Zoltán nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy ezt a darabot megrendezze. A rendező kísérlete nagy mértékben parateátrális, igen expresszionista és szinkretikus. Rendhagyó művészi megközelítése (csak úgy, mint a kitűnő Gardénia esetében, amelyet szintén Balázs vitt színre az Odeonban) vitatható, ám működőképes. Valahol a mágikus realizmus és a mitológiai borzongás között találjuk magunkat: éles, ősi szimbolika, a lehetetlen és fájdalmas nem-szeretet evangéliuma, egy olyan világ, amelyben a szavak elrejtik az igazságot, és felerősítik a borzalmakat, zavaró magány, a boldogtalanság látványos, bár nyugodt beteljesedése.
A díszlet metamorfózisa (Constantin Ciubotariu munkáját illeti a dicséret), a jelmezek különleges kromatikája (Andrada Chiriac ihletett elképzelése alapján), valamint a szereplőkkel kapcsolatos elképzelés is egyfajta határterületet, a belső küzdelmek tisztítótüzének helyét sejteti. A múlt továbbra is jelen van, és a jövő tragikusan kiszámítható.
Egy bárka, egy saját horgonyát hordozó hajó, amely nem éli túl a vízözönt. Egész egyszerűen azért, mert a saját emlékeikbe fulladó szereplők számára a vihar nem rajtuk kívül van. A Nagybácsi/Idegen alakja a hiányzó apák spektrumát villantja fel. Egyetlen galamb sem hirdet tiszta eget és békét. Otthon, ahol „senki sem sír”, a bolyongó hajó árboca egy tőrhöz hasonlóan az asztal közepébe fúródik. A családi vacsora olyan, akár egy virrasztás, a lehető legélettelibb memento mori.
Az előadás színészei igen felelősen, összefüggően, koncentráltan, brillírozva játszanak (nyilvánvaló, hogy a legláthatóbban kidolgozott alakítások Silvian Vâlcu, Paula Niculiţă, Cătălina Mustaţă, Eduard Trifa és Simona Popescu nevéhez fűződnek). Ioan Batinaş és Cezar Antal színészekkel együtt a színészek minden pillanatot szuggesztíven dolgoznak ki, a feszültséget az egész előadás során fenntartják, és ez már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.
Valljuk be, A Te érdekedben nem könnyed, kényelmes, fülbemászó darab. Ellenkezőleg. Igénybe vesz, helyenként túlságosan is, extravagáns, semmiképp sem a „nagyközönség” előadása. A lustább nézők, akik a színházban leginkább a szórakozási lehetőséget, mintsem a rendező koncepciójának kreatív, személyes, sokszor önző üzenetét keresik, többé-kevésbé kényelmetlenül fogják érezni magukat. Azonban azok, akik megszavazzák a bizalmat Balázs Zoltánnak, és előítéletek nélkül, vakmerőn lépnek be ebbe a vizuális, akusztikus és szokatlan ötletekkel teli univerzumba, emlékezetes élményben fognak részesülni. Úgy gondolom, hogy a nézőknek – éppúgy, mint a színházi szakembereknek – szükségük van „küszöbökre”, kihívásokra, próbatételekre, amelyek valójában mind ugyanoda vezetnek: az érzelmek, az empátia, a párbeszéd felé. Talán akkor, ha nem a jól bejáratott műfajok (komédia, paródia, realizmus, drámaiság) útját választjuk, és nem a jól bevett eszközökkel próbálkozunk, könnyebb lesz az újrakezdés is.
Kétségtelen, hogy később visszatérünk az ismerős formákhoz, de a sokk, amit a normából való kilépés okoz – legyen bár alkalmi – valóságosan terapeutikus hatású lehet.
Răzvana Niță, Acta este fabula, 2019
Fordította: Adorjáni Panna
Az olasz Pier Lorenzo Pisano szövege egyfajta szörnyűséges recitativo a családi körben tapasztalt magányosság témájában, lenyűgöző kaland a katasztrófa, a béketűrés hiánya és a jóvátehetetlenség szigetén, drámai esszé a megzabolázhatatlan, ugyanakkor hiábavaló lázadásról.
Balázs Zoltán nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy ezt a darabot megrendezze. A rendező kísérlete nagy mértékben parateátrális, igen expresszionista és szinkretikus. Rendhagyó művészi megközelítése (csak úgy, mint a kitűnő Gardénia esetében, amelyet szintén Balázs vitt színre az Odeonban) vitatható, ám működőképes. Valahol a mágikus realizmus és a mitológiai borzongás között találjuk magunkat: éles, ősi szimbolika, a lehetetlen és fájdalmas nem-szeretet evangéliuma, egy olyan világ, amelyben a szavak elrejtik az igazságot, és felerősítik a borzalmakat, zavaró magány, a boldogtalanság látványos, bár nyugodt beteljesedése.
A díszlet metamorfózisa (Constantin Ciubotariu munkáját illeti a dicséret), a jelmezek különleges kromatikája (Andrada Chiriac ihletett elképzelése alapján), valamint a szereplőkkel kapcsolatos elképzelés is egyfajta határterületet, a belső küzdelmek tisztítótüzének helyét sejteti. A múlt továbbra is jelen van, és a jövő tragikusan kiszámítható.
Egy bárka, egy saját horgonyát hordozó hajó, amely nem éli túl a vízözönt. Egész egyszerűen azért, mert a saját emlékeikbe fulladó szereplők számára a vihar nem rajtuk kívül van. A Nagybácsi/Idegen alakja a hiányzó apák spektrumát villantja fel. Egyetlen galamb sem hirdet tiszta eget és békét. Otthon, ahol „senki sem sír”, a bolyongó hajó árboca egy tőrhöz hasonlóan az asztal közepébe fúródik. A családi vacsora olyan, akár egy virrasztás, a lehető legélettelibb memento mori.
Az előadás színészei igen felelősen, összefüggően, koncentráltan, brillírozva játszanak (nyilvánvaló, hogy a legláthatóbban kidolgozott alakítások Silvian Vâlcu, Paula Niculiţă, Cătălina Mustaţă, Eduard Trifa és Simona Popescu nevéhez fűződnek). Ioan Batinaş és Cezar Antal színészekkel együtt a színészek minden pillanatot szuggesztíven dolgoznak ki, a feszültséget az egész előadás során fenntartják, és ez már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.
Valljuk be, A Te érdekedben nem könnyed, kényelmes, fülbemászó darab. Ellenkezőleg. Igénybe vesz, helyenként túlságosan is, extravagáns, semmiképp sem a „nagyközönség” előadása. A lustább nézők, akik a színházban leginkább a szórakozási lehetőséget, mintsem a rendező koncepciójának kreatív, személyes, sokszor önző üzenetét keresik, többé-kevésbé kényelmetlenül fogják érezni magukat. Azonban azok, akik megszavazzák a bizalmat Balázs Zoltánnak, és előítéletek nélkül, vakmerőn lépnek be ebbe a vizuális, akusztikus és szokatlan ötletekkel teli univerzumba, emlékezetes élményben fognak részesülni. Úgy gondolom, hogy a nézőknek – éppúgy, mint a színházi szakembereknek – szükségük van „küszöbökre”, kihívásokra, próbatételekre, amelyek valójában mind ugyanoda vezetnek: az érzelmek, az empátia, a párbeszéd felé. Talán akkor, ha nem a jól bejáratott műfajok (komédia, paródia, realizmus, drámaiság) útját választjuk, és nem a jól bevett eszközökkel próbálkozunk, könnyebb lesz az újrakezdés is.
Kétségtelen, hogy később visszatérünk az ismerős formákhoz, de a sokk, amit a normából való kilépés okoz – legyen bár alkalmi – valóságosan terapeutikus hatású lehet.
Răzvana Niță, Acta este fabula, 2019
Fordította: Adorjáni Panna