Daniela Şilindean: Próbanapló a Maladypében

Bevezető

Matei Vişniec Dada Cabaret-ja a Polirom Kiadó Omul (Az ember) című kötetében jelent meg 2014-ben. A darabból Mihai Lungeanu készített rádiójátékot, feldolgozták középiskolás társulatok, felolvasószínházként több belföldi és külföldi bemutatója volt. Októberben két újabb feldolgozása készült a szövegnek: az egyik Nagyváradon a Regina Maria Színházban (rendezte Anca Bradu), a másik a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretén belül Balázs Zoltán rendezésében jött létre, a Maladype Színház és Farkas Gábor Gábriel együttműködéseként.

Balázs Zoltánnak eddig három örömteli találkozása volt Matei Vişniec szövegeivel. Az elsőre 2013-ban, Budapesten került sor, amikor zseniális felolvasószínházi előadást rendezett Vişniec A pandák gyönyörű utazása című szövege alapján, amelyben minden jelenetet mintha egy festő szemén keresztül láttunk volna, és ez az előadás stílusában is visszaköszönt. Idén mutatták be Chicagóban A kommunizmus története elmebetegeknek című előadását, ezt követte októberben a Dada Cabaret. Ebben a produkcióban a rendező társulatának, a Maladypének a színészei vettek részt, Bödők Zsigmond (Tristan Tzara), Huszárik Kata (Nagyezsda K. Krupszkaja), Szilágyi Ágota (Emmy Hennings) és Tankó Erika (Sophie Taeuber), illetve Kútvölgyi Erzsébet rangos színésznő, aki Lenint alakítja, de látható benne Farkas Gábor Gábriel zenész is, Dada szerepében.

A Maladype előadásai számomra mindig gazdag színházi élményt jelentenek, amelyek során alkalmam nyílik megfigyelni, ahogy a hitelesség gondolata színházi produkcióvá formálódik. A színészek játékától kezdve a rendező elképzelésein és munkamódszerein, a közönséggel folytatott (igazi!) párbeszéden át a repertoár kiválasztásáig minden szempont a hitelességet szolgálja. Ez a társulat folyamatosan a keresést választja, szilárdan haladva a saját útján.

Augusztus, a felvont függöny sarka

Minden egyes Maladype előadáson kivételezett helyzetben érzem magam, és egy józanul kitalált, átgondolt színházat látok a színpadon megelevenedni. A Dada Cabaret esetében lehetőségem nyílt a próbákon is részt venni, ezáltal a társulat művészeti vezetőjének, Balázs Zoltánnak a színházi gondolkodásmódját is sikerült megértenem.

A történet kiindulópontja a zürichi Cabaret Voltaire az első világháború idején. Tristan Tzarát Dada úr (egy többarcú Joker formájában) a dadaizmus titkos menetéről és a politikai üzenettel kapcsolatos vádakról faggatja. Találkozunk Leninnel is („aki nem is Lenin”) még a mennybemenetele előtt, amikor még szeretetteljes leveleket ír anyjának, és Tristan Tzarával sakkozik. Minden rendben. Egyelőre. Dada úr később Lenint faggatja, azzal vádolva őt, hogy ad litteram alkalmazza a dadaisták ötleteit, létrehozva egy olyan világot, amiben a gonosz virul. Lenin véletlenül épp a Cabaret Voltaire utcájában lakik, olyan művészek székhelyének közelében (Tristan Tzara, Hugo Ball, Emmy Hennings, Richard Huelsenbeck, Jean Arp, Marcel Janco, Sophie Taeuber), akik egy másik történelem megírásán fáradoznak. Ők mind a Dada Cabaret szereplőivé válnak. Sőt, egy megdöbbentően expresszív kép erejéig egy konferencián is részt vehetünk (Vişniec szövegében ők a Vének, az előadásban viszont más maszkot kapnak), ahol szörnyű titok tárul fel: a háborút csak a Vének zsarnokságának fenntartása végett találták ki. Mind a szöveg, mind pedig az előadás rémisztő képet rajzol, a sokszor túláradó kabaré ragyogó légköre átmenet nélkül vált halálra. A zene golyózápor hangjává, a tánc érzéki romlássá változik. A katonák megtanulják, hogyan fényezzék ki és hogyan szúrják a földbe saját keresztjüket. Egy vándor bordély által megjelenik az emberi és az emberséges, az erőszakot itt gyengédség helyettesíti.

A felvázolt világ a kontrasztok világa, amelyik bizonyára nem sokban különbözik jelenlegi világunktól, ahol a harcterek már közvetlen közelünkben húzódnak, ahol az összefüggéstelenség súlyosbodik, ahol a rések egymást követik, a harmónia elavult fogalommá válik, a töredékes átveszi az egész helyét, és a ragyogás felcserélhetőnek tűnik a borzalommal. Egy pletykákból fakadó, feje tetejére állított világ ez, amelyben az erőszak diktál. De ez ugyanaz a világ, ahol a csodák történnek, s a szépség a sírok között sétál.

Örömmel és meghatottsággal veszem észre az olvasópróbán, hogy a színészek mennyire élvezik a szöveget. A Nagy Lajos által fordított szöveget tágra nyílt szemekkel, nevetve fedezik fel. Sok a nevetés, ám döbbent kiáltások is elhangzanak, főleg azok szájából, akik még nem szoktak hozzá Matei Vişniec nyelvjátékokkal tarkított szövegéhez, amely játékos alagutakon vezérel, és amely hallatán olyan érzésed támad, mintha a képzeleted tréfát űzne veled. A színészek reakciói megérdemelnék, hogy megörökítsék őket, és ez meg is történik, hiszen Németh Mónika fotós végig jelen van. A Maladypének mindig is különleges viszonya volt munkatársaival, akik többnyire rajongóik sorából kerülnek ki. Látták előadásaikat, figyelemmel követték őket, szervesen részt vettek az előadást övező munkákban, vagy segítettek a népszerűsítésében.

Balázs Zoltán a kezével, a szemével, az egész tekintetével beszél. Vehemensen magyaráz, igazi multitalentum. Nemkülönben a csodálatos hanggal megáldott Farkas Gábriel, aki képes „lefordítani” a zene nyelvét a színészek számára, hogy aztán együtt újrateremtsék azt. A rendező metronómként funkcionál. Számára a próbák ritmusa is jelentőséggel bír, a beszéd és a Csák Péterrel (aki zongorán kíséri a színészeket) közösen énekelt hangok tempóját is ő diktálja.

Mivel a zene és a szöveg gyakran repítenek egy másik univerzumba, a tereknek is gyorsan kell átváltozniuk. A Dada Cabaret mindig újra és újra feltűnik. Ez az a hely, ami központként, bázisként, vörös szálként mindenen végigfut. Annak ellenére, hogy a díszlet még nincs kész, és csak a szereplők tekintetére, mozdulataira hagyatkozhatunk, nagyon könnyedén követhető, ahogy egyik univerzumból a másikba kerülünk, legyen szó kabaréról vagy harctérről.

Elejétől fogva egyértelmű: minden területet meg kell hódítani. Semmi sem adott, a színészeknek egyetlen lehetősége van a felfegyverkezésre: a zenét be kell tanulni, a kottákat Farkas Gábriel segítségével megfejteni. A kottákat bemagolják, magukévá teszik, így biztonságban érzik magukat. A dalok kiválasztását hosszú meghallgatások és dokumentáció előzi meg. A színészek zenébe öltöznek (németül, franciául, angolul, oroszul, románul, magyarul is énekelnek). Ugyanez vonatkozik a mozgásra is. Szőllősi András koreográfus (szintén a társulat régi munkatársa) a színészekkel vállvetve dolgozik. Keres, javaslatot tesz, kipróbál; mindezt a legnagyobb nyugalommal és szigorúsággal. Ezzel párhuzamosan a szöveget aprólékosan formálják, csiszolják a kiejtést és a kifejezésmódokat.

Az alkotóelemek számbavétele után a rendező csupán azokat a dolgokat választja ki, amelyek feltétlenül szükségesek az előadás létrejöttéhez. A keresési fázist azonban egyáltalán nem hanyagolják el, épp ellenkezőleg, a keretek tágasak, a kontextusok rendkívül fontosak. A folyamat a lényeg felfejtésében áll, amely abból a vágyból fakad, hogy minél jobban megismerhessék és megérthessék az egyes jelenségek fejlődését (legyen szó akár dadaizmusról, akár kabaréról). Ehhez szükséges valamiféle integritás, hiszen ahhoz, hogy egy tágan értelmezett értelmezési spektrumban tudjanak működni, a színészeknek rugalmasnak kell lenniük. A munkafolyamatot állandó elméleti munka kíséri: mennyit kell kapnia a színésznek, és mennyit kell magától felfedeznie ahhoz, hogy öröme megmaradjon?

A jelenetek nem a semmiből jönnek létre, hanem szilárd öntvények, „formák” segítségével, amiket csak akkor távolítanak el, amikor az előadás már felvette végleges formáját. Egy kisebb szünet után Budapestre visszatérve meglep a színészek mozgását átható könnyedség. Ha szétszálazzuk ezeket, felsejlik összetettségük, a sok munka. A részletekre való odafigyelés alapvető. A precíz mozdulatok, a mesterien kidolgozott gesztusok a színészek természetes meghosszabbításává válnak. A mozgásba fektetett rengeteg munka azt az érzetet kelti, mintha a színészek teste súlytalan volna. A mozgással töltött munkaidő intenzív. Például, amíg Bödők Zsigmond rendkívül árnyaltan szavalja (cseppet sem egyszerű) monológját, teste szédítő ritmusban hol fel, hol lefelé mozog, félköröket rajzol a levegőbe, miközben mozdulatait a koreográfus és a rendező ügyeli, ez utóbbi ujjának csettintésével adja meg a szöveg és ennélfogva a mozgás tempóját. Eszembe jut a „kisajtol” szó, és azt érzem, hogy a színpadon látottak tökéletesen illusztrálják ezt a kifejezést. Nincs könnyű választás. Ha esztétikailag indokolt egy bizonyos elem, akkor az be fog kerülni az előadásba attól függetlenül, hogy eleinte kivitelezhetetlennek tűnik. A színész pedig kimerültségig dolgozik.

A rendezésből nem hiányzik sem a (meglehetősen fekete) humor, sem a finom utalások. Nem hazudok, ha azt állítom, hogy rejtett üzenetekkel segítik, hogy erőfeszítés nélkül összerakhasd nézőként a Cabaret Voltaire valamikori és aktuális történetét. A kabaré elemei ugyanúgy megtalálhatók a katonák táncában, mint ahogy a halál képei a „csilivili” jelenetekben.

A jelenetek igazán filmszerűek. Balázs Zoltán felépíti az összképet, de a jeleneteken egyenként dolgozik, a különböző elemeket sorban építi be a tágabb kontextusba. A végtermék az informatikai értelemben értett töredezettségmentesítés folyamatához hasonlít, vagyis a fájlhoz tartozó összes rész a lemez felületén egyazon helyre kerül, a mi esetünkben az üveggyöngyöket felfűzik a fonalra.

Daniela Şilindean, Arte, 2016

Fordította: Adorjáni Panna