A ma 66 éves Kútvölgyi Erzsébet legújabb darabjában Lenint játszik

Többszörös nagymama, de olyan friss, mint a novemberi dér. Kossuth-díjas, Jászai-díjas, éppen most Príma Primissima-díjra jelölt érdemes művész, mégis mindenkinél alázatosabb. Nem kell már bizonyítania semmit, de ő elvállalja a lehetetlent: a Vígszínház élő legendájaként egy független társulatban kerekes székes Lenint játszik vörös nadrágkosztümben, rózsaszín tarajjal a fején, és viszi a hátán az előadást... nincsenek rá méltó jelzőink, mert ő a mi születésnapos Zsikénk. Én DTK voltam, az ő vállaltan elfogult keresztlánya. Ez pedig Both Gabi írása.

Igen, ez a punkfrizurás, pirosruhás figura itt a darabbéli Lenin. Mellette Tristan Tzara szerepében Bödők Zsigmondot láthatjuk. Csupán ebben az egy jelenetben állt fel a tolókocsiból a színésznő, egyébként végig ülve játszott.

A dadizmus a maga korában minden illemszabályt felrúgott, és úgy tűnik, hiába telt el azóta száz év, még mindig nagyon friss az a mindent átható szabad szellem, ami az egész előadást tükrözi. A román származású, Franciaországban élő, világhírű szerző Matei Vișniec színdarabja nem igazán történetközpontú, noha rengeteg történés van benne. A rendező, Balázs Zoltán, a színészek, valamint a dramaturg is újabb jelenetekkel gazdagították az előadást, amelyben szinte egyetlen pillanatig sincs csend, és rengeteg szöveget kell befogadnia a nézőknek. A kulturális utalásokkal teli szöveg közben folyamatosan mozognak a színészek. Az erősen megkonstruált koreográfia olykor kíséri, olykor pedig ellenpontozza az elhangzottakat. Az élő zenei kíséret, az éneklő színészek, valamint a lenyűgöző látványvilág is a székhez szegezi a nézőket, de ez a kabaré, nem AZ a kabaré, amit jellemzően a szóhoz társítunk. Előadás közben kiderült számomra: még mindig nem vagyunk kellőképpen hozzászokva ahhoz, hogy a színészek beszéd közben mozogjanak is.

Most mégsem az egész előadást méltatom, és nem is a benne szereplő alkotókat, akik egytől-egyig megérdemelnék, hogy írjak róluk, hanem kizárólag Kútvölgyi Erzsébetre koncentrálok, mert mégiscsak ő a születésnapos. Mindenképpen szeretném, ha tudnátok, hogy a többiek is remek produktumot hoztak létre, le a kalappal előttük!

A dadista kabaréban majdnem mindenki koreografáltan mozog, és majdnem megállás nélkül, kivéve Kútvölgyi Erzsébetet, aki szerepe szerint a már szinte teljesen meggárgyult, kerekes székhez kötött V. I. Lenint játssza el. Egyetlen jelenettől eltekintve folyamatosan zárt arccal ül. De a hangja és a szeme végig él. Szinte még mimikája sincs, ahogy a mozdulatai is korlátozottak a kerekes szék miatt.

Ez egy olyan szerep, amelyben maga az eszköztelenség az eszköz. Irtózatos fegyelmezettség és jelenlét szükségeltetik ehhez, és Kútvölgyi Erzsébet ezt fölényesen meg tudja csinálni.

A dadaizmus egyik fő jellemzője, hogy nincs se füle, se farka, azaz mindenfelől megfogható, és épp ezért mindig kisiklik a kezeid közül. Kútvölgyi Erzsébet is beleeshetett volna abba a csapdába, hogy óriási rutinjával kényelmesen hozza a figurát, hiszen bármit megtehetett volna, de ez szerencsére nem így történt. Kilépett a komfortzónájából, kilépett abból a szerepből, ami a decens, megbízható, nagymamakorba lépő színésznőkre jellemző, és vállalta a kockázatot, hogy a Maladype társulat formabontó előadásában egy formabontó színpadi produkció oszlopos tagja legyen. A kihívásra alázat és tehetség volt a válasza a gőg és a rutin helyett.

Van egy „monológja”, amelyben nem köti az amúgy borzasztó nehezen megfogható és olykor értelmezhetetlen szövegfolyam. Ebben az utópisztikus idealizmusban nehéz lehet „érvényesen megszólalni”, neki mégis sikerült.

Egy dramaturgiailag fontos pillanatban választ kellett volna adnia Leninnek egy jelentős kérdésre. A válasz lenyűgöző volt. Elképesztő halandzsafolyam áradt a színésznőből. Felemelő volt látni, miként sűrítette bele ebbe a másfél percbe mesteri módon szakmája minden csínját-bínját, hogyan gurgulázott, trillázott, dumált, lotyogott, rizsázott, karattyolt és fröcsögött.

Egyszerűen nem lehet ennél pontosabban megfogalmazni, hogy milyen válaszokat kapunk a legfontosabb kérdéseinkre a vezetőinktől. Az egész előadás alatt sem tudtam elvonatkoztatni a valóságtól, de ekkor éreztem a legpontosabban, hogy miről is szól az életünk mostanában, és ehhez nagyon kellett ez a dadaista kabaré, az alkotók, valamint Kútvölgyi Erzsébet bátorsága.

Mennyi ízlés és mérték volt ebben a jelenetben, és mégis mennyi játék.

Ha eddig nem tudtam volna, most világosan kiderült számomra, hogy Kútvölgyi Erzsébet még mindig rettenetesen élvezi a játékot. És tudja a lényeget: a játék nem más, mint élvezet. De csak halálosan komolyan érdemes játszani!

A dada legyen vele még legalább 44 évig!

Both Gabi, wmn.hu, 2016