Színházi berkekben ismert kifejezés a „színésznek született”. Azokról a művészekről van szó, akik ha színpadon vannak, úgy vonzzák magukra mások figyelmét, hogy közben semmi különöset nem csinálnak. Akik nem igazán kell megerőltetniük magukat, hogy megnyilvánuljon a tehetségük. Egy másik kifejezés a „tanult színész”. Ezúttal azokról van szó, akiknek technikai felkészültsége az idő múlásával egyre csak javul, akiknek a szakmai fejlődése személyes növekedésükről is tanúbizonyságot tesz. Szó, ami szó, nem létezik a „sehogyse színész” vagy a „hiába színész” kifejezés. De sajnos mindkét típus megtalálható a színpadon, gyakran pontosan az előző kettő mellett. A lényeg, hogy meg tudjuk különböztetni őket.

Elżbieta Chowaniec szövege alapján a bukaresti Odeon Színházban Balázs Zoltán által rendezte meg a Gardénia című előadást, amelyben négy színésznő eljátssza a Nő I., Nő II., Nő III. és Nő IV. sematikusan elnevezett szerepeit, ám közülük sajnos csak ketten felelnek meg a „született” és „tanult” színész definíciónak. Az előadás megpróbálja kihozni a lehető legtöbbet ebből a meglehetősen egyszerű forgatókönyvből, amely négy nő sorsát követi végig, akiknek nemzedékről nemzedékre – a második világháború kitörésétől napjainkig – kell megküzdeniük végzetükkel. Az érzelmekre és színpadi őszinteségre alapozó igencsak banális történetmesélés újító szándékú átalakításon esett át, amitől művi és bombasztikus diskurzussá változott, amelyben a vallomás helyét a magyarázkodás veszi át, pedig az előbbiben feltehetőleg nagyobb lett volna a drámai potenciál.

Bár vizuálisan minden a helyén van, Constantin Ciubotariu díszlete és Andrada Chiriac jelmezei színes, funkcionális és egységes egészet alkotnak, a rendezői szándék szintjén a dolgok már nem annyira egyszerűek, inkább csak hatásosak. Viszont. Ugyanolyan kínos ennek a nem is annyira nyakatekert történetnek az elbonyolítása, mint a háziasszony próbálkozása a vacsora elnyújtására. A metamorfózis „ostora” nem üt. Nem tesz hozzá a hangulathoz, nem segít a szereplők jellemzésében, sem a cselekmény megértésében bizonyos hosszú, vezérmotívumként szolgáló hosszú jelenetek beékelése sem, amelyek során a színésznők jól begyakorolt szinkronban playbackelnek híres operák áriáira, inkább úgy tűnik, hogy ez csak valami más, egy kiegészítő, furcsa díszítő elem. Ugyanez mondható el a színpadi mozgáshoz szükséges sokféle feladatról is. Nem feltétlenül szükségesek, nem hordoznak semmilyen metaforikus jelentést, csupán arra késztetnek, hogy felvonjuk a szemöldökünket nagy okosan, és nézőkként azt gondoljuk, hogy van valami rejtett értelme például a színes törölközők dobigálásának. Egyértelmű, hogy a rendezői elképzelésnek köszönhető a nyitott és egyértelműen vádaskodó színészi beszéd, amelynek a lassú mozdulatokkal együtt valamit kellene jelentenie, gondolkodásra kellene serkentenie a mindenkori női sors automatizálódásával kapcsolatosan, a nőétől, aki a szabadakarattól független, egyfajta archetípus, egyfajta vázlat, amelyet hiába próbálsz meg módosítani, arra vagy kárhoztatva, hogy egész életedben kövesded, egy genetikai spirál, egy büntetés, egy mi is pontosan? A forma meghaladja a tartalmat, és a darab művi esztétikája pedig nem tesz mást, mint elfojtja a lehetséges érzelmeket, amiket a történet generálhatott volna.

Ami a színészi teljesítményt illeti, minden teljesen világosan van eljátszva. A négy színész kifejezésmódja között érzékelhető különbség van. Meglepő, hogy az előadás végére visszaigazolódnak az előadás elején megszületett érzéseink, amikor a színésznők már a színpadon vannak, viszont a nézők még a helyüket keresik. Nagyon beszédes mindegyiküknél az, ahogy néznek. Kétségkívül Antonela Zaharia van az előadás fókuszában. Személyisége túlmutat az instrukciókon, és az a koncentráció, amire képes, arra késztet, hogy meghallgasd, hogy megpróbáld megérteni, hogy tekinteteddel mindig őt keresd. Karizmája és erős színpadi jelenléte, valamint beszédmódja olyan tehetségről árulkodnak, amely előadástól függetlenül utat talál magának. Paula Niculiţă is nagy elkötelezettséggel építi fel karakterét, és ő az egyetlen, aki figyel a színpadon kialakuló kapcsolatokra. Megjelenése energikus, élénk pillantásai mögött gondolatok és összefüggések látszanak kibontakozni, és semmi nem fals vagy erőltetett abban, ahogy játszik, mert az általános merev hangvételt hitelességével szünteti be. Mădălina Ciotea számára mind a szerep mérete, mind szövegének rövidsége hátrányt jelent. Nem csinál semmit sem rosszul, de teljesítménye nem lépi túl a korrektség határát, bár szerepe és színpadi jelenléte lehetővé tette volna számára azt. Simona Popescu játéka görcsösen művi. Alakítása vak szófogadás, mintha az a vágy éltetné, hogy minden instrukciónak eleget tegyen, viszont képtelen bármiféle eredetiség, személyesség megformázására. Úgy tűnik, mintha semmilyen kifejezésmódra nem volna képes, kimondottan üres tekintete teljes összhangban állt értelmetlen tagolásával.

A Gardénia egyike azoknak az előadásoknak, amelyekben az igények meghaladják a lehetőségeket. Az, hogy különlegesnek, valami másnak érezzük magunkat, nem feltétlenül jelenti azt, hogy jobbak vagy mélyrehatóbbak vagyunk. Egy megható történet, amit nem hagyunk, hogy érzéseket ébresszen fel bennünk, viszont mindenáron hatni akarunk vele, nagy valószínűséggel csak unalmas lesz, semmi több.

Alina Epingeac, yorick.ro, 2018

Fordította: Adorjáni Panna