Az Odeon Színház új előadásának, az Elżbieta Chowaniec drámája alapján létrehozott Gardénia műsorfüzetének (külön említést érdemel a füzet szerzője, Tamara Susoi) egyik jegyzete arról tájékoztat minket, hogy az előadás a Európai Unió Fabulamundi. Playwright Europe kezdeményezésének köszönhetően jött létre, ami a Kreatív Európa társfinanszírozásának hála immár harmadik kiadását ünnepli.

Ezen az információn kívül fontosnak tartok megjegyezni még egy dolgot. Nevezetesen, hogy a bukaresti előadás két kellemes találkozásnak adott lehetőséget. Az első az Elżbieta Chowaniec darabjával való találkozás, amit már 2012 óta ismerek, köszönhetően a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban bemutatott remek előadásnak, Koltai M. Gábor rendezésében, Iuliana Vîlsan gyönyörű, kifinomult díszletével. A második a romániai születésű magyarországi rendezővel, Balázs Zoltánnal való találkozás, aki valamivel korábban a szebeni Radu Stanca Színházban megrendezte a Mester és Margaritát, ráadásul két változatban.

A darab metaforikus címe egy mindeneknél érzekenyebb virágra utal. Egy jázmin illatú virágra. Egyetlen hiba is elég, hogy a sebezhető növény elbújjon, és másodszor már ne virágozzon. A darabban szereplő nők közül három számára egyetlen hiba elég volt ahhoz, hogy életük kárba vesszen.

Az előadás egy család négy generációjának sorsát örökíti meg. Négy nőről van szó, akik fiatalkorukban szépek, nagylelkűek, eszméktől fűtöttek voltak, és nem vágytak másra, mint hogy élvezhessék életüket. Hárman közülük szerencsétlenségükre rosszkor születtek, vagy olyan férfihoz mentek feleségül, aki nem érdemelte meg őket, kihasználta, elárulta, megcsalta őket, szegénységbe, hazugságba, alkoholizmusba taszította őket. Így lettek zárkózottak, rosszak, intoleránsak. Jót akartak tenni, mégis rosszat tettek, pont azok ellen vétették a legnagyobb hibákat, akikkel a legszorosabb kapcsolatban kellett volna lenniük, sokszor csak azért, mert elfelejtették, hogyan kell jónak lenni. A negyedik nő, a dédunoka, ezzel az áldatlan hagyománnyal készül szakítani. Elvégezte az egyetemet, talált magának egy kiváló munkahelyet, önálló lett és önbizalomra tett szert. Van egy barátja, aki szereti és tiszteli őt, elérkezett az idő, hogy anya legyen belőle. Már csak egyetlen akadályt kell leküzdenie. Hogy megbirkózzon az anyja és nagyanyja részéről érkező nyomással, akik azt akarják, hogy becsületesen házasodjon meg, és akik már előre szörnyű jóslatokkal ijesztgetik.

A temesvári premier alkalmával írott kritikában megjegyeztem, hogy a darab egy bizonyos pontig monológok sorozataként építkezik. A boldogtalanság monológjai ezek. Később a hangok keresztezik, kiegészítik egymást, egymásnak ütköznek, s nem hajlandók beismerni, mennyire hasonlóak. Úgy tűnik, az Odeon Színházban előadott változat rendezője is hasonlót figyelt meg a darab szerkezetében. Ez lehet a magyarázata annak, hogy zenei aláfestésként Richard Strauss, Mozart, Umberto Giordano, G. F. Händel, Georges Bizet, Puccini, Leo Delibes, Giuseppe Verdi műveiből felhangzó gyönyörű zenei részletek keverednek az előadásban. Ezek a részek zenei függönyként szolgálnak, figyelmesen, művészien mímelnek a színészek, azt a hatást keltve, mintha ők maguk adnák elő élőben az áriákat. A művelet egyáltalán nem egyszerű, igazán intenzív jelenléten alapszik, s mint írtam, következetesen magas művészi szinten végzik, ezért külön kiemelném Anatolie Reguț és Mădălina Florescu korrepetitorok munkáját.

A korábban említett műsorfüzetből azt is megtudhatjuk, hogy Balázs Zoltán saját módszerével közelíti meg munkáit, képzett színészekre támaszkodik, különböző technikák tökéletesítésére törekszik, mint például a nem kizárólag a beszéden alapuló mozgás vagy a dialogizálás, és hogy önvizsgálaton keresztül ösztönzi a test kifejezési módjainak gyarapítását. A túlnyomórészt fehér, sárga, narancssárga színű, rudakkal, praktikus fémszerkezetekkel kiegészített díszletet Constantin Ciubotariu jegyzi, de az Andrada Chiriac által megálmodott jelmezek is sajátosak (a már említett színeket a fekete egészíti ki), és kétségtelen, hogy a fentebb említett módszert szolgálják.

Valószínűleg a játékstílus is ennek van alárendelve, hiszen hűvös, éles, távolinak hat, a japán színház különféle műfajainak arzenáljából szűrt idézetekkel, amelyet vélhetően Balázs Zoltán kért Antoaneta Zaharia, Paula Niculiță, Simona Popescu és Mădălina Ciotea színésznőktől. Ami az adott körülmények között igazán dicséretre méltó. A nagy probléma az, hogy az előadást egy bizonyos ponton túl túlságosan áthatja a formalizmus, az eredetiség iránti megszállottság, amely önálló céllá duzzad.

Mircea Morariu, yorick.ro, 2018

Fordította: Adorjáni Panna