A Maladype Színház április 8-án, szombaton mutatta be Csehov Három nővérét. Az egyedi látásmódjáról, színházi nyelvéről és korát megelőző újításairól ismert színház ezúttal sem okoz csalódást. Balázs Zoltán és társulata egy lebilincselő, nagy koncentrációt igénylő utazásra invitálja nézőit.

A taps óta azon gondolkozom: hogyan tudom átadni azt a rengeteg élményt, amit kaptam. Vajon, hogy lehet interpretálni ezt az ijesztően egyszerű és mégis oly bonyolult rendezést, hogy az olvasó kedvet kapjon megnézni azt? Hogy lehet felkészíteni a nézőt arra: Balázs Zoltán és színészei nemcsak alapigazságokat fogalmaznak meg, hanem szembefordítanak saját korlátainkkal, határainkkal. Olyan átfogó műveltséget és dinamikus együttgondolkodást követelnek, amely az első fél órában dermesztő lehet. A kérdések, amelyeket az előadás felvet önmagában ijesztőek: kik vagyunk és mivé leszünk? Hogyan formál bennünket a lét ártatlanból ragadozóvá? Vajon csak egy porszem vagyunk az uniformizált világban? Mivel tudunk kitűnni az átlagból, a maszlagból? A tükör, amelyet a világ és mi magunk tartunk saját magunk elé vajon milyen képet fest rólunk? Idegenek vagyunk egy ismerős világban vagy ismerősök egy idegen világban?

Minden bizonnyal a saját kérdésfelvetésem válasza: sehogy. Ezért egy "maladypés" módszerhez folyamodok. Az előadások után rendszeresen tartanak közönségtalálkozót az alkotók. Visszatérő kérdése ezen alkalmaknak: melyik az az egy szó, amelyik a darab kapcsán a néző eszébe jut. Bennem a dinamika, a "gondolat tódulás", a feszesség, a fejlődés, a tisztaság, az egyszerűség szavak kavarognak tegnap este óta. Balázs Zoltán ezúttal is megmutatja zsenialitását és egy komplex ugyanakkor végtelenül egyszerű eszközökkel meséli el a Három nővér történetét. Minden jelenet egy - egy utazás, hogy végül egy, az élményekbe és a saját lelkünkbe tett kirándulássá álljon össze az ehész. A színészek jellemfejlődését kiválóan tükrözik Benedek Mari jelmezei. Mása, Olga és Irina illetve Prozorov, Kuligin és Versinyin az ikonosztázok túldíszített gazdagságból érkezik a testi- és lelki meztelenség valójába, míg Natasa és Andrej fordított utat jár be. A történet mesélés a festészet egy-egy pillanatát hívja másik eszközéül. Az egyes jelenetek belső ritmusát nemcsak a színészi játék, hanem az alakuló díszlet is adja. Minden kép egy valóságos műalkotássá válik. A jelenetek mindegyike egy festményben dermed pillanatnyi mozdulatlanságba. Lenyűgöző, ugyanakkor valós koncentrációt igénylő élmény, ahogy a művészettörténet és Csehov házassága kibontakozik a szemünk előtt. A színészek pedig kiválóan "állják a sarat". Emberfeletti munkával tolmácsolják Balázs Zoltán csavaros és rendkívüli tárgyi tudással fűszerezett gondolatiságát, válnak eggyé a rendezői koncepció által megfogalmazott vizuális és zenei világgal. Az élmény sűrűsége miatt nem is tudok kiemelni egy-egy művészi teljesítményt. Balázs Zoltán nem véletlenül ajánlja Gombár Judit emlékének az előadást. A Három nővér mint egy konklúziója a közös munkának, létrehozza és megidézi egykori alkotótársának kívétéles színházi világát. Ezúttal a néző a legnagyobb nyertes, mert egy pattogós cukorkás, szívet bizsergető lelki bonbonnal távozik az előadás végén.

Vámosi Eszter, Forgottenman.blog.hu, 2017