Olga. Mása. Irina. Szamovár, Moszkva, Unalom. Ha más nem, ezek eszébe jutnak annak is, aki nem ismeri. Szavak, nevek, melyek már előre a Három nővér képét vetítik elénk, stabil, nem múló árnyként húzódva terveinken, ha a művet színpadon látni kívánjuk, miközben élhetünk a gyanúval, lelkünk rezignáltsága csak egy babakocsin távozhat, maximum. Csehov klasszikusa ugyanis nagyszerűségében kétélű fegyver. Bele lehet dőlni. Balázs Zoltánt és a Maladype társulatát azonban nem úgy ismerjük, hogy félnének a sötétbe menni, legújabb vállalkozásuk bemutatni a Prozorov testvérek életét úgy, ahogy ezt még senki nem tette meg – ismeretünk szerint, sehol a földgolyón.

Azért kezdésnek ez már minden, csak nem az unalom, pláne, ha tudjuk hozzá, hogy a képzőművészet korszakain át, festmény kozmoszban fogunk sétát tenni, felfedezve az orosz vidék lelki életét. Kilövésre felkészülni, koordináták: Mikszáth tér, Bázis, többsíkú időutazás, a reneszánsztól egészen a street art-ig, lenézni ajánlott.

Amennyiben a néző nagyreményű elképzeléseit még nem rajzolta meg, vegyük sorra, milyen opciói vannak. Tudjuk ugyebár, hogy egy lakásszínházról van szó, benne helyszínünkkel, a szobával. Ez az előadás azonban nem úgy kezdődik, ahogy megszokott lenne, maga a Mester jelöli ki helyünket a Nagyteremben, ugyanis itt és most rendes nézőtér van; fekete függönnyel elválasztva, lehúzott redőnyök, minden csak a fele, és annak is a fele. Lámpák leoltva, ülünk megilletődve, itt kérem, nagy dolog készül. Függöny fel, én pedig esetlenül próbálom leírni, amit kizárólag látni érdemes: Andrej Rubljov és a Szentháromság ikon elevenedik meg előttünk, benne három szép színésznő, s a kezdet: „Apa éppen ma egy éve halt meg.”

Most viszont képzeljenek el egy kastélyt, benne hetven szobát, falakon festői korszakok mesterműveivel. És mindehhez tükörtermében ki más, mint a három nővér járja környezetét magával rántó, örvényszerű elmúlás táncát. Építésze-koreográfusa pedig maga a zseniális Balázs Zoltán, akiről még lesz szó. Ha megpróbálnánk körbejárni, az egésszel egyszerre betelni úgysem tudnánk, de mindez nem is szükséges, kalauzaink színről színre visznek keresztül a szinteken; a reneszánsztól, a németalföldi festőkön át eljutunk majd az avantgárdig is, de indulásként lágy anyagok, színes kelmék és fények közepette gyönyörködhetünk a finomságban, méghozzá Sandro Botticelli világában álmodozva vágyódna Irina innen el, mindegy merre, csak el. Haladjunk akkor felfedezőként tovább, Hieronymus Bosch adja meg a keretét Tuzenbach és Csebutikin munkát körbejáró eszmecseréjének, és ha kételyek lennének bennünk, hogy előkerül-e a szamovár – mert itt úgyis mindenki valami ajándékról beszél –, maga Giuseppe Arcimboldo hőse jelenik meg, lesöpörve még az ötletet is: pontosan kivitelezve, zöldségkabátban. Ez ugyanis már az a világ, ahol Tintoretto rámájában Andrej Tartinit játszik, míg ádámkosztümében, Gluck Orfeusz és Euridikéjéből itt van maga Janet Baker: Natasa Hans Von Aachen képéről lép le elénk. És ez mind semmi. Tizenhárman egy asztalnál? Leonardo. Éjszaka, Andrej és fiatal felesége? Rembrandt. Versenyin, Mása, ábrándok? Leány gyöngy fülbevalóval. Unalmas a házasság? Delacroix: A szabadság vezeti a népet. Fejfájás, hiányzó álarcosok, s mégis sok az a vágyott munka? Barbizoni iskola, Jean-Francois Millet, Kalászszedők. Felejthetetlen ötletesség. Anélkül, hogy felsorolnám ehelyütt az összeset, csak gondoljuk át, hol van még egy előadás, ahol Katsushika Hokusai világában hangozna el Olga panasza szörnyű éjszakai kártyaveszteségekről, vagy Irina döbbenetes erejű kiáltása a hőn áhított Moszkváról? Na, ugye. Hol máshol húz Renoir keretet a szerelmes Kuligin köré, vagy merre van az, ahol Paul Gauguin képmezejében kellene Tuzenbach báróhoz férjhez menni, s Gustav Klimt csókja közben vallana szerelmet Mása? Hol hallhatunk Csebutikintől sóvárgó szavakat Chagall és Bakst képei közt, vagy idézhetjük fel a vissza nem térés bölcs tanácsát Moholy-Nagy birodalmában? Sehol. Beszéltem korábban babakocsiról. Itt olyan nincs. Helyette Mondrian. Kék, piros, sárga. Textilek, és szárítókötél. A hivatallal és az élettel úgyis csak a probléma van. De ha ez mind nem volt elég, biztos, hogy még sehol nem búcsúzott Tamara de Lempicka zöld kartonkabriójával Versinyin, ahogy szürrealista, Magritte komponálta színben sem adott még búcsúcsókot Másájának. Sőt felfújható, pufiruhákban sem sírt még érte senki Botero képen, s El Kazovszkij segítségével sem közölték még a végzetes párbaj halált. És még nem látták a többit. Beszélni róla lehetetlen, ebben a felejthetetlen Maladype univerzumban utazni kell, és megpróbálni megérteni a végén a sötétben rajzolt formákon át, hogy nincs mit tenni, mi magunk éppúgy foglyok vagyunk.

Az előadás mindehhez természetesen Benedek Marit sem nélkülözheti, ötletessége a jelmezekkel fenséges, ahogy a díszlettel összhangban megteremti világát, a végletesen modern és az abroncsos szoknya közös világát, együttműködése egészen páratlan az egész koncepcióval, melyet az alkotók Gombár Judit emlékének ajánlanak.

A kritika pedig mindössze egy igen gyenge kísérlet lehet, hogy visszaadja, mekkora virtuózitás, koreográfia, figyelem és koncentráció kell a színészektől ahhoz, hogy a képkastély földi vázát, a fehér, falemezekből álló díszletben méretre vágott kis ajtókat, ablakokat, és a hozzá, elhúzható függönyként csatlakozó, a festészeti korszakot felidéző festett anyagokat – a korszaktapétákat –, mozgassák. Közben pedig Kosztolányi eredeti szövegét mondják, teljes színészi eszköztáruk ecsethasználata mellett. És erre ők mind képesek. Már ez lenyűgöző.

Ha önmagában csak az átfut rajtunk, hogy egy szereplő hány dolgot csinál egyszerre, úgy, hogy Bödők Zsigmond, Bartha Lóránd, Lendváczky Zoltán és Páll Zsolt esetében nem egy, hanem két szerepről beszélünk az előadás alatt, az már az eleve átváltozás mesteri példázata, ahogy ők maguk is azok. Tehát mielőtt bármilyen értékelésbe kezdenénk, ezt nem árt tudni. Ahogy végigkövethetjük azt is, hogy Huszárik Kata milyen fantasztikus finomsággal, rezdülésekkel tapintja végig Mása lelkét, visszhangozza fájdalmát, szerelmét, miközben Szilágyi Ágota és Fátyol Kamilla méltó társai, előbbi már a kezdéskor megadja a nővérek érzelmi metronómját, ahogy utóbbinak Edvard Munch Sikoly jelenete is ikonikus marad mindörökké, főleg, ha arra gondolok, hogy ez a három nő sohasem jut el Moszkvába. Tankó Erikáról még nem szóltunk, pedig nélkülözhetetlen pillér ő, aki nem is lehetne jobb Natasa, mi pedig a komplett divatszcénát végigkövethetjük vele, de akár Chanel-ben látjuk, akár melltartóban, mindvégig nagyszerűen ábrázolja a Prozorov végzet élethű asszonyát.

Ahogy nem beszéltünk még arról sem, hogy ez a csodavilág nem jöhetett volna létre Balázs Zoltán lenyűgöző kreativitása és páratlan alkotószelleme nélkül, melyben áttranszformálja, csaknem vértátömleszti a Három nővért, felboncolja a darab érzelmi rostélyait, miközben gyógyírként az elmúlásra jobbat nem is kínálhatna, mint képkirakóst és fantázia felderítést. Ez pedig ez esetben nem más, mint a szellemi üldözés élménye, a vágy, hogy ugyanazt, mit ismerek, lássam másképp, szaladjak utána, forgassam magamban, és az így, bennem létrejövő újra reflektáljak.

Előadásával a darabhoz kötelező enerváltságot és lehangoltságot ugyanis több oldalról veszi célkeresztbe. A Maladype módszert (Übükirály, Stílusgyakorlatok) most sem nélkülözi, a játékosság elengedhetetlen, de ez már Színház 2.0. Mert itt nem csak arról van szó, hogy gondolkozzunk, hanem arról, hogy képesek vagyunk-e mi magunknak egy saját előadást létrehozni. Ehhez kivételes és egyedi impressziókat kapunk, képpuzzle-t, s korszakokat, miközben a feladat az, hogy valójában nem ők, hanem mi kezdjünk el játszani. Igen, mi magunk. Felismertünk egy képet, és elámulunk? Ez az. Most nem tudjuk, hol járunk? Semmi baj, majd megnézzük utána. Meglett, amit kerestünk? Remek, akkor most a jelenet újra lejátszódik bennünk. És ez történik újra, meg újra. Inspiráló szellemi utazás, kutatómunka, az összeillőség hajszája, és közben a hajlandóság, hogy magunkból adjunk.

Ezt nem elég passzívan befogadni, ehhez együttműködni kell, méghozzá képekkel, benyomásokkal, és nem utolsó sorban magunkkal. Ebben a megközelítésben csak az első réteget kapjuk meg, minden továbbiért magunknak kell megküzdeni, nekünk kell nekiindulni a kincset megkeresni. E nélkül nem lehet. Mert ez már nem az, ahol egy irányból kapunk valamit, az összművészeti bravúr bennünk jöhet csak létre, és ha nem vállalunk közösséget, és leszünk játszótársai a rendezőnek, lemaradunk arról, amit e nagyszerű ráismerések adhatnak nekünk.

Az előadás éppen ezért nem csak akkor és ott játszódik, a rátalálás öröme miatt heteken át bennünk, ahogy rakjuk össze a darabokat, ahogy illesztjük össze a részeket, s kerülünk közelebb az egészhez, miközben Csehov mondanivalója folytonosan egymásba fűződő szálakként hozza létre saját történet szőnyegünket. Balázs Zoltán előadása pontosan emiatt felfedezőknek ajánlott, ez már a Három nővér haladó változata, maga a művészeti mélyvíz, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne élvezhető bárkinek. Sőt.

Egyet viszont érdemes tudni előre, ez az út az elengedésről is szól. Ahogy a három nővérnek el kéne engedni végre a házat, úgy nekünk a korlátot, és bátran lépdelni az újszerűségben és a képerdőben, eltévedni ugyanis nem tudunk, kizárólag nyerünk, ha merünk veszíteni. Elvárásokat, korábbi benyomásokat, prekoncepciót, mindazt mit látni, tudni vélünk Csehovról, a színházi előadásokról és a képzőművészetről. Mert amit itt látunk, az már egy interdiszciplináris színház, szöveg és kép, látvány és hang, melyben a Három nővér csak a katalizátor. Örvény, mely magával rántja a régit, s előkészíti helyét az újnak, melyre Balázs Zoltán rátalált, és létrehozott valamit, amit mi most tanulunk, mert nem láttunk még ilyet. Ízlelgetünk egy univerzális kódrendszert képekkel, melynek dekódolása nyelvfüggetlen és helyfüggetlen, ezért az előadás mágiája többek között abban rejlik, hogy egy komplett szemiotikai labirintus kínálkozik általa, mely bemutatható és értelmezhető a világon bárhol, a Mikszáth tértől egészen Moszkváig.

A koncepció és a benne remekelő művészek megteremtenek ezzel egy olyan csodálatosan törékeny és finom, művészi vázat, melyben a Három nővér újjászületik, ahol az unalom izgalom lesz, a lehangoltság erő, az elmúlás művészeti reboot, a veszteség pedig felfedezéssé válik. A színtiszta szellem világszintű ereje ez, az intelligens színház esszenciája, a változás és átalakítás szimbolikája. A képek kapcsolódása és folytonos megújulása, a történet tragédiája és szüntelen magába forduló, pusztuló magánya egymással versengve küzdenek a figyelmünkért, és ez a művészeti harc annyi energiát közvetít felénk, hogy garantáltan hosszú ideig nem engedjük majd el a Prozorov testvéreket. Balázs Zoltán ugyanis előadásával a gigászok erejével véghez vitte a lehetetlent: szellemével megtöltötte fénnyel és élettel azt, ami a sötétségnek volt háza. Ennél többet nem kívánhatunk.

Simon Sára, 2017