1. Amikor Mihail Bulgakov tragikus sorsú életéről és munkásságáról beszélünk, gyakran esik szó egy híres petícióról, amit az író 1929 júliusában Joszif Visszarionovics Sztálin véreskezű diktátorhoz címzett.

Színházi rejtély

A petíció abban az időszakban íródott, amikor a zavaros, de kicsit sem veszélytelen kommunista rendszer különféle jogi utakon helyezett egyre intenzívebb és túlnyomórészt pszichológiai nyomást az íróra, ezzel próbálva belátásra bírni a halálra ítéltet. Az ítéletnek az volt az oka, hogy az író „állammá vált az államban”, „szokatlan jelenséggé” – ezt a különcséget a kommunista totalitárius rendszer nem tűrhette sokáig –, és következésképp az is, hogy író „volt”.

Bulgakov életművének egyik legkifinomultabb szakértője – Ion Vartic professzorról van szó – az orosz író 1995-ös romániai debütálása óta (Univers Kiadó, Bukarest), amikor a regény először jelent meg teljes egészében, felhívta a figyelmet két rendkívül jelentős részletre a híres Mester és Margarita utószavában.

Először is, hogy Bulgakov egy másik erősen önéletrajzi vonatkozású művének, a Színházi regénynek a címe valójában Egy halott ember feljegyzései. Másodszor, hogy Majakovszkij 1929-ben megjelent Poloskájában van egy sor, amiben halott, elavult szavakra kapunk példákat: „balgaság, bürokrácia, bohémia, Bulgakov, bakalódás”. „A terror korszakában, amikor a letartóztatások, a szibériai munkatáborok vagy egész egyszerűen a kivégzés mindennaposak voltak, Bulgakov kétségbeesett bátorsággal próbálta meg lelassítani egyre gyorsuló emberi és művészi szétesését.” – mutat rá Ion Vartic.

Mind a szóban forgó utószóban, mind a Bulgakov şi secretul lui Koroviev: interpretare figurală la Maestrul şi Margareta című könyvben (Apostrof Könyvtár & Polirom Kiadó, 2006) tárgyalja Ion Vartic nemcsak a Sztálinnak címzett petíciót, hanem a Bulgakov által 1930. március 28-án a szovjet kormánynak küldött levelet is, amelyet a szöveg értelmezői „az ellenállás feltételezett modelljeként” értékeltek. A levél a „kompromisszumot nem ismerő alkotó hangnemének közvetlenségével” sokkol. „MISZTIKUS ÍRÓ vagyok”, vallotta be akkor Bulgakov (az Univers Kiadónál 1998-ban megjelent Diavoliada című kötetében Ana-Maria Brezuleanu azt állítja, hogy ezt maga Bulgakov írta csupa nagybetűvel), rögtön hozzátéve, hogy „sötét és misztikus színekkel” emeli ki „mindennapi életünk számtalan szörnyűségét”. Ion Vartic szerint a Mester és Margarita keletkezése és tartalma csak a szóban forgó levél figyelembe vétele mellett érthető meg igazán.

Kulcs az útvesztőhöz

Azt hiszem, hogy a Bulgakov-regény szövegétől végzetesen, de szándékosan eltérő, a Kiss Ilonával együttműködve a rendező Balázs Zoltán által írt forgatókönyvön alapuló, a Radu Stanca Nemzeti Színházban bemutatott előadás sem érthető a fentebb említett levelek ismeretének hiányában: ez a nagy formátumú, erős előadás már-már barokkos, lenyűgöző, mindent elsöprő, olykor nehezen követhető, számos sötét mélységgel, rengeteg néha nem túl érthető szimbólummal, kétértelmű, szándékos kihagyásokkal, különcségekkel, sok indokolatlan kitüremkedéssel, megmagyarázhatatlanul megjelenő, majd eltűnő szereplőkkel, nyugtalan dagályként hömpölyög. Bármennyire is szabad a forgatókönyv, bármennyire is bővelkedik rejtélyekben, bármennyire is bonyolultak a példabeszédei, bármennyire meglepőek, bőségesek és olykor rendezetlenek a benne lévő szimbólumok, a szebeni Nemzeti és a budapesti Maladype Színház együttműködéseként létrejött Mester és Margarita mégis megőrzi az eredeti szöveg rejtélyes, misztikus jellegét, továbbá azt a sajátosságot, hogy a harmincas évek Moszkvájának és a szovjet világ történéseinek krónikája. Hacsak nem eleve is egy ilyen krónika volna.

Az előadásban megismerkedünk a Mester (Marius Turdeanu) és Margarita (Ofelia Popii) boldogtalan, tragikus, lehetetlen szerelemének történetével. Szerettem volna, ha ez valamivel pregnánsabban jelenik meg. Ahogy Ivánnak, az írónak a történetével találkozunk, aki egy személyben a Mester megbízottja és hírnöke, törékeny és lázadó lélek, aki a kommunista rendszerek védjegyévé vált megsemmisítés valóságát a pszichiátrián ismeri meg. Ivan és a Mester egy bizonyos ponton ugyanabban a cellában raboskodnak, Ivan talán megmentője lesz annak a Kéziratnak, amit a Mester el akart égetni. A „kézirat sosem ég el!” replikának számos megjelenítését láthatjuk az előadás látványvilágában, könnyen összehasonlítható ez a Shakespeare Viharában elhangzó „égesd el minden könyvét” felkiáltással.

A diktatúrákban a beszervezett vezetői pozícióval rendelkező emberek kontextustól, lehetőségektől, megalkuvásoktól függő képmutatása és szemléletbeli irányváltása jellegzetes tüneti megnyilvánulásokként ugyancsak jelen van (tanulságos résznek lehetünk tanúi az előadás elején, ami felidézi bennünk azokat az ideológiai elképzeléseket, amelyeket a kommunizmus úgy valósított meg, hogy mindenbe beleavatkozott, beleértve a művészeteket is, az utánzással és az ahhoz kapcsolódó erkölcsi lemondásokkal). Felidéződik a gyakran visszautasításban, nyilvános tárgyalásokban végződő csapdák és koholt vádak valósága is. Gondolok itt Jézus (Ofelia Popii) és Júdás (Ciprian Scurtea) történetének szabad értelmezésére, amely Júdás meggyilkolásával végződik, de nem is akárhogy, hanem manipuláció révén, reflexként a Lévi Máté (Vlad Robaş) által egykor eszközölt átírás által. A ravasz visszautasításokat a korabeli cenzorok (Adrian Matioc és Cătălin Pătru) rendelik el, akik az ügyészek és az emberek, az ügynökök és az informátoraik régmúlt évezredekből érkező reinkarnációi.

Felelevenednek a kompromittálást, a letartóztatásokat (Arcsibald Arcsibaldovics története – Dan Glasu) vagy az eltűnéseket (ahogy Lihogyejevvel is történik – Florin Coşuleţ) illető epizódok is. A forgatókönyvben és az előadásban is felsejlik egy opportunista, zavarodott, pánikba esett, gyáva, groteszk, elzüllött, egyenesen a Kreml épületébe reinkarnálódott ördögnek alárendelt és általa beszennyezett világ, amelyet a mindennapi élet részeként érzékelek, és amelyről Bulgakov a fentebb említett levelekben is ír (Ema Veţean, Serenela Mureşan, Eduard Pătraşcu, Diana Fufezan, Mihai Coman, Viorel Raţă, Cristina Ragos, Arina Ioana Trif, Gabriela Neagu, Ungvári Éva, Sanda Anastasof). Woland bábjainak, végrehajtóinak, rabszolgáinak világa kudarcot vall és átalakul, maga Woland a Sátán reinkarnációjaként lenyűgöző sokszínűséggel jelenik meg a színpadon, a karakter szolid ismeretét sziporkázó burleszk-macabre jellegű megjelenések bizonyítják, amelyhez finom gesztusok és hangok társulnak, mindehhez hozzáadódik még az érzelmi hullámokat találékonyan bejáró Mariana Mihu kivételes színészi alakítása.

A regény egyik értelmezője, Isolda Vîrsta megjegyzése: „az olvasó folyamatosan a legkülönbözőbb elemek társításával találja szembe magát: az idősíkok összevonása, a mély filozófiai és társadalmi eszméket kiemelő lírai kitérők, a szatíra és a paródia összekapcsolása, a romantikus irónia, amelyben tragikus hangok is felsejlenek. A kontraszt, mint művészi eszköz itt széles körben megtalálható” (vö. Mihail Bulgakov – Colecţia Monografii, Univers Kiadó, 1989, Bukarest).

Természetesen mind Kiss Ilona és Balázs Zoltán forgatókönyvírók számára, mind pedig az előadást rendező Balázs számára majdhogynem lehetetlen feladat lett volna a regény összes jelentését és aspektusát megörökíteni, még akkor is, ha az előadás mindvégig arra törekszik, hogy a Bulgakov által taglalt fausti mítosz modern átiratából a lehető legtöbbet megtartsa. A regény maga is heterogén, így számos homályos szempont zálogát hordozza magában. A forgatókönyv azért érvényes, a rendezés pedig azért tükrözi autentikusan Bulgakov regényének bonyolultságát, illetve azért sikerül mind esztétikailag, mind művészileg egy igazán meggyőző, független esztétikai terméket megteremtenie, mert a rendező a kitűnő theatrum mundi alapelvet hívja segítségül, és a cselekmény jelentős részét egy színházi térbe helyezi, ezáltal élénk, dinamikus, változatos színházi misztériumot hozva létre.

Nézők, akárcsak a színházban

    2. Tehát az igen kiterjedt és részletgazdag díszletnek hála egy teljesen méretarányos varietészínház belsejében találjuk magunk, amelyet Velica Panduru (aki egyébként néhány szándékosan furcsa és emiatt teátralitással vádolt színházi jelmez szerzője) és maga Balázs Zoltán álmodott meg. Ez a színház funkcionalitását és technikai stabilitását Ion Cornescu mérnök dicséretes képességeinek köszönheti. Ez a színház ugyanakkor számos részletet megőrzött a rendező által valahol Lengyelországban látott régi örmény templom sajátosságai közül. Ily módon egyesül szakrális és profán, és megmarad az a bizonyos misztikusság, amelyhez Bulgakov is ragaszkodott, ugyanakkor felelevenednek a színháztörténet részletei is, mégpedig az a tény, hogy a középkori vallásos színházak helyszínei nem ritkán templomok voltak. Ennek a színháznak a falai között alkothatott Arnoul és Simon Gréban is, akiknek kegyetlen Belialja a Mester és Margarita Mefisztójához hasonlatos.

Ugyancsak a színház a színházban arzenáljához kapcsolódik az előadás első jelenete – amelyben Pilátus és Afranius beszélget – és amelyet a második jelenet egészít ki, ami a kereszténység alapításának történetéhez, de az apokrif iratok által annak meghamisításához is kapcsolódik.

Ennek a két jelenetnek a lényege, hogy megágyazzon az utána következő két jelenetnek. Ezek kulcsfontosságúak. Színházilag jelentős, látványos, érzelmi és művészi töltettel rendelkeznek. Előbbinek köszönhetően varieté előadáson, valóságos kabarén veszünk részt (az előadás koreográfusa szintén Balázs Zoltán). Az előadás maximális virtuozitást igénylő tűzpróba a szebeni színészek számára, akik Zeno Apostolache mester irányításával rekordidő alatt több hangszeren is megtanultak játszani. Annyira jól csinálják, hogy bevallom, néhány pillanatig azt hittem, egy igen jól leplezett playback fültanúja vagyok. A második kulcsjelenetben részesei lehetünk egy pogány ünnepségnek tűnő mulatságnak, ahol az egyetemes színház egykori nagyjai is jelen vannak, Denis Diderot-tól kezdve, akinek Színészparadoxon című munkájára oly gyakran hivatkoznak, Sztanyiszlavszkij-n át Mejerholdig, de ott van Appia, Craig és Max Reinhardt, Artaud és Brecht, megjelenik Nyemirovics-Dancsenko és Ljubimov, Eugenio Barba és Nekrosius, Liviu Ciulei és Silviu Purcărete, emberek, művészek, akik munkásságuk révén forradalmasították a színház művészetét, a színházi előadás filozófiáját és esztétikáját.

Színház és film

Ez a mostani Mester és Margarita, amelyen alkalmam volt részt venni, a színház és film kapcsolatának köszönhetően a színpadon íródik. Az előadásban számos jelenetet előre lefilmeztek, ezek az előadás nyelvtanának, szemantikájának az anyagát mélyítik, fokozzák annak vizuális retorikáját, lehetővé teszik a különböző plánok használatát (gondolataim néha az Élet egy idiótával felé sodródtak, amit szintén ezen a színpadon láttam).

Létezik egy ténylegesen filmes jellegű vágás is, ami egyedivé teszi a rendezést, és a forgatás hangulatát idézi, ez pedig annak az átlátszó képernyőnek köszönhető, amely elválasztja, ugyanakkor össze is fonja az előadás egyes részeit, hangsúlyozva annak kaleidoszkóp jellegét. A kamera akkor tűnik fel Lévi Máté kezében, amikor feladatául kapja Jézus meggyilkolásának lejegyzését. Az előadásnak ezen kívül van egy modern zenei világa, ami még inkább felerősíti furcsaságát, rejtélyességét.

Ám mindenekelőtt említést igényel az egyre inkább összeforrott, egyre profibb szebeni társulat igazán meggyőző színészi teljesítménye, ez a bonyolult és tartós összmunka olyan neves alkotókkal való együttműködésnek is köszönhető, mint Andrij Zsoldak, Mihai Măniuţiu, Tompa Gábor és Jurij Kordonszkij, a mindig jelen lévő Silviu Purcărete, Alexandru Dabija és Masahiro Yasuda.

Úgy hallottam, hogy az általam látott változat, a Balázs Zoltán által Szebenben létrehozott előadásnak csupán az egyik változata. És hogy a másik változat, amelyben a Maladype Színház magyar színészei is részt vesznek, ezt hivatott kiegészíteni. Hogy az általam is látott előadás jelentései a második változat megtekintése után teljesednek ki igazán. Remélem, hogy egyszer azt is lesz alkalmam megnézni. Az eddig látottak alapján izgatottan várom.

Mircea Morariu, Adevărul, 2013

Fordította: Adorjáni Panna