Misztikus légkör fogadja a belépőt a Bárka Színház Theomachia-előadásán, félhomály és zsolozsma szűrődik át a szokatlan mélységet sejtető téren, miközben elfoglaljuk helyünket a lelátón. Stadion és templom - kedvemre való a profán képzettársítás, éppen mert kizárni látszanak egymást. Az egyikhez áhítat társul, a másikhoz ujjongás. Kultikus jellegű ez is, az is, tömegpszichózisra épül mind a kettő, a régi görögöknél jól megfértek egymással. Csak újabb korok csúfolták meg őket, az egyikben az ösztön lefojtását, a másikban a kiélését tették mértéktelenné. Ezért érzi szükségét a színház, hogy a nézőtérre belépőt decens viselkedésre figyelmeztesse a bejáratnál. Napjaink szomorú valósága: eleve föltételezik rólunk, hogy nem vagyunk kompetensek a részünkre - a részvételünkkel - létrehozandó szertartásban. Nem elég, ha a szertartás végére leszünk mások, már úgy kell belépnünk, beavatottként a beavatás előtt. Krónikás is akad, aki a színházi közbeszédet lila ködbe burkolná. Nézzük a köldökünket, morfondírozunk. Balázs Zoltán, a Theomachia rendezője meg azt mondja, olyan színházat akar, amit “Marika és Rózsika is érteni fog”. De hol van előírva, hogy az is értsék, amit “okos” emberek mondanak róla? Ne kívánjunk lehetetlent.

Weöres Sándor ifjan, 1938-ban írt oratorikus drámai költeménye a görög mitológia őstörténeteinek egyikét dolgozza föl, melyben Kronosz, a legifjabb titán fölfalja gyermekeit, mert az van kijelölve a sorsában, hogy a saját sarja veszi majd el a hatalmát. Ami be is következik, mert az elrejtett csecsemő-Zeusz, a későbbi ítéletvégrehajtó atyaisten helyett pólyába tett kővel etették meg. A verses hömpöly annyira dramatikus, amennyire minden valamire való szöveg az, és annyiban sorstragédia, amennyiben a megjelenítésére vállalkozó emberek (színészek) személyessé teszik. A feketével kibélelt tér közepén fekete monstrumként mozdulatlanul áll a végtelen idő és hatalom szimbóluma: Béres Ilona mint Kronosz. Drabális mivoltában is testetlen, se férfi, se nő allegorikus lény; átható torokhangon recitálja szövegét. Fantasztikus színészi teljesítmény, már csak a fizikai-szellemi koncentráció miatt is. Az öröknek tételezett világrend szimbóluma a szemünk láttára semmisül meg: Béres kilép éjszín köpenyéből, csomónként kitépi torzonborz hajzatát, fehér hálóingben, mezítláb, kopaszon a mindenségbe olvadt formátlan istenségből deformált halandóvá válik.

Körülötte minden mozog. A kortalan istenek és a lelencbe adott Zeusz fegyveres testőrei (kurészek kara) bejátsszák a sík színpadot, süllyesztőt, kifeszített hálót, emeleti gangot. Szóbeli és fizikai demonstráció közvetíti az “akciókat”, születést, küzdelmet, az istenek harcát. A slank Varga Gabriella mint Gaia, a “széles mellű Föld” a távol-keleti táncosok mozgására emlékeztető botos koreográfiába (Szöllősi András) építi monológját. Spolarics Andrea (Rhea) és Szikszai Rémusz (Okeanos) egy ajtórésnyi fénycsíkon egymással szemben “egyensúlyozva” íveli át a dialóg hídját. Typhon, a százfejű tűzokádó Óriás Soltész Erzsébet személyében izmos indiai táncosnő. A kurészek (Kardos Róbert, Egyed Attila, Lucskay Róbert, Ollé Erik, Dévai Balázs) az embertörzs bősz kultikus harcosai. Egy fiú (Horváth Kristóf) olykor az egyiptomi kutyaisten képét viselő cerberus. Mohó eklektika - őstojásforma, kaucsukbaba és szétmorzsolt kenyér - fonja át gátlástalanul és mégis szervesen az előadást, Sáry László zörejekkel és emberi hangokkal dúsított zenéjét, Gombár Judit látványszínpadát a keleti színházból vett jelmezmintákkal, a leomló vörös drapériák jeleivel, a világegész óriáskorongjával, mely kettéhasad, hogy a lapos tribünre fölkapaszkodva a szereplők a Weöres vers (Dob és tánc) csöndet és békét hirdető harmóniájába oldják az őskáosz végét. Történelmi allegóriákat is beleképzelhetünk a sorsdrámába, de az anélkül is lefegyverző és lenyűgöző.

*

Miért kell ilyen kegyetlennek lenned, kérdezi Sam Shepard Hazug képzelet című, Upor László fordította drámájának egyik szereplője, mire a kérdezett így válaszol: “Ilyen kegyetlen a sors.” Sorsdráma ez is; napjainkból a modern amerikai vadnyugaton. Két ember, két család. Egy fiatal házaspár, Jake és Beth, egymástól távol, mindketten a saját családjuknál. Jake féltékenységből majdnem agyonverte Beth-t. A nő agykárosodást szenvedett, gyógyulása lassú és kétséges. A férfi elhiteti magával, hogy megölte a feleségét; öccse a tisztázás végett elutazik Beth családjához, de a lány bátyja meglövi és foglyul ejti. Mindkét család titkokkal és hazugságokkal terhes. Jake, a húga és az anyja az apa halálának tényleges körülményeivel nem tudnak szembenézni, Beth szülei a saját önző és festett világukba menekülnek a valóság elől. A házaspár még egyszer találkozik, de Jake-en közben eluralkodott a katatónia, Beth-en pedig az őrület - utolsó találkozásuk végzetes.

Shepard darabja fojtott, feszült és groteszk. Dramaturgiája kihagyásos, mint az antik tragédiáké vagy a modern pszichodrámáké. Azt kérdezni, miért nem felel meg a hétköznapi realizmusnak - miért nem nyomoznak családi erőszak miatt, miért nem tartóztatják le Jake-et -, olyan mint azt firtatni, miért nem fárad a három nővér a vasúti pénztárhoz, vagy miért nem bíz meg Hamlet magándetektívet. Nincs rá szükség, nem kívánja meg a darab világa. A Hazug képzelet - én habozás nélkül Hamis tudatnak mondanám - a tudatvesztés drámája, szereplői elvesztették kapcsolatukat a valósággal. Ez az ismert tengerentúli topic, az amerikai álom továbböröklődése. Shepard irgalmatlan őszinteséggel, csöppnyi érzelgősség nélkül, hidegen és fokozódó iróniával fogalmaz, egyszerre ábrázolja a szenvedély és a bornírtság végzetét.

Az Új Színház előadása meglehetősen jó. A rendező Sopsits Árpád nem épített szobákat a stúdióba, Horgas Péter közös, átlós térbe állította a két fő (és a többi mellékes) helyszínt. Csak a nélkülözhetetlen tárgyakra, néhány filmes világítási effektre és a falak mögött szellemként megjelenő fantomszereplőkre van szükség, hogy (nem a szerző akaratából, de nem is a szelleme ellenére) megteremtődjék a torzult világ. Egy ellentétes irányú átvonulás az elején és a végén atmoszférikus keret, egyébként Sopsits a színészből, segéderő nélkül teremt erős atmoszférát. Györgyi Anna Beth-ként nem kóresetet, hanem technikailag is tökéletes emberi anamnézist ábrázol. Huszár Zsolt nyereség a színháznak, Jake szerepében a nyers erőt viszi az összeomlás felé. Nagy Mari bámulatosan jó mint Beth anyja, a rózsaszínű álom mosolyillúziói között élő Meg. Király Levente a vadászat, a vidrazsír és az amerikai lobogó megszállottjaként félelmetesen önző és nevetséges Baylor. A többiek is legjobbjukat nyújtják: Bánsági Ildikó és Pálfi Kata, a múltjuk fölszámolásáig jutó anya és lánya, valamint Géczi Zoltán, a csapdába esett Frankie, és Almási Sándor, a bosszúszomjas Mike. Ebben az előadásban legalább annyi a mitikus, mint a Theomachiában a köznapi. Aki e kettő alapján a lélektani realizmussal szemben a rítust akarja kijátszani és viszont, az egyformán nem ért a színházhoz.

(Weöres Sándor: Theomachia - Bárka; Sam Shepard: Hazug képzelet - Új Színház)

Koltai Tamás, Élet és Irodalom, 2004