(...)

Új név volt számomra Balázs Zoltáné, akinek színpadi működése pontosan az ellenkezője a Pintér-féle, a véletlent felhasználó színháznak. A két dráma egyike sem éppen könnyű falat, melyet kivételesen tehetséges roma társulata mutatott be. A költő Weöres Sándor drámai oratóriuma, az 1938-ból származó Theomachia a görög mitológiára nyúlik vissza, Kronosz gyermekeivel vívott küzdelmére. A másik egy átdolgozás, szintén oratórium formájában, ezúttal Jean Genet Négerekje alapján. Mindkét előadás Sáry László erőteljes, ütőshangszereken alapuló zenéjére, Gombár Judit gazdagon díszített jelmezeire, parókáira és maszkjaira, továbbá Szőllősi András feszes, pontos koreográfiájára támaszkodik. Mindezen elemeket, nem megfeledkezve a kiváló énekteljesítményről, Balázs Zoltán két estén át tartó, felemelő szertartássá gyúrta össze. A rendező a két nagyon különböző jellegű, de egyformán nagyszerű előadás minden egyes építőkövét felhasználta az elképesztő hatás eléréséhez. Fordítás híján nehezen eldönthető számomra, miről is volt szó a két látványos darabban (gyanúm szerint különösen a Weöres-dráma támaszkodott túlságosan erősen az elhangzottakra), de mindkét produkció bizonyítja, hogy Balázs Zoltán személyében új, kiemelkedő tehetség született, aki határozott, egyéni stílusa révén tökéletesen ura mindannak, ami a színpadon történik.

Ian Herbert: Hallasz engem, Budapest? ford.: Jászay Tamás, Criticai Lapok, 2006