Rövidet dobtam. A tojás szétloccsant a színpadon, a fiút pedig kivégezték. Ha hosszabbat dobok, lehet, hogy nem fürdetik meg fél tucat tojássárgájában, s minden másképp történik. Az improvizáció a meglepetés virtuozitásával varázsol. És ezt teszi a Maladype társulata is a Tojáséjben.

Balázs Zoltán, a rendező néhány instrukciót küld előadás előtt színészeinek és akkor még meghökkentőnek tűnik, hogy hamarosan látni fogunk egy indián ünnepséget emberáldozattal és egy kávézó sürgő-forgó teraszát a pincérek balettszerűen összehangolt munkájával. A színpadon csak a plasztikflamingók nem nevetnek. Ők elegánsan ágaskodó nyakkal, „orrukat” fennhordva, teljes nyugalommal veszik tudomásul a híreket.

Aztán felcsendül Ravel Bolerója és elkezdődik a színház. A székeken ülő színészek először csak helyet cserélnek, felállnak s leülnek, közben pedig apró kis történetek zajlanak, ahogyan egymáshoz érnek, egymásra néznek. A tojás pedig kézről kézre, szájról szájra jár és e nyolc művész kiváló ritmusérzékkel reagál az egyre felerősödő zenére, hogy aztán egy nagy közös őrjöngésbe csapjon át a fokozódó szenvedély, s végül renddé alakuljon a káosz. Aztán megtudjuk, mi történik akkor, ha bomba van a szívemben, s azt is, mitől fess este a pesti nő. A társaság ugyanis olyan játékörömmel bolondozik a különféle muzsikákra és hoz létre néha valóban tragikus pillanatokat is, hogy teljes mértékben eltekintek attól, amikor a fergeteges ötletek közé néha egy-két laposabb is becsúszik. Mert a rizikó benne van a játékban, a bátorság azonban mindenekfölött meggyőző. Az arcokra pedig rá van írva, hogy mennyire elképesztően élvezik ezt a különös játékot.

Fátyol Kamilla és Tompa Ádám megmutatja például, hogyan alakulhat ki vérre menő flört egy pár, tupírozott hajban elrejtett cigaretta érintésével, Orosz Ákos pedig megható lelkesedéssel tesz meg mindent esélytelensége teljes tudatában a nőért, aki már rég másra vágyik, kicsit később pedig képes olyan mosolyt fakasztóan földre vetni magát, ahogy talán senki más. Bakos Éva egy mókás fogócskába keveredve csillogó szemekkel, kipirult arccal, önfeledten sikkant segítségért, Lendváczky Zoltán teste pedig egy pillanatra sem nyugszik, repertoárja szinte végtelen. Fátyol Hermina elegánsan veti magát a mélybe magabiztosan, Páll Zsolt pedig egyszer felfújja magát és tekintélyt parancsol, néhány szempillantás múlva pedig már szánalmas akarnokként domborít. Simkó Katalin bájosan libben, akár egy légtáncosnő, s huncutul flörtöl mindenkivel.

Boldogító az összhang. Az egyik szereplő belekezd egy mozdulatsorba, aztán folytatja a másik, aztán újabb ötlet születik és hullámként fut végig a társaságon, és így tovább, amíg egyszer csak vége szakad a játéknak. De addigra már repült tyúktojás és strucctojás, mert a világ gömbölyű, és az emberek néha szeretik, máskor pedig gyűlölik egymást, de ezen a golyóbison kell, hogy együtt éljenek, és ennek a nyolc színésznek a színpad kicsiny világában ez bámulatosan sikerül.

Szepesi Krisztina, Pesti Műsor, 2009