A székeken kikölthetők a tojások, a férfiak kotlanak rajtuk feszengve - ez a sok, játékosan erotikus utalás egyike.

A bágyadt déltengeri napfény és a mindenség misztikuma, Maurice Ravel zenéje és Weöres Sándor egysorosa egymás és nyolc színész társaságában vendégeskedik a színpadon. A nézőket házigazdaként az est megálmodója, Balázs Zoltán üdvözli. A rendező az egysorosból álmodott sokszólamú mozgásszínházat, könnyedet és mégis téttel bírót. A tét pedig az én és a másik keresése.

Az útkeresést fekete székek és rózsaszínű flamingófigurák szegélyezik, a fekete ürességben szinte csak ennyi az, ami nem az emberben gyökeredzik (díszlet: Katus György). Időről időre felbukkanó kellék továbbá a tojás, ami a padlón görög, esetleg a színészek testén loccsan, de néhány teremtésmítosz szerint a tojásból keltünk ki mi magunk is. Tehát az is kapcsolódik az emberhez. A tojást testhajlatba szorítják, ajkak közé veszik, majd, akár a darabbeli temérdek cigarettát, szájból szájba csókolják. Egymás között keringetik az életet. A székeken kikölthetők a tojások, a férfiak kotlanak rajtuk feszengve - ez a sok, játékosan erotikus utalás egyike. Vagy játszható velük és rajtuk székcserés támadás, éppen a Bolero-finálé alatt: az egyik színész utolsóként kicsusszan a sorból, majd egy vágtát követően ismét ő lesz az első. Az előadás záró képsorában éppen egy efféle pajkos hatalmi harc olvad a sötétségbe, az örök körforgást ekképpen székfoglalós móka jeleníti meg. Szenvedélyes játékosság, játékos szenvedélyesség, ez jellemző leginkább az előadásra. A tér másik díszítő- és elválasztóeleme a flamingórengeteg, amire nem feltétlenül kell értelmes okot keresni. A rózsaszínű madarak önmagukban is ravelien hajlékonyak és buják, nem mellékesen tojásrakók ők is. Ha mégis kutakodnánk az „értelme" után: az asztrológia szerint a flamingó Vénusz „háziállata", másképpen a szerelemé. Innen nézve érdemes összevetni a tér másik strukturálóelemével, a székkel. A világot sarkaiból kimozdító vágy ilyenformán ellenpontja a helyhezkötöttségnek. Mint a madár a fészeknek, hiszen előbbi az utóbbiból repül tova. Nőies és férfias szimbólumok ezek.

A játék tere egyszerűségében is bálteremre, legalábbis egy fogadás helyszínére emlékeztet, ezt erősíti a szereplők mezítlábas eleganciája is. Merthogy a Tojáséj majd' másfél órájában a mezítláb jól megfér az eleganciával. A társasági esemény velejárója a pózolás és a másik nem utáni hajtóvadászat. Összegezve: mindenki a formásabb arcát mutatja a parti mikrovilágának. A Tojáséj nyolc színésze (Bakos Éva, Fátyol Hermina, Fátyol Kamilla, Simkó Katalin, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos, Páll Zsolt és Tompa Ádám) egymagában és párban sokféléről mesél az este során - a világmindenség törvényeiről például -, de a legfontosabb mégis az, hogy mit és hogyan mutatnak a másiknak. A bölcs filozófián túl a világmindenséget valójában mozgató vágynak tart tükröt az előadás. Méghozzá görbét. A sokszori passzázs a székek között megmutatja azt a széllelbélelt vándorlást, amelynek során a szereplők a kezdeti kötöttséghez képest eljutnak az emberi vágyakhoz. Hatásos kép, mikor a lányok jólfésültségét felváltja a borzas fészek, és leolvad róluk a rafináltan mesterkélt máz. Vannak jelenetek, amelyek békebeli képeslapot idéznek (mondjuk inkább: zenélő képeslapot, hiszen a szótlansághoz Ravel zenéje szól), amit a tenger mellől adtak fel a „néző" névre hallgató címzettnek. Ezt a képet színezik tovább a tengerpart színeiben: kékben és zöldben, okkerban és lazacban tündöklő női ruhák (Breckl János jelmezei). A makacsul a földre tapadva, sellőszerűen elfekvő nőket és férfitársaikat hosszú perceken keresztül vonszolják ki az éppen ellenkező neműek a tér közepéről, ahová magukat kelletve rendre visszacsusszannak. Egyáltalán: igen sok a tapadás és a csusszanás az előadásban. A mozgásanyagra is jellemző az emlegetett kettősség: lebegnek a falon vagy a másik vállán tipegve, a mélyben vigyázó kezekbe vetik magukat, máskor helyből a padlóra zuhannak. A kezek tulajdonosai pedig ezerarcúak: erővel telt férfi, vagány és hajlékony kemény fiú, rezdülő és kíváncsi kölyök, akik mind a nőiségre és a férfiszagra eszmélő gyereklányt vagy éppen a bájosan romlott vampot kapják el.

Az előadás a már említett végtelenített zárással valójában befejezetlenné, bármikor folytathatóvá válik. Kiragadott darab az élet (szét)folyásából, elmesélhető történetszál nélkül is, csupán hangulatokkal és ezek költői képekbe öntésével. A dramaturgiában vannak ugyan sarokkövek, de a köztük lévő űrt improvizáció tölti ki, amit ha szükséges, maga a rendező instruál az előadás alatt. Nem mintha esetlegesség jellemezné a produkciót. Az improvizáció ellenére alig akad sikerületlen mozdulat, igaz, a visszatérő ismétlés olykor monotonná laposodik. Sok ugyan a tojás a színpadon, de egyetlen záp sincs köztük.

Halász Glória, Színház, 2009