Amíg a megoldásra fény derül, eltelik némi idő – és addig is van mit nézni a színpadon. A Balázs Zoltán rendezte előadás már akkor megkezdődik, amikor elfoglaljuk helyünket a nézőtéren. A játszók ugyanis a színen vannak; sajátos tablót alkotva, kissé bizarr pózban állva fürkészik a közönséget. A Németh Anikó tervezte, színes, csillogó, rafinált szabású ruhákat egy revü szereplői is viselhetnék, de a színpad mérete, valamint a tükrökből és kis dobogókból álló minimál díszlet tudatosítja, hogy nem musicalt fogunk látni. Ám figyelmünk mégsem a szavakra, hanem a látványra, a mozgásra, a zenére irányul, hiszen a közeget, azaz Ignác király birodalmának üresen csillogó, művi világát elsősorban ezek teremtik meg. Nem is akárhogyan, hiszen a sok közhelyes elemből (látványos arcfestés, ajakcsücsörítések, monoton dübörgésű zene stb.) mégis unikális világ épül fel. Ami főként Balázs Zoltán ezúttal is érzékelhető kitűnő atmoszférateremtő képességének, valamint Erőss Brigitta és Jáger Simon elsősorban sajátos kézmozdulatokra, gesztusokra épülő, az egész előadáson végiglüktető, igazán eredeti koreográfiájának köszönhető. Aztán elérkezik a pillanat, amikor Yvonne-nak meg kell jelennie. Ekkor a nagynénit játszó Zsenák Lilla a színpad elejére megy, s miközben a szöveget mondja, kiválasztja a nézők közül azt, akihez szavait intézi, majd kinyújtja kezét és a kiválasztott nézőt felhúzza a színpadra. És igen, ettől kezdve ő lesz Yvonne. Nem egy röpke poén erejéig, nem egy-két jelenetig, hanem a produkció teljes időtartama alatt. A Maladype bemutatójának címszerepét tehát egy civil alakítja.

Nyilvánvaló, hogy innentől kezdve nem a szokott mederben folyik a játék. Azáltal, hogy a címszerepet minden este más alkalmi színész „játssza”, az Yvonne-ból nem születhet két egyforma előadás. A pontosan megtervezett konstrukciót egy kiszámíthatatlan tényező befolyásolja. Ez a helyzet a színészektől fokozott koncentrációt és reakciókészséget igényel – a szerepkoreográfia rutinos alkalmazása eleve kizárt. Ez a munkamódszer nem áll távol Balázs Zoltántól – gondoljunk csak a Leonce és Léna bemutatójára, amelyben minden egyes jelenetnek több variánsa létezett, és jórészt az aznapi közönség döntötte el, melyiket fogják eljátszani a szereplők, vagy akár a néhai Bárka Színház Tim Carroll rendezte Hamletjére, amelyben a főszerepet alakító Balázs Zoltán a közönségtől kapott tárgyakat felhasználva hozott létre nap mint nap más előadást. Nem kizárt, hogy az Yvonne esetében azért az egyes előadások kevésbé térnek majd el egymástól. Ismerve a honi közönség szokásait, valószínűsíthető legalábbis, hogy túl sok „renitens” Yvonne nem fog majd színre lépni, s jelentős többséget alkotnak majd azok, akik hagyják magukat sodortatni a helyzettel, finoman reagálnak a hozzájuk intézett szavakra és igyekeznek konstruktívan részt venni a produkció gördülékeny lebonyolításában. De elvben kifoghat a társulat olyanokat is, akik megpróbálják kivonni magukat a játékból, megmerevednek, passzív ellenállást tanúsítanak, vagy éppen ellenkezőleg: mindenáron szerepelni akarnak és a színpadi szituációk logikájával ellentétesen cselekszenek. Őszintén szólva szívesen megnézném, hogy ilyen esetben hogyan terelhető vissza a játék a maga medrébe. Az általam látott előadáson erre nem volt szükség, mivel a színre hívott huszonéves lány (mint utóbb megtudtuk, Kelemen Ágnes) figyelemmel, érzékenyen követte a színpadi történéseket, jó ritmusérzékkel reagált azokra, s nagyszerűen töltötte be azt a szerepet, amelyet e konstrukció a címszereplőnek szán. Ez a színpadi konstrukció egyébként tökéletesen képezi le Gombrowicz drámájának alaphelyzetét. Hiszen a színre hívott civil éppoly idegen, szokatlan, kezelhetetlen elem a színpadi világban, mint a Fülöp által az udvarba hozott Yvonne az arisztokraták között. Gondolataik egyformán kevéssé sejthetőek, reakcióik egyként kiszámíthatatlanok. Az oda nem illő elem feszültséget gerjeszt, más kérdés, hogy mindaz, ami a történetben romboló erejű, az előadásban remélhetőleg termékeny, továbblépésre serkentő feszültség. (Már csak azért is, mert a színészek még a leggaládabb módon viselkedő civilt sem pusztíthatják el.)

Kevésbé működik az analógia, ha a miértekre kérdünk rá. Merthogy mind Yvonne, mind a civil szereplő eszköz. Előbbi Fülöp herceg, utóbbi a rendező eszköze. A rendezői szándék a fentiek értelmében nyilvánvaló, Fülöp szándéka viszont az előadásban nem az – ami elsősorban a konstrukció következménye. Igen gyorsan kell ugyanis felépíteni, láthatóvá tenni az erős atmoszférájú világot, amelynek bonyolultabb, rétegzettebb belső viszonyai közel sem rajzolódnak ki addigra, amíg Yvonne a színre lép. A karból, az erős összjátékból Fülöp alakja nem válik ki, a prímet egyértelműen a Kamarill viszi. E szereplő lényegében a dráma két fontos mellékszerepének (Kamarás, illetve Cirill) összevonásából született meg, s mivel az előadásban így egyszerre számít a király, illetve a herceg bizalmasának, szinte folyamatosan jelen van, központi helyzetbe kerül. Ráadásul a szerepet alakító Erőss Brigitta markáns színpadi jelenléttel rendelkezik, ő valósítja meg legtökéletesebben a játék sajátos koreográfiáját, ő diktálja a tempót, a ritmust, ezáltal a Kamarill válik a megjelenített közeg emblematikus figurájává. Az pedig nem egészen világos, hogy Jáger Simon a közegbe láthatóan jól passzoló, erősen feminin Fülöp hercege hogyan viszonyul ehhez a világhoz. Mindenesetre nem látszik úgy, hogy akár elvi, akár gyakorlati síkon különösebb problémája volna vele – így Fülöp nemigen tud a történet főszereplőjévé nőni. Yvonne színre lépése után ez már csak azért sem történhet meg, mert ettől kezdve már mindenképpen a színpadra hívott civilre irányul a befogadói figyelem. A Maladype bemutatójának persze nyilvánvalóan nem az a célja, hogy hagyományos színészi-rendezői eszközökkel a történet mély, bonyolult, eredeti értelmezését adja (miként az említetett Leonce...-tól, illetve Hamlettől sem ezt vártuk és kaptuk annak idején). Kérdéses viszont, hogy az a színpadi helyzet, amelynek alakulását a játék nagy részében nyomon követjük, mennyire tud izgalmas lenni. Pontosabban: tud-e annyira izgalmas lenni a nézőknek, mint a játszóknak.

Amire azért nem könnyű válaszolni, mert nincs két egyforma néző, és az előadás hatása az átlagnál jóval erősebben függ a befogadói diszpozíciótól, kíváncsiságtól, előítéletektől. Magam például Kelemen Ágnes színre hívását (és első, remek reakcióit) követően erősen gyanakodtam arra, hogy ő valójában beépített ember, s a rendező át akar verni – eltartott egy ideig, amíg beláttam, hogy gyanúm alaptalan. De nyilvánvalóan vannak olyanok, akik nálamnál jóval empatikusabban szemlélik a civil helyzetét, s mindvégig sajnálják nézőtársukat, amiért mindezt el kell szenvednie. Ismét mások biztosan azért drukkolnak, hogy Yvonne alakítója minél több galibát okozva állítsa nehéz helyzet elé a társulatot. És borítékolhatóan elhangzanak majd olyan vélemények is, amelyek azt firtatják, lehet-e ilyen helyzetbe hozni egy nézőt, nem megalázó-e az, amit végig kell hallgatnia, egyáltalán, a kiválasztást befolyásolják-e a nézők alkati adottságai. (S nem lepődnék meg, ha az is felvetődne, választható-e Yvonne-nak férfi néző.) De ha a szituáció ellentétes véleményeket vált is ki a nézőkből, a figyelmet bizonyosan fenntartja. Ami engem illet, gyanakvásom eloszlását követően előbb feszült izgalommal követtem a történéseket, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a precíz konstrukciónak és a kiváló alkalmi főszereplőnek köszönhetően a játék szépen, rendben, a maga medrében folyik le, a feszültség lanyhult kissé. Eközben viszont elégedetten nyugtáztam az alkotók kockázatvállalási kedvét és szakmai professzionalizmusát (amely egyébként a befejezésben, azaz Yvonne meggyilkolásának kivitelezésénél is szembetűnő), de leginkább azt a lelkes és képességes összjátékot, amelyet a Maladype új, megifjodott társulata - az említetteken kívül Mesés Gáspár, Lukács Andrea és Dőry Brigitta – bemutat. És remélem, hogy a közelmúlt természeti és nem természeti jellegű csapásait követően ennek a csapatnak minél több és változatosabb alkalma lesz megmutatkozni.

Urbán Balázs, Revizoronline 2020