Egy ember ül ötven előtt, és két fél órán keresztül felolvas. E kijelentő mondat úgy, helytálló, hogy nem igaz: Balázs Zoltán előtt ott a vaskos paksaméta, lapoz is, mégis kívülről fújja az egészet. Néha rögtönöz, tömörít, megrázó, emlékezetes pillanatokat teremt; lehengerlő ostobaságok és szívszorongató történetek váltják egymást. A néző ezért is feszeng, fészkelődik a székeken, de közben újra és újra visszazökken az 1930-as és 1940-es évek Szovjetuniójába. Kifárasztóan izgalmas szembesítés részese a Maladype új bemutatójának nézője, aki az előadás végén azzal vigasztalja magát: „legalább elolvastam” Kravcsenko 1946-os régi-új, Magyarországon majd hetvenéves késésessel – Konok Péter fordításában, a társulat kiadásában - megjelentetett könyvét. Hazamenet, egy sörözőbe beülve még filozofál egyet arról, vajon mennyire adekvát egy nem felolvasóest – aztán másnap nem bírja letenni a könyvet. Visszhangoznak benne a nyugtalanító, elméjébe égett előadás hangsúlyai, s meglepődve fedezi fel, mennyi fontos részlet maradt ki. Szükségszerűen, hiszen Kravcsenko eposza 800 oldalas. A kései olvasó pedig ismét elgondolkodhat a könyvek sorsán. A második világháború idején „dezertáló” szovjet funkcionárius egykoron hiába írta le – ma már tudjuk: hajszálpontosan - a rendőrszocializmus mechanizmusát, könyvét a világpolitika csinálói túlzásnak tekintették. Nem az volt, színtiszta valóság. A bosszúállásban is türelmes szovjet állambiztonság 1966-ban, New Yorkban – öngyilkosságnak álcázva – röpített revolvergolyót a szerző fejébe.

Murányi Gábor, HVG, 2015