„Szabad és demokratikus Oroszország nélkül nincs tartós béke a földön.” (Viktor Kravcsenko)

Történetünk főhőse Kravcsenko elvtárs, ukrán származású élkáder a Szovjetunió első húsz évéből, aki személyes történetén, saját hite megszületésének és megtagadásának folyamatán keresztül mutatja be az eszméken felépülő diktatúra megnyomorító, kaotikus gépezetének működését. Bár kétségkívül ő a főszereplő (az emberek is a hozzá fűződő viszonyokon keresztül kapnak jelentést és a végén a disszidálás egy komoly és hosszasan felépített személyiségfejlődés utolsó állomása), mégsem róla szól a szöveg. Hanem a rendszerről. Az individuum története csak egyfajta ürügy, szükségszerű válaszreakció a Szovjetunió működésére, belső keretezése a külvilágnak, amitől még nagyon is érezzük, hogy valójában mi a kicsi, és mi a nagy.

Ne gondoljunk rosszra a „felolvasószínház”, „egyszemélyes kiáltvány” kifejezések hallatán. Nem árulnak el semmit az előadásról ezek a terminusok. Balázs Zoltán van ott a térben, ő a mesélő, az Ember, akinek megkérdőjelezés nélkül elhisszük a szavait, és aki úgy mondja el élettörténetét, hogy végig akarjuk hallgatni. Színészi munkájában nem csak az iszonyú mennyiségű szöveg megjegyzése a nagy teljesítmény, hanem az is, hogy eszköztárából alig-alig használva, kevés hatáselemmel, leginkább szövegdinamikával, szemkontaktusokkal és hitelességgel tartja fenn hosszan a figyelmet és improvizatívan, közönsége koncentrációjának lankadására reagálva jelen idejű dramaturgként húz a szövegből vagy szúr be izgalmasabb, személyes epizódokat. A komplex színházi alkotó tudása, tehetsége, figyelme és rutinja sűrűsödik színpadi jelenlétében.

Az előadás közben gyakran van olyan hasonlóságérzete a nézőnek, hogy bizonyos események ma is így történnek. Ez persze szubjektivitás, kinek milyen áthallás jut el a füléig, mindenesetre egy átpolitizált társadalomban könnyen bejönnek ezek az asszociációk, és az előadás közben gyakran felhangzó Viktor név akaratlanul is az aktuálpolitikai asszociációk aktiválódására hajtja a vizet. Konkrét, jelenre való utalás nincs az előadásban, de utána valahogy mégsem kell sokat gondolkodnunk azon: mégis, hogyan kapcsolódik ez hozzánk, mi indokolja ennek a műnek a színpadra állítását ma?

Az előadás záróaktusa formailag rövid, erős és hatásos, tartalmilag szakrális és politikai, de legfőbbképp a jelen beemelése nélkül hordoz egyértelműen megérhető és elgondolkodtató üzenetet. És mivel a gesztus tökéletes összhangban van az egész szöveg üzenetével, hitelessé és egységessé teszi az egész előadást. És ez a hitelesség válik az előadás legnagyobb kontrasztjává a történetben és a valóságban megjelenő hiteltelen, propagandista, hamis rendszerekkel szemben.

Takács Máriusz, Kultifilter, 2016