Balázs Zoltán, Jászai Mari-díjas színész, rendező, Kolozsvárott született, tizenkét éves volt, amikor a román forradalom után családjával áttelepül Magyarországra. A nemzetközi hírű Maladype Színház alapítója és vezetője. Nemrég az ő rendezésében mutatták be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészek Művészklubban, azonban a koronavírus-járvány őket is súlyosan érintette. Az alkotótól azt is megkérdeztük: a jelenlegi krízishelyzetben a nagyon megosztott színházi szakmában elkezdődhetnek-e új közeledések? Van-e esély a pozitív változásokra?

- Amikor két héttel ezelőtt egyeztettük az interjút, még egy másik világban éltünk. Azóta berobbant itthon is a koronavírus-járvány, és a kormány az elsők között záratta be a színházakat. Hogy érinti ez a Maladype társulatát?

- Januárban mutattuk be Gombrowicz Yvonne című darabját a Fészekben. Nem tudjuk, mikor játszhatjuk újra. Több belföldi és külföldi vendégjátékunk is elmaradt. Ráadásul most kellett volna Chicagóba repülnöm, hogy az avantgárd színházi élet amerikai fellegvárában megrendezzem Witkiewicz: Vízityúkját. De ez is el lett napolva.

- Bevételek nélkül meddig húzhatják ki?

- Az EMMI-től már megkaptuk a többlettámogatásunkat, és maradt egy kis spórolt pénzünk is, így a tartalékainkból május végéig tudunk létezni. Addig biztosított a társulat tagjainak a fizetése. Hogy azután mi lesz, nem tudom. A Maladype fennállásának közel húsz éve alatt anyagilag szinte mindig embert próbáló helyzetben volt. Megszoktuk már, hogy különféle tervekkel kell rendelkeznünk. De a gyors problémamegoldás képessége is elengedhetetlen, hogy továbbléphessünk. A színháznak mindig készen kell állnia a változásokra.

- Ám önöket egy ideje csőstül éri a baj, tavaly áprilisban elveszítették az állandó játszóhelyüket, a Mikszáth Kálmán téri bázisukat. Mi történt?

- Nyolc évig béreltünk ott egy nagypolgári lakást, ötven nézőt tudtunk befogadni. Múlt év áprilisában külföldön rendeztem, a társulat pedig turnézott. Arra jöttek haza, hogy a bázisunkat elárasztotta a víz, az összes díszletünk, jelmezünk és technikai berendezésünk tönkrement. Hivatalosan „lakótársi gondatlanság” okozta a beázást. Mivel mindenünk odaveszett és lényegében hontalanná váltunk, a repertoárunkon lévő előadások 70 százalékát nem tudtuk tovább játszani. Sajnos néhány színészünktől is meg kellett válnunk.

- Gondolom, ez volt a legnehezebb.

- Mindig ez a legnehezebb, de már az elengedésekben is gyakorlott vagyok. Először ez akkor viselt meg, amikor 2004-ben meg kellett válnunk a társulatunk cigány tagjaitól. Ehhez tudni kell, hogy a Maladype 2001-ben úgy jött létre, hogy megkeresett Dragan Ristic, egy szerb producer, hogy cigány és nem cigány színészekkel mutassuk be Ionesco Jacques vagy a behódolás című darabját a Roma Parlamentben. Előzőleg több rendezőt is felkért, de a feladat egzotikus jellege miatt senki sem vállalta. Én akkor még egyetemista voltam színész és rendező szakon. Azt mondták Risticnek, én leszek az ő embere, mert én mindenféle őrültséget bevállalok. Így is lett. Az első bemutatónknak akkora sikere volt, hogy gondolkodás nélkül nekivágtunk a következő munkának, ami újabb elismeréseket hozott. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy társulatot igazgatok, pedig sosem voltak ilyen ambícióim. Nagyon szerettem volna, ha a cigány színészeink tovább velünk maradnak, mert elképesztően tehetségesek voltak, de a saját közegük visszarántotta őket. A fejükhöz vágták: kifehéredtetek, elgádzsósodtatok, árulók vagytok. Választani kényszerültek a családjuk és a Maladype között.

- Jelenleg hat Marosvásárhelyen végzett fiatal színészből áll a Maladype. Hogy találta meg őket?

- Két éve meghívtak az ottani Művészeti Egyetemre, hogy a végzős színészosztálynak rendezzek egy vizsgaelőadást. A próbafolyamat során annyira megszerettük egymást, hogy miután lediplomáztak, az egész osztályt leszerződtettem. Korábban már kidolgoztam az ÖT KAPU színház-metodikai és pedagógiai módszert, amely segítséget nyújthat a színészi alkotás alapjainak újrafelfedezésében. A marosvásárhelyi csapat lett az állandó tesztcsoportom is.

- Karácsony Gergely főpolgármester segítséget ígért a bajba jutott fővárosi színházaknak, de a függetleneket nem említette. Jogosnak tartja?

- Egyáltalán nem. Mi is a budapesti színházi élet egyik meghatározó társulata vagyunk, nemzetközi elismertségünk Ázsiától Amerikáig terjed, és mindenhol a magyar progresszív színházi kultúrát képviseljük. Tesszük úgy, hogy nincs állandó állami vagy fővárosi támogatásunk. Bár többször hangoztatták, hogy széles körű szakmai egyeztetés lesz a függetlenekkel, eddig nem valósult meg, vagy csak én nem tudok róla. A szellemiségünket tekintve mi abszolút függetlenek vagyunk, nem köteleződtünk el se jobbra, se balra, nincs igazodási kényszerünk és nem követünk trendi irányzatokat sem. Ugyanakkor a színházi struktúrában a „függetlenek” kifejezésnek semmi értelme sincs. Nagyon is függünk a pályázatoktól, a döntnököktől, és az aktuális kormányrendeletektől.

- Színházi életünket más is megrázta az utóbbi időben: a hatalommal való visszaélés újabb botránya. Eszenyi Enikőt, a Vígszínház igazgatóját egykori és jelenlegi kollégái közül többen is lelki abúzussal és fizikai agresszióval vádolták meg. Mit gondol erről?

- Enikő engem is felkért, hogy támogassam az igazgatói pályázatát, amit még a botrány kitörése előtt meg is tettem. Azért támogattam, mert kimagaslóan tehetséges művésznek tartom, és a Vígszínház megújításáért tett igazgatói erőfeszítései elvitathatatlan tények. Számunkra az sem mellékes, hogy amikor társulatunk bajba került, ő az elsők között ajánlotta fel nekünk a segítségét, amit kevesen tettek meg, és ha mégis, akkor feltételekhez kötve. Máté Gábor nyilatkozatához kapcsolódva én sem szeretnék részt venni Enikő lincselésében, de egyetértek azzal, hogy ezt az ügyet alaposan ki kell vizsgálni, mert semmilyen közegben, így a színházban sem fogadható elő a lelki vagy fizikai bántalmazás semmilyen formája. Ha mindez megtörtént, következménye kell, hogy legyen. Enikő lemondott, a Vígszínház hamarosan új vezetőt kap. Csakhogy ennek az ügynek van egy másik aspektusa is: a mindenkori társulat és az érdekvédelmi szervezetek felelőssége. Érthetetlen, hogy a #metoo mozgalom előretörésével párhuzamosan hogyan volt lehetséges ilyen sokáig titokban tartani ezeket a nagyon komoly szakmai és emberi sérelmeket.

- Ön is tudja, hogy az érdekvédelmi szervezetek nem működnek. Mit csináljon a színész? Olvasson be az igazgatónak? Másnap valószínűleg már nem kell bemennie.

- Mi is tagja voltunk a Független Előadó-művészeti Szövetségnek, de 2005-ben más társulatokkal együtt, kiléptünk, mert úgy éreztük: nem képviselik az érdekeinket. A minket ért sérelmeket azonban nem hagytuk szó nélkül. Béres Ilona mondta egyszer nekem: a színészi pálya legkiszolgáltatottabb pillanataiban a megfelelő kommunikáció és a stílus volt a legfontosabb fegyverük. Ezért sem mindegy, hogy egy rendező milyen eszközökkel éri el, hogy alkotói szándékait a színész a színpadon meghosszabbítsa. Erővel, erőszakkal, avagy szakmai felkészültséggel? És az adott társadalmi-kulturális közegtől is függ, hogy mi megengedett egy színházban és mi nem.

- Sokfelé járt a világban. Azt tapasztalta, hogy a demokratikusabb országok színházaiban ritkábbak a hatalmi visszaélések?

- Nem, sőt, tán még gyakoribbak. Sokan azt gondolják, a művészi szabadság azt jelenti, hogy bármit megengedhetnek maguknak. De például Romániában és Franciaországban a szakmai érdekvédelmi szervezetek jóval erősebbek.

- Ön Párizsban is tanult olyan színházi mesterektől, mint Bob Wilson vagy Anatolij Vasziljev. A budapesti Bárka színházban pedig Tim Carrol, a neves brit rendező kérte fel Hamletet játszani. Ezek a nagy mesterek is agresszívek voltak?

- Soha nem hallottam ordítani őket, a hangjukat sem emelték fel. Mégis érvényesíteni tudták a művészi szándékaikat. Mind a hárman koncepciózus alkotók, pontosan tudták, hogy mit akarnak. Színészként és rendezőként tőlük kaptam a legnagyobb szabadságot.

- Ön is társulatot irányít. Saját vezetői stílusát hogyan jellemezné?

- Erről inkább a színészeimet kellene kérdezni, egyébként a #metoo kampány óta állandóan „fotóznak” engem próba közben. Viccnek szánják, de nem teljesen az. Élesebben figyelnek, és nekem is jobban oda kell figyelnem arra, hogy mit és hogyan mondok. Nem vagyok agresszív rendező, de határozott és lendületes.

- A vesztegzár a befelé fordulásra, leltározásra is jó. A színházaknak mire lenne érdemes felhasználni a kényszerpihenőt?

- Azokat a rossz szakmai és erkölcsi beidegződéseinket kellene újragondolnunk, amelyek súlyos visszatartó erőt jelentenek a művészi innováció kibontakozásában. Az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs szakmai befektetés. A művészeti egyetemek hallgatóit kevéssé foglalkoztatja, hogy megismerjék hivatásuk hagyományait, és megértsék a korábbi nagy mesterek és színpadi újítók viharokat kavart eredményeit, esetleg továbbgondolják azokat. Legfőképp azt tanulják meg: hogyan kell ügyeskedni és érvényesülni. Kikkel előnyös barátkozni.

- Ne legyen igazságtalan! A legtöbb pályakezdő színészt nem várja szerződés, és a túlképzések miatt joggal tartanak attól, hogy bárki, bármikor lecserélhető.

- Egyáltalán nem hibáztatom a fiatalokat, de attól a tény még tény marad. A színházi szakmának rengeteg régi adóssága, bűne van, amelyekkel szembe kellene végre nézni. Mert, ahogy Agatha Christie regényében Poirot mondja: régi bűnnek hosszú az árnyéka.

- Milyen bűnei vannak a színházi szakmának?

- Például a műveletlenség, a szakmai tudás alapjainak hiánya, a színészek és rendezők érdektelensége. Találkoztam már olyan pályán lévő színésszel, aki nemcsak Latinovits Zoltánt nem ismerte, de Törőcsik Mariról sem hallott. Kevesen tudják ki volt Németh Antal, Harag György, Paál István vagy Gaál Erzsébet. A rendezők nem olvasnak eleget, legtöbben, tisztelet a kivételnek, a dramaturggal meséltetik el a darab történetét és azt vetítik a színpadra. Bűnnek tartom a valódi mesterek hiányát is. A művészképző osztályokat gyakran olyan tanárok vezetik, akiknek a saját munkájuk mellett alig van idejük bejárni az órákra. A növendékekkel valójában a segédtanárok foglalkoznak: húszon-harminc éves szakmailag még kisfiúk és kislányok. Miközben a hallgatóknak tapasztalt mesterekre lenne szükségük, akik folyamatosan segítik a fejlődésüket.

- A külföldi mestereiről már mesélt. Hazaiak is voltak?

- Példaképek igen. Még a színművészeti előtt a régi Nemzeti Színház stúdiósa voltam. Közelről láthattam, hogyan próbál Agárdy Gábor, Bessenyei Ferenc, Kállai Ferenc, Lukács Margit vagy Tolnay Klári. A Nemzetiben szokássá vált színészavató próbáknak kitenni a pályakezdőket. Például egy színésznagyság előadás közben a takarásban megpróbálta kizökkenteni, megnevettetni az öntudatosan statisztáló fiatalokat. Tízből kilenc visszanevetett, hogy elnyerje az óriások kegyeit. Én azt mondtam magamban: „Ha most kibírom nevetés nélkül, pályán maradok”. Nem volt könnyű, de kibírtam, és megbecsültek érte. Színészként mindig utáltam, ha kihasználnak. Ha lelkesen improvizálok a próbán, megmutatom egy jelenet különböző variációit a rendezőnek, majd amikor megkérdezem, melyik változat maradjon, annyit bír mondani: Hm, nem tudom. Ez a „nem tudom” a színész és a rendező együttműködésének a halála. A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy koncepciójának milyen céljai vannak, és milyen színészi megoldások szolgálják azt.

- És mit tehet egy fiatal rendező, ha bejön a direktor és átrendezi a darabját?

- Például nem engedi, hogy a nevével visszaélve bemutassák a produkciót. Ha valaki ezt megtette volna velem pályakezdőként, biztos, hogy azonnal felállok, és a nyilvánossághoz fordulok.

- Önt most sokan vádolnák áldozathibáztatással.

- Én csupán azt állítom, hogy minden pillanatban tudunk dönteni, és ha erről lemondunk, akkor válunk áldozattá. Nincs olyan szerződés, ami arra kötelezné a rendezőt, hogy hozzá kell járulnia ahhoz, hogy átrendezzék a munkáját. A probléma sok esetben az, hogy az alkotók félnek, mindenáron meg akarják ragadni a kínálkozó alkalmat és nem ismerik a jogaikat. Ahogyan a nézők sincsenek tisztában a lehetőségeikkel, például, hogy joguk van tudásalapú művészi teljesítményhez jutni.

- Mit csináljon a néző, ha nem tetszik az előadás?

- Ma már elég sok fórum van, ahol a véleményét közzé teheti, elmondhatja az ismerőseinek, hogy a rossz előadást ne nézzék meg. Persze ez nem ilyen egyszerű. A néző végre eljut a színházba, kifizeti a jegyet, és azzal ül be, hogy: „Van öt percem, na, mutassátok a katarzist!” Majd csalódottan nyugtázza, hogy ez most elmaradt, de sebaj, majd máskor. A színházban azonban nincs máskor. Csak itt és most. Ezért kellene minden pillanatot a saját értékén kezelni. Mi ezért tartjuk fontosnak, hogy az előadásainkban aktív szerep jusson a nézőnek, az előadások után beszélgessünk a közönséggel.

- Az Yvonne-ban például a nézők közül kiválasztanak valakit, akit a színpadra invitálnak, és az illető egyszer csak azt veszi észre, hogy ő az előadás címszereplője. Ez nem a néző csőbehúzása?

- Miért lenne az? A nézőnek számtalan döntési lehetősége van: feljön a színpadra vagy sem, visszaül-e a helyére vagy marad. Abban vesz részt, amiben akar. Talán minket igazol, hogy eddig még senki sem bánta meg, hogy belement a játékba, senki nem vádolt minket azzal, hogy megsértettük.

- Visszatérve a vesztegzárhoz: ebben a krízishelyzetben szakmai, társadalmi szolidaritásra is rengeteg példát látunk. A nagyon megosztott színházi közegben van esély közeledésekre, pozitív változásokra is?

- Muszáj lennie. Ám ahhoz, hogy a viszonyainkat és közös feladatainkat újra rendezhessük, mindannyiunknak le kell mondanunk valamiről: az egonkról. Ez az ego táplálja bennünk a felsőbbrendűség érzését és az ítélkezés kísértését. A színház nevében és érdekében sok mindent el lehet követni. Akár azt is, hogy porig alázunk, kizsigerelünk másokat, és azt mondjuk: ezzel a színház szent ügyét szolgáljuk. Vagy tudomásul vesszük, hogy egyesek kötelező igazodási pontokat jelölnek ki mások számára. Vagy elfogadjuk, hogy korunk önjelölt Mikes Kelemenjei önkéntes száműzetésükből megüzenik nekünk, hogyan kell megfelelően cselekednünk. Vagy hagyjuk, hogy a színház nevében a narcisztikus hajlamú megmondóemberek arrogáns módon kinyilatkoztassanak. Elnézzük, hogy valakik felhatalmazva érzik magukat, hogy a nemzet színészeit gyávának nevezzék. Holott ezek a csodálatos művészek, nemzeti kincseink, olyan történelmi korokban álltak helyt, amiket mi elképzelni sem tudunk, és mégis megőrizték a szakmai, emberi hitelességüket. Tanulnunk kéne tőlük. Ha valóban közös nevezőre akarunk jutni, nem szabad indulatból, pillanatnyi sikerekre vadászni. Át kéne gondolnunk, honnan jövünk és merre tartunk, milyen értékeket szeretnénk a színház nevében képviselni és közvetíteni.

 Sándor Zsuzsanna, 168 Óra, XXXII. évf. 13. sz