Akkor miért nyitunk teret mégis a véletlennek, a bizonytalannak? Talán mert van valami, ami képes megsokszorozni azt az örömöt, amit a kockázat vállalása vagy a véletlen tartogat számunkra. A játék. Az önfeledt, kockázatos és teremtő játék, mely önálló világot és önálló létezést ajánl játékosai számára. Új identitást, lehetséges sorsot kínál, de saját törvényei és saját szabályai szerint. Ez a „játékos öntörvényűség” vezette képzeletünket, amikor évadunk fő témájául, a különböző játékok és játszmák kimeríthetetlen világát választottuk.
Társulatunkkal azokat a színházi területeket és helyzeteket keressük, ahol mindennapjaink ok és okozati rendszerei már nem működnek, ahol az új viszonylatokat újabb „struktúrák” jelentik, és ahol az ügyesség, a véletlen és a változó szabályok egyaránt alakíthatják a játékot és a játszók lehetőségeit. A játék izgalma akkor fokozható a végletekig, ha a véletlen és két ember figyelme, akarata egybejátszik vagy megküzd egymással. Ennek a kiélezett küzdelemnek a kereteit a különböző logikai, stratégiai, kooperációs és kommunikációs játékok adják, melyek mind a csapat, mind az egyén számára új és szokatlan játékhelyzetet teremtenek. A kérdés, tehát az, hogy lehet-e a színházban a játékon belül is játszani?
Azt reméljük, hogy a társas játékok valódi izgalma a színpadi játék eredendő feszültségét is tovább növeli, tágabbra nyitva ezzel a játékteret nézők és színészek körül. A játék spontán dinamikája tovább fejlesztheti színészeink gyors reakció-, és megoldó képességét, kombinációs készségét, térlátását és térszervező képességét. Ezek birtokában a színészi játékról alkotott fogalmaink, talán újra visszanyerhetik eredeti értelmüket, miszerint a színház hivatása éppen az, hogy benne játék folyik.