Jelenetek az előadásból

Hatvanhárom évvel később a Na zábradlí pedig egy egész hétvégén át foglalkozott Alfred Jarry híres, félig groteszk, de félig rémisztő alakjával, a mindenen keresztülgázoló hataloméhség, az ostoba gyávaság, a kielégíthetetlen kapzsiság és kéjvágy szimbólumával. A fesztivál február 25-én gigantikus felolvasószínházzal kezdődött: mintegy ötven részvevő közreműködésében hallhattuk a darabot. Másnap filmvetítéssel folytatódott a programsorozat: Jan Grossmannak, a színház rendezőjének hatvanas években született, legendás előadását, az Übüpapát nézhették meg felvételről az érdeklődők, majd egy diákelőadást láthattunk Übü, az Antikrisztus címmel, és természetesen a Na zábradlí éppen repertoáron lévő Übü-variánsát (Ubu se baví, Übü mulat) is meg lehetett tekinteni. Ám a program kétségkívül legnagyobb attrakciója a budapesti Maladype társulat vendágjátéka, Balázs Zoltán rendezése, az Übü király volt. (Korábbi kritikánk az előadásról itt olvasható - a szerk.)

Bár az előadás igencsak elrugaszkodik Jarry drámájának eredeti cselekménysorától, a Maladype négy színésze a sötét komédia minden lényeges pontján átvágtat. A szereplők fel-le mászkálnak egy újságpapírkötegekből álló hatalmas halmon, és az így kéznél levő „napi sajtó” az egyetlen kellék – amit a színészek meglehetősen nagy fantáziával használnak. Pontosabban bármi egyébre van szükségük, azt helyben, a közönség orra előtt, ollóval, ragasztóból és hurkapálcikákból eszkábálják össze, így például Übü Mama gusztustalan lakomájának étkeit és a túlsúlyos férj harci ménjét is.

Ennek köszönhetően egészen szürreális az a jelenet, melyben Übü lemészárolja a nemeseket és pénzügyieket. A színész cseh napilapok címlapjai segítségével jeleníti meg a kivégzett szereplőket, ám az „áldozatok” kiválasztása teljesen véletlenszerűen történik: Übü azok a celebeket hányja kardélre, akiknek a fotója a keze ügyébében van. Ezúttal a következő hírességekre került sor: egy focistára (egészen pontosan a Sparta Praha brutalitásáról ismert védőjére), két szappanopera színészre és végül egy radikális baloldali előadóművészre. Ez utóbbi fotója – érdekes módon – fekete-fehér volt.

A színészek átmenet és törés nélkül mennek át egyik szereplőből a másikba (csak Übüt játszotta mindig ugyanaz a színész): csak megperdülnek és máris egy másik karakter nevében kezdenek el beszélni. A helyszínváltások is ugyanilyen könnyedséggel történnek. Úgy tűnik, hogy ez a módszer nem jelent nehézséget sem a színpadon, sem a közönség soraiban: ha egyszer a Maladype radikális farce-ként játssza az Übüt, nem jut figyelem az apró finomságokra.

A szereplők olykor improvizálnak is, ami a cseh közönség előtt játszó magyar színészek számára meglehetősen nehéz feladatnak tűnhet. Olykor egyszerű angol szavakat használtak, vagy egyszerűen csak kiszóltak a tolmácsnak: a kérés – Tanja, ezt most fordíts le, légyszi – többször is elhangzott. Csehül is próbálkoztak a magyar színészek, és a közönség különösen nagyra értékelte, amikor minden erejüket bevetve csehül olvastak fel a helyi lapokból.

Az előadás erőssége – de egyben a gyengéje is – a szünet nélküli, szédületes tempó. Ami rendben is van, sőt kifejezetten szórakoztató és örömteli mondjuk negyven percen keresztül, ám mivel ez a koncepció nem változik, kissé kifárad az előadás a végére. Szinte érezni lehetett a kimerültséget a levegőben: a produkció végén nem csak én éreztem magam elcsigázottnak, hanem mindenki más is annak látszott. S bár Jarry darabjára is igaz, hogy az első felében levő hatalmas lendület mintha elfogyna az utolsó harmadra, valószínűleg nem ez volt az egyetlen probléma. Ha a Maladype Übü királya körülbelül a harmadával rövidebb lenne, nagyszerű előadásról beszélhetnénk. Persze így is nagyon kellemes estét köszönhetünk a társulatnak. Nem nevezném az egyén kulturális tragédiájának, ha valaki nem jött el megnézni a Maladype Übü királyát, de mégiscsak kár volt kihagyni: ritkán látni ilyen színházi előadást Prágában.

A Lidové noviny cikkéből, 2011. február 4. (Rádai Andrea fordítása)