A Maladype elődjének, a Vareso Avernek (Valami más) első bemutatóján, 2000-ben még együtt játszott cigány és nem cigány színész, például Jónás Judit és Dévai Balázs, Sárközi Krisztina és Molnár Erika. A Lendvai Zoltán rendezte Vérnász után újabb bemutatóra készült a Roma Parlamentben az akkori ad hoc társulat. Producerének, Dragan Risticnek egy „kellőképpen őrült” színművészeti egyetemistát javasoltak rendezőnek, Balázs Zoltánt.

Vagy ötször elolvasta Balázs, míg rákapott a Jacques, vagy a behódolás című Ionesco-darabra, amelyet még cigány nyelven játszottak. Aztán ahogy jöttek egymás után a bemutatók, úgy maradt a színház különlegessége – de Ristic távozásával már a cigány színház elnevezéshez sem ragaszkodtak görcsösen: Maladypeként dolgoztak tovább. Sokáig sem a közönség, sem a kritika nem tudta hová tenni az előadásokat, csak érezte az egyediségüket. Hiszen néha latinul beszéltek egy előadásban, máskor Béres Ilona visszafelé mondott el egy teljes szerepet a Theomachiában. Aztán Zsótér Sándorral közösen rendeztek egy darabot, az Akropoliszt, máskor operaénekesek élőben „énekszinkronizáltak” prózai művészeket a Négerek című Genet-darabban. Majd a nyelv, a hangok, a báb és a zene mellett az idő lett a barátja Balázsnak a produkciókban – ide-oda játszik vele, lelassítja, felpörgeti, visszafelé fordítja.

A művészeti vezető mellett csak ketten vendégrendeztek a társulatnál: Zsótér többször is, meg az olasz Claudio Collova. Béresen túl Törőcsik Mari a Figaró házasságában és Ladányi Andrea a Pokol című darabban lép fel a fiatal színészekkel. Kezdetben azt sem gondolták a maladypések, hogy folyamatos és szoros kapcsolatot kell ápolniuk, együtt kell öregedniük a közönséggel. Aztán elkezdték meghívni a nézőiket egy-egy beszélgetésre a Ludwig Múzeumba, majd később a Bázisukra, nyílt próbákra. Itt az érdeklődők végigkövethettek egy egész próbafolyamatot, de a társulat önkénteseket is toborzott, hogy legyenek „bűnös lelkek” a Pokol-produkciójukban.

Az elmúlt évtized törésvonala hét év után érkezett el. Mondják, a betegség: jelzés. Balázs Zoltánt valószínűleg arra intette egy lovasbaleset: gondolja végig, mi is történt addig a Maladypével. Épp a Leonce és Léna próbafolyamatára készült, és arra, hogy a Bárkából áthurcolkodjanak a belvárosba. Időközben finoman lemorzsolódott a színészek egy része. A társulatvezető több indokot lát e mögött. Kezdetben a cigány társak tűntek el, ki ezért, ki amazért: az egyiknek kínos volt – környezete nem nézte jó szemmel –, hogy félmeztelenül játszott, a másik gyereket szült. Volt, aki a biztosnak tűnő állami színházat választotta a Maladype helyett. Újra és újra szembe kellett nézni azzal a ténnyel: néhány színész útja eddig tartott velük. Ők ennyit tettek ebbe a batyuba, és ez sem kevés.

A betegágyban eszmélt arra: ugyan minek rendezze meg hatvannyolcadszorra ugyanúgy a Leonce és Lénát? Inkább több variációt készítenek a darabra, és bökjön rá a neki tetszőre az aznapi közönség. Hiszen a színészek a próbákon ugyanígy kísérleteznek, bár az ötleteiket a bemutatóra egyetlen végleges változatra szűkítik. A Leonce „embertelen” próbafolyamata új tagokat is hozott: Orosz Ákost, Lendváczky Zoltánt, Simkó Katát és Páll Zsoltot. Az elmúlt három-négy évben annyira megerősödött a társulat, hogy már komoly, nyolc darabból álló repertoárt hoztak össze, ráadásul egyes előadások ötvennél is többször mennek. A rekorder a Leonce nyolcvannégy alkalma. Ennyit azonban nem tudnának csak itthon játszani. Külföldi turnékon tesztelik a világ tágasságát, pláne, ha kevés a hazai pályázati pénz. Nem kiabálnak, hogy a függetlenek közül kiemelt társulatként már csak 15,5 millió forintot kapnak, míg két éve még több mint a dupláját. Inkább előremenekülnek, és a külföldi fesztiválokra koncentrálnak. Hívták őket korábban is, de akkor még nem álltak készen erre. Az idén baráti kölcsönökből abszolválták az év nagy részét, de márciusig most rendben vannak. Fizettek (utólag) a fesztiválok, és habár késve, az állam is.

Bár a függetlenek lehetőségeit nyirbálja a politika, Balázs inkább a munkára koncentrál, és az életben maradásra. Mikor beszélgettünk, a jubileumi hétre figyelt. A vetített régi előadásokra, a jelenleg futókra, a találkozásokra az egykori tagokkal, és a Maladypéhez első látásra nem kimondottan passzoló gálára, amelyet a Pesti Színházban rendeznek meg szombat este. Ne flitteres gálarevüre számítsunk,mondta, inkább olyan művészek rendhagyó találkozására, akik a Maladype-jubileum alkalmából a mindenkori színházat ünneplik együtt. Kétnyelvű könyv is megjelenik róluk a napokban, saját kiadásban. A kötet tele van tanulmánnyal, esszével, fotókkal. Tasnádi József képzőművész tervezte, aki különös találmányát adta a kötethez: az előadásokat egyetlen vonalkódszerű alkotássá szkennelte be. Így kerülnek szokatlan képkompozícióba a Maladype első tíz évének előadásai.

(Szemere Katalin, Népszabadság, 2011. november)