Ki feltételezi azt, hogy amikor egy színház nyílt próbát tart – ami valamiért, egyre inkább kezd trenddé válni –, akkor valóban egy próbára invitálja az érdeklődő nézőket, és nem egy megkonstruált, előre tervezett eseményre, ahol minden kiderül – legfőképp persze az, hogy milyen jó lesz az előadás, és milyen jó mindenki – épp csak az nem, hogy milyen egy próba. Nyilván eléggé számítónak kell lenni ahhoz, hogy az ember így gondolja, ahhoz pedig nagyon naivnak, hogy azt higgye, egy ilyen alkalmon tényleg betekintést nyerhet a közönség a valódi munkafolyamatba. Gondol mindenki mindent, alaposan feltölti túlélőkészleteit előítélettel, aztán betoppan a Maladype Bázisra egy ilyen alkalomra, és onnan kezdve úgy, ahogy van, kidobott időnek tekinthet minden kombinálással eltöltött időt, mert valami egészen másban részesül.
Nyílt próbában. Nem próbában, de nem is nézőcsalogató demonstrációban, hanem egy olyan kalandban, ahol miközben az alkotók tényleg dolgoznak, még őt is megkérdezik arról, hogy mi a véleménye a látottakról. A helyzet persze furcsa és szokatlan: az ember belép a Mikszáth téri Bázisra, amiben első ránézésre – a szó klasszikus értelmében – semmi színházi nincsen. Az egész egy valódi bérlakás, egy polgári ház első emeletén. Köszöngetnek a színészek – akik közül páran még csak most érkeznek –, a vendégek, a rendező – ismerősnek és ismeretlennek egyaránt – és közben amolyan kellemes lassúsággal az esemény is kezdetét veszi. Egyáltalán nincs előadás hangulat vagy produkciókényszer sem a levegőben, sem sehol, kellemesen laza minden, miközben azt illetően valahogy mégsem marad kétségünk, hogy színházban vagyunk – egy eléggé intim, közösségi térben.
A próba nehezen indul. A semmiből behuppanva nehéz felvenni Balázs Zoltán energikus és lendületes Don Carlos-ismertetőjének fonalát, aminek során szálakra bontva, figyelemfelkeltően járja végig a komplett, schilleri sztorit – tegyük hozzá, a rendezőnek nincs egyszerű dolga, mindenki helyesel is, amikor azt mondja, hogy a német drámaíró zseni volt (csak ne írt volna ilyen bonyolult történeteket – gondolhatjuk). Mivel az egészből kiragadott jeleneteket fogunk látni, erre a kis ismertetőre vitathatatlanul szükség van, hogy ne csak értetlenül csillogó tekintettel bámuljunk az elkövetkezendő négy órában. De a felvezető során nem olyan nagyon nehéz elveszni a részletekben, aztán ezek a részletek nem féltetlenül adnak ki egy történetet. Azonban ahogy kezdetét veszi a munka – a színészek részéről –, illetve a figyelés – a nézők részéről –, szépen lassan megvilágosodnak a homályosabb foltok, az értetlenkedés megszűnik, és ezzel rögtön súlytalanná is válik a történet.
Úgy tűnik, hogy a kezdetkor a rendezőn kívül nem csak mi, a színészek se pörögnek maximális hatásfokon. Sőt, kifejezetten tartalék üzemmódban van mindenki: mi meghúzódva figyelünk, a színészek játszanak, a rendező pedig gondolkodik – mintha színházban lennénk. Aztán egyszer csak ez megtörik, jönnek az instrukciók, a szereplők éledeznek, mi is hozzáteszünk valamit a látottakhoz, és valahogy elkezd izgalmassá válni az egész. A szemünk előtt születik meg az a minden kritikán és ízlésen felül álló egyértelmű koncentráltság, amivel a Maladype színészei képesek létezni a színpadon. Az a fajta kidolgozottság és aprólékosság, ahogyan bánnak a karaktereikkel. Egy olyan jelenség, ami egyértelműen ritkaságszámba megy ma Magyarországon.
Nem tudnak mindent megcsinálni elsőre, nem működnek jelenetek, néha idegesebbek, néha higgadtabbak, néha fáradtak, néha meg energikusak – de miért is lenne ez másképp egy próbán. Ennek van ára: ha az alkotók nagyon belelendülnek a munkába, akkor bizony ránk nem jut akkora figyelem, csak nézünk és bogarásszuk az érdekességeket, de akármennyire is van valamiféle perverzió abban, hogy utcáról bejött emberek próbáló színészeket néznek (biztos vágynak valami intimebb, lelkizősebb pillanatra, vagy látni akarnak egy bukást, de az is lehet, hogy csak csodálkozni szeretnének), ez egy idő után teljesen természetessé válik.
Persze kapunk hatásosabb pillanatokat is. Amikor bejön egy stáb, hogy beleforgasson a próbába, a Don Carlost és Posa márkit alakító Lendváczky Zoltán és Orosz Ákos egyből nekiesik a kamerának, és elkezdenek vele – és néha neki – játszani. Minden bizonnyal van ebben szereplési vágy is – mondjuk színészeknél ez valahogy nem árt –, de magával ragadó és kifejezetten szellemes az a találékonyság, ahogy a két színész együtt felfedezi és beleépíti a jelenetbe az újonnan kialakult helyzetet. Valóban előttünk fedezik fel ennek a lehetőségeit. Orosz és Lendváczky, ahogy az előadásban az Erzsébetet alakító Tankó Erika és az Ebolit játszó Varga Gabriella is – velük négyükkel dolgozott Balázs a nyílt próba alkalmával – tényleg igyekszik próbálni és koncentrálni, nem szerepelni és nem azzal foglalkozni, hogy idegenek nézik őket. A nyílt próba adta szituáció abból a szempontból is furcsa, hogy a próbák a színészeknek szólnak, az itt elkészülő, vagy éppen alakuló jelenetek még nem feltétlenül néző-készek, és emiatt most hol lassabbak, hol kevésbé koncentráltak, mint ahogyan azt a rendező elvárja – de ezekben mind az a jó, hogy a rendezőnek vannak elvárásai, ahogy a színészeknek is, és hogy valóban komolyan veszik, nagyon is komolyan, hogy itt munka zajlik.
A Maladype valóban felvállalja a próbát, a színészek pedig azt – ahogyan Balázs is mondja a végén –, hogy rontsák a renoméjukat. De ha belegondolunk: ezzel pont csak növelik – fel merik vállalni a munkájukat, és közben láthatjuk, hogy változnak komplett jelenetek gesztusról gesztusra és hangsúlyról hangsúlyra. Mindeközben szerencsésen a történet csattanóit se lövik le – Balázs Zoltán az elején igen, de ott még talán nem annyira érthető, hogy bizonyos dolgok miért fontosak –, és úgy tűnik, hogy az alkotókat tényleg érdekli a nézők véleménye. Hogy mit értettünk vagy mit nem, vagy az is, ha valakinek van egy szenzációs ötlete – lehet, hogy az bekerül az előadásba (szerencsére ebben sikerül mértéket tartani, és nem áll neki boldog-boldogtalan rendezni). Kifejezetten kellemes élmény abban részesülni, hogy az alkotók nem mentegetőznek a hibák miatt, vagy nem vetnek el egy jó ötletet azért, mert az a nézőnek és nem nekik jutott eszükbe, vagy az, amikor Balázs Zoltán poénkodik egy nézői észrevételen – miszerint milyen nárcisztikus ez a Don Carlos –, vagy amikor egyszerűen csak játszanak egymással a színészek.
A renomé nem dől össze attól, mert kiderül, hogy a színész is ember. Sőt, csak növekszik, hiszen képesek túllépni a bujkáló szereplési vágyon, és beavatnak a munkájuk részleteibe. Nem „megmutatják”, hanem csinálják: dolgoznak. Jó látni egy ilyen koncentrált, eltökélt, elhivatott munkát – nem csak a színházi szemmel.
Nyulassy Attila