Ünnepi hangulatban is lehet unatkozni. Szellemi lakomán is kelthetnek csömört az intellektuális fogások. Tiszta szerkezet is ébreszthet idegenkedést a struktúra iránt.

A tízéves fennállását ünneplő Maladype Színház méltó erőpróbát választott magának. A társulat vezetője, Balázs Zoltán, aki – egyéb sokrétű feladatok mellett – szívesen vág bele a Faust nagyságrendű monumentumok interpretálásába (bár azt történetesen a Budapest Bábszínházban tette), ezúttal az Isteni színjáték legirgalmatlanabb, legismertebb részét dolgozta fel Góczán Judit dramaturg segítségével, Thomas Mann- és Paolo Santarcangeli-szemelvényeket iktatva a dramatizálásba. A produkció külön érdekessége, a Maladype közönségkapcsolati aktivitásának tanújele, egyben a koncepcionális összetevők egyike is, hogy „Az előadásban szereplő »bűnös lelkek« önkéntes civilek, akik a próbaidőszak utolsó hetében lelkesen és odaadóan próbáltak velünk”.

Balázs Zoltán nagy gondolati és látványkompozícióra tört. A középkori misztikus-vallásos, ítélkező erkölcsi látomástól (bizonyos – főleg a világításban és az ikonográfiai képzettársításokban tetten érhető – reneszánsz reflexek közbeiktatásával) az űrkorszak morális science fictionjének kérdészuhatagáig jutott el. Térképzésben a Polgár Péter középen emelkedő, gótikusan felnyúló és XXI. századi módra agyontechnicizált díszletelemére fagyasztott hosszú, centrumsugalló indítástól a Szöllősi András mozgássorait kottázó, diszpergált, szétspriccelt színpadkihasználásig. Színészvezetésben a deklamáló-prelegáló szövegtolmácsolástól a tördeltebb, szembesítőbb, időnként valóban dialogikus jelenetezésig. Stílusban az irodalmi színpadi semleges dikciótól az évszázados folklór és a modern tömegkultúra által is megpecsételt, amorful dinamikus közlésformákig.

A vállalkozást minden ízében jellemző kétpólusosság a magyar fordításnak is ismérve. Az Isteni színjáték szavai kétfelől: Babits Mihály nevezetes régebbi és Nádasdy Ádám még csak részletekben közreadott új fordítása révén harapják össze a kétórás spektákulumot-beszédfolyamot. Vergilius és eleinte Dante Babitsot kapta, a többiek Nádasdyt, bár a felosztás nem ilyen rigorózus. A két szöveg időbeli, nyelvi-stilisztikai horizontjának különbsége a Pokolban nem az átültetés eltérő minőségeinek kérdéseit veti fel, hanem a sarkításét. Végül is az ütközés a fő tárgya Balázs Zoltán roppant verbalitás-zuhatagú vizuál-színházának. Legfőképp a bűntudatok, bűnfogalmak, bűnbánatok, bűnhődések, olykor a bűnesztétikumok és bűnörömök egymással való kérlelhetetlen feleselése. Egész bűnnézet-rendszerek csapnak össze. Ádáz vitájuk aktualizálása látszólag könnyen megy, ám nem különösebb cél, hiszen nem a jelen forgatókönyve írja képekbe és szavakba magát: egy hétszáz éve érvényesnek tetsző, hihetetlenül összetett modell bizonyítaná érvényességét.

Az óriási történeti, művészet- és kultúratörténeti anyag egészét valószínűleg a legjáratosabb filológusok sem értik hiánytalanul a sűrített-dúsított interpretálásból. Kavarognak a nevek – Minotaurusz, Filippo Argenti, Brunetto Latini, Bukott Angyal II, Piero della Vigna, Jézus, Odysseus, Bűzfarok, Megéra, III. Miklós, Francesca, Ragyaszárny és a többi –, melyek önmagukban és összefüggéseikben is alaposan feladják az értésleckét, a főleg Thomas Mann-rájegyzésekkel pedig még inkább (egyébként Mannt és Santarcangelit is kellett valakinek fordítania. Az ő nevük nem olvasható a színlapon, s nem bizonyos, hogy buzgó adat-visszakereséssel garantált találatot érnénk el.) A kilencven százalékban férfi (mellék)szerepek negyven százalékban színésznők tulajdonai (Ligeti Kovács Judit, Tankó Erika), és a színészek (Lendváczky Zoltán, Páll Zsolt, Tompa Ádám) sem csupán hímneműeket alakítanak. E már megszokott kiosztási kevertség az önkéntes asszisztenciát is jellemzi, igen helyénvalóan, hiszen a Pokolba jutottak itt már nem elsősorban férfiak és nők. Lények. Lelkek. Lény- és lélekmaradékok.

Ki tudja, miért – a magyarázat lehet akár a beidegzettség, a Babits és magyarítása iránti, irodalmi tudatunkban a fordítás minőségétől részben független tisztelet –, a babitsi versmondatok biztosabb kalauzaink a klasszikus alkotás felfogásához, mint Nádasdyéi. Babits a mai elme, mai fül számára elrendez, Nádasdy felbolygat. Mindketten teszik a dolgukat. S persze elhanyagolhatatlan, hogy e kalauz-sorokat végeérhetetlen tolulásban Dante alvilági kalauza, Vergilius – azaz Ladányi Andrea – mondja. Újabb speciális szerepében, kihívóan nőiesre és elhárítóan férfiasra egyszerre öltöztetve – magas sarkú cipőben, nadrágban és zakóban – Ladányi ismét remekel. Nem lehet levenni a tekintetet a csupa feszültség Modigliani-alakról, Schiele-modellről, a Vergilius-emberszobor képéről, mégis egy animus/anima szól itt tökéletes benső koncentrációval, látszólag rezzenetlenül (ha nem is a jungi értelemben). A Vörösmarty ördögfiókáira is emlékeztető farce-Lucifer, Orosz Ákos vélt túlmozgása csak ehhez a tántoríthatatlansághoz képest hiperaktivitás. Fátyol Kamilla Beatriceként nem jutott a múzsát határozott figurává avató fogódzóhoz, instrukcióhoz. Faragó Zénó – balszerencséjére, de nem teljesen vétlenül – a négyes legunalmasabb karaktere. Mélyről, ám igazi megéltség nélkül deklamáló Dante, akinek szikár lamentálását a Trafó rossz akusztikája sokszor hamarabb szertefoszlatja, mintsem kanyarogni kezdene a mérhetetlenül messzi ég felé.

Nem igazságos túlmozgásról beszélni ott, ahol mind a négy főhős beleég abba az extravagáns katapultba, mely a tér origójában ágaskodik. A félmeztelen lét-clochard rocker, az ideákkal elszámoló gengszterfőnök(nő), a szoknyás lepkemanó és az eroto-párduc (Dante, Vergilius, Lucifer, Beatrice) helyett a környező tömeg, massza mozog, arctalanul vagy arcot villantva. Horányi Júlia jelmezeibe s különösen Kerényi Ákos és Mogyoró Kornél firmamentumot átlékelő ütőhangszeres zenéjébe éppenséggel belefeledkezhetünk percekre, de a Pokol csak részleteiben sikerült, agyonbonyolított, s fogasabb kérdéseit újabb bonyolításokkal megoldani igyekvő feldolgozás. Oratorikus-statikus tengelye körül csupán olykor-olykor forog-bugyog megrendítően-felemelően a bűnösök lávája. A szervező elgondolások mindegyike túl hosszan kitartja, fő megjelenésének szegmensében el is koptatja magát.

Nagy alapmű, nagy téma, nagy vállalkozás – Maladype-arányokban szerény eredmény.

Tarján Tamás, Criticai Lapok, 2011