Nine
Additional Info
- Rendezte Budapest Operetta and Musical Theatre / 2021
- Írta Arthur Kopit - Maury Yeston
-
Trailer
Trailer
Merlin
Additional Info
- Rendezte Maladype Theatre / 2021
- Írta Tankred Dorst
Amikor beléptünk a színházterembe egy, a színészekből formált állókép fogadott minket, miközben különféle furcsa és irritáló hangokat adtak ki magukból. Cuppogtak, pukkadoztak és nehezen kivehetően motyogtak valamit. Ebből a felállásból fejlődött ki szépen lassan acappellává a hangok összessége. Az 1920-as éveket idéző jelmezek csak úgy csillámlottak, és a tükrök is visszaverték a lámpák fényét. A nézőtér is mindaddig kivilágítva maradt, amíg a színpadra nem vezették Yvonne-t.
A történet egy királyi udvarban játszódik, ahol Fülöp herceg (Jáger Simon) a szabadságon töpreng. Hiszen nem csak a törvények szabnak neki gátat. Gombrowicz darabjának igencsak szabad átdolgozásában az abszurd szituációk mellett a groteszkséget az is tovább mélyítette, hogy Yvonne bárki lehet, akit a nagynéni (Zsenák Lilla) kiválaszt a nézőtérről. A színészek és a közönség közötti aktív viszony, a kiszólások, a bámulásunkra vagy voyeur-i mivoltunkra való reflektálás nemcsak a kiválasztott Yvonnet, de a többi nézőt is a burgundi király aprócska népének, szerepébe helyezte.
A meghökkent Yvonne felérkezve a színpadra csodálkozó pillantásokat kap mindenfelől, mintha nem is ő álmélkodna a legeslegjobban a történteken. Ki ez a csúnyaság? Mi ez a mutyuli? Csak nem „ezt” akarja Fülöp herceg feleségül venni? Fülöp herceget bizonyára a dac és az unalom vezérli és szüleit, Ignác királyt (Mesés Gáspár) és Margit királynét (Lukács Andrea) megbotránkoztatva bejelenti, hogy bizony ám, ő a mennyasszony. Gombrowicznál kulcsfogalomként használt konvenciórombolás természetesen itt sem mellőzhető. Mégis kinek kellene egy néma, és jól láthatólag nem közülük való egyed? Bár a főszereplő ezen előbbi tulajdonsága is estéről estére változhat. A 2020. október 10-én felkísért lány vagy ismerte a darabot, vagy pedig csak sokkolták a történtek, ezért burkolózott némaságba, mert akár az is könnyen megeshetett volna, hogy valami cserfes szájú karaktert csinál Yvonneból. A lelenc mennyasszonyt végül Kamarill (Erőss Brigitta) segítette eligazodni az új világban, míg Izabella (Dőry Brigitta) inkább elzárkózást tanúsított vele szemben. Az újdonsült szereplő okozta meglepetés mellett pedig több helyen az aktualizált, humoros elszólások is tovább színesítették a darabot. Mi magunk is nagyokat nevettünk annak ellenére, hogy Fülöp herceg ezt szigorúan megtiltotta.
Varga Bianka, PRAE.hu, 2020
Jay Van Ort: How to Explain the History of Communism to Mental Patients
Written by Éri IldikóIt’s 1953, moments before Stalin’s death. Famed Soviet writer Yuri Petrovski (Pavi Proczko) has been introduced to a mental asylum in the hopes that his short stories about the history of communism will inspire the patients out of their ailments and encourage them to integrate back into the clockwork of Soviet society. Packed into the room at the end, Yuri writes.
There’s tremendous difficulty in describing what happens next. Yuri discovers the secret battleground of the asylum including the inmate bettors, the subversives hiding inside the open zone. As we move through the story, things lose their sense of reality. Or maybe we are simply not yet privy to the language that the asylum speaks. The strange hierarchies that preside over the asylum are opaque and often impossible to deconstruct.
Playwright Matei Visniec, a political dissident banned from the stage in Romania and offered safety in France as a political refugee, doesn’t deal with simple answers here. Though this piece satirizes Soviet Russia and the mindless passions of its advocates, eventually it seems to lose all sense of politic. Even as Yuri’s identity becomes lost deep in the hallucinatory landscape, Visniec’s goal ceases to be rhetorical.
The choice is interesting. By simply stating a viewpoint and then presenting a series of precise images, Zoltan Balaz’s direction gives us individual agency. The audience is forced to compose these images into a semblance of story or argument which is an act akin to unwinding a Cat’s Cradle.
The performers here deliver. Every movement is powerful and attentive. Even in the halting, you see the potential twitching in their fibers.
Marx was worried that spectacle would overtake reason. Trap Door says: Why not both?
Jay Van Ort, NewCity Chicago, 2016
Christopher Kidder-Mostrom: How to Explain the History of Communism to Mental Patients
Written by Éri IldikóI first became aware of Visniec’s work when I read his play “The Body of a Woman as a Battlefield in the War in Bosnia”. I spent a long time with that play as I considered producing it about 10 years ago. I learned that Visniec is an intense writer with an odd sense of humor and a wit that is more bludgeon than rapier in its application. Yet, that play was very straight forward when compared with “How to Explain the History of Communism to Mental Patients”.
Okay, a matter of housekeeping ere I go on: Visniec has a propensity for giving his plays unruly and unmanageable titles. They are long and function both as didactic statements about the work, and as tongue twisters. So, from here on out, when I mention the show that’s happening at Trap Door, I’ll call it “Communism”, and if I mention the other play again, I’ll dub it “Body of a Woman”. Any future mentions of any of his other plays will first mention the entire title and then offer up an alternative way of referring to it in parentheses. Egad, man! You could’ve used an editor!
Alright, back to the content of this review. Visniec is a Romanian writer who has lived a major portion of his life in France, largely owing to his previous status as a political dissident on the run from his formerly Communist homeland. As you may guess, then, his work is not a friendly piece of Communist propaganda. Quite the contrary. However, that being said, director Zoltán Balázs’ production doesn’t always make that clear. In fact there are a lot of things that are unclear throughout the play. How much of that is by design remains unclear even as I write this.
What is clear is that the aesthetic employed by Balázs to tell the tale is embraced fully by the acting corps. Led by Pavi Proczko in the role of Yuri Petrovski, the troupe is fully versed in the physical acting methods that make European theatre so vibrant and muscular. Each actor tackles a handful of characters and defines them through postures and feats of bodily manipulation that add to the tension and evoke emotional responses beyond what the text might do on its own. Not unlike the methods of Lecoq, Laban, and Grotowski, before him, Balázs has developed a physical acting method that can build and communicate a story without words. It is a beautiful thing to watch.
Where Balázs seems to have fallen short with this production is in making the decisions that would guide the actors to tell a tale more coherently. At its root, the play is the story of the aforementioned Yuri Petrovski´s arrival and residence at a Mental Institution during the height of Stalin’s power over the Union of Soviet Socialist Republics. Yuri Petrovski (his full name always being used, a familiar motif in Russian literature) has ostensibly been sent to find a way to instruct the mentally unstable about the glories of his country by way of literary recitation. Throughout the play, there are other vignettes which interrupt this basic tale. Periodically, there is a betting game that goes on, which we might suppose involves some of the inmates watching passersby outside the institute’s windows. This is entirely a supposition based upon the text of the scene, though, and not terribly well-informed by the action. The action for the gambling sections (which are repeated nearly word-for-word multiple times throughout the play) is frantic and intense, but sadly doesn’t aid in elevating the scenes to any addition level of understanding.
Each scene or vignette, within the mental ward’s world or in the other more nebulous settings, features the strengths of the actors in unique ways. Simina Contras shines as a Stalin-obsessed nymphomaniac who happens to be a nurse at the hospital. Benjamin Ponce also shines in his portrayal of one of the residents of the mental ward. Ponce’s characterization of the moderately unstable Timofei is eerie. His physicality embodies the frightening unpredictability that confronts those who are in a paranoid state. Ann Sonneville controls the audience’s attention in a scene that takes place prior to the show’s official start. At that time four actors meticulously scrub the set with toothbrushes. In one rehearsal years ago I was taught that even the smallest action can be entrancing when done authentically. So it is with Sonneville’s pre-show routine. She also teams with Contras during a scene later in the play to present the character of Ribbentrop-Molotov, who adds a ridiculous amount of absurdity to an already skewed kangaroo court. Michael Garvey’s imposing presence and agile use of Aaron O’Neill’s set creates some of the evening’s most distinct and memorable characters. When he confronts Yuri Petrovski about being subversive, the tension and threat is palpable. When he is a masked figure holding forth during a meeting of undercover revolutionaries, he takes the stage as his own, despite his actions being limited to a doorway. Finally, Beata Pilch guides us through the play as the director of the hospital, but also as a physical presence that is somewhat akin to having an on-stage assistant director, advising us in how to watch the show and where to direct our attentions. She is fully immersed in the created world, and we become more so when she is present.
When this show is clicking along at its most effective, we can tell which actor is what character. And those moments are worthy of the mentions above. But for much of the show the characters are blurred. The sharpness that creates the memorable moments disappears and leaves us with border-less personifications that run together and create the confusion that throws our own perception of the play off. Perhaps this is intentional. Perhaps we are intended to feel displaced and akimbo. If that is the case, then success has been attained. For, I found myself wondering whether Yuri Petrovski were not really supposed to teach the mental patients, but that he was one himself. And then a step further, I found myself wondering if perhaps we were all supposed to feel as unstable as the characters within the play.
Here is where I think that supposition falls apart: Prozcko actually plays three characters within this play. I never could tell that he wasn’t his primary character. In fact, in the play’s final scene he plays Stalin (or, given past interpretations of the play, perhaps Stalin’s ghost). As far as I can tell, the script of “Communism” pulls much of this show together by having the ghost of Stalin walk by outside a window, which in turn means that one particular player in the gambling scenes actually wins. However, due to the staging choices made by Balázs, the entire play is thrown into doubt when the entire cast starts to address Yuri Petrovski as Stalin and then interacts directly with him as such. I don’t want to ruin the end of the play by explaining the staging itself, for the final scene is one of the most visually interesting of the show. However, it is directly responsible for throwing off any sense of understanding that I’d gathered up to that point. In fact, it is exactly why I left wondering what on Earth I may have just watched.
I admire what was done on Trap Door’s stage in this production. It raises far more questions than it gives answers. It creatively and effectively forces an out of this world universe upon its audience and unapologetically challenges us to join the actors within it. But, I think creating the world is only the first step to making a perfect play. What we do as theatre artists is tell stories. When exercising our world-building muscles, we must be careful not to lose sight of the story itself. And, we must make sure that our audience doesn’t lose sight of it, as well.
TEN WORD SUMMARY: Off kilter reds do things. I hunger for an explanation.
Christopher Kidder-Mostrom, Theatre by Numbers, 2016
Justin Hayford: How to Explain the History of Communism to Mental Patients
Written by Éri IldikóJustin Hayford, Chicago Reader, 2016
More...
Clint May: How to Explain the History of Communism to Mental Patients
Written by Éri IldikóSomething is lost in the translation of Matei Visniec’s work here, and what limited productions I could find point to something telling. This LA production from 2000 lists the run time at two and a half hours, while Trap Door’s is a mere 70 minutes. Far be it from me to say a show be lengthened, but a slightly less judicious hand may have ensured that the second half of this production didn’t move outside absurdity and into sheer confusion.
Set a few weeks before Stalin’s death in 1953, the action takes place wholly within a Moscow-based insane asylum. Yuri (Pavi Proczko) is a Stalin-approved writer brought to the hospital to fulfill director Dekanozov’s (Beata Pilch) brilliant idea to bring the wonders of Communism to the mentally disturbed. “Socialism cannot be victorious without the transformation of man.” she extolls. This includes the spectrum of mentally afflicted patients under her care. Yuri is told to use simple words to craft stories of the glorious October Revolution that will penetrate the dim recesses of the hospital’s charges. He’ll have to do this while dealing with the denizens of this nightmare and its arguably more insane staff. Nurse Katia (Simina Contras) a sexually fetishizes all things Stalin and the knowledge that Yuri once touched the “great” leader’s hand turns him into a totemic locus point.
"’Utopia’ is when you are in deep shit and you want to get out." is Yuri’s grand insight into the nature of Communism’s birth. With those simple words he begins his s-bomb laden tale of Lenin and Stalin and how it all started with grand intentions only to be corrupted by the intoxication of power. Unless you are totally new to the idea of Communism and its history, there’s nothing particularly revelatory about Yuri’s streamlined version of events. As Yuri continues his farcical decent, he encounters people who may or may not be political dissidents thrown into the mental hospital for convenience (a less known-fate than the more well-known banishment to Siberia or straight up execution).
It’s telling that the comparatively anemic Wikipedia entry on Visniec says of his style only that a fellow Romanian literary critic calls it “bizarre, unclassifiable.” It’s easy to see why. Mental Patients is part absurdist, part existentialist, part political commentary, part expressionism. One of the main problems with blending these things is that the best absurdist dramas don’t aim at any particular real-world corollary. Polish author Slawomir Mrozek’s The Emigrants -one of my favorite absurdist pieces—also concerns itself with political themes but never names the country or systems that ensnare its protagonists. By directly going after communism, Mental Patients, loses some chances to become universal while adding little new to the discourse.
Yuri’s dreamlike experiences in an asylum that is in and of itself communism made manifest is an on-the-nose metaphor that works counter to what absurdity does best: showing us our world at an oblique enough angle to offer a new insight. But if Visniec is truly “unclassifiable,” that’s an unfair burden to place upon his work. Perhaps the critical lens for this needs polishing. That still doesn’t explain how the latter portion of his work becomes extremely muddled to the point of off-putting, but again, that missing time leaves me wondering what this show looked like in 2000.
It’s not aided by a too-stiff turn from Proczko, which is contrasted by his fluid movements. I never bought him as a perplexed, possibly sane man in an insane world working to subvert through brute force honesty. Thankfully the best part of Trap Door’s great Fairytale Lives of Russian Girls, Simina Contras, remains an absolutely mesmerizing stage presence, even when it’s only her disembodied voice calling out bets on the patients’ window-watching game. I would go to any show advertising her participation. Similarly, Pilch is magnetically maniacal in multiple roles, the director of the loony bin turned full on loon.
Despite the flaws, Director Zoltán Balázs creates extremely spellbinding vignettes in what amounts to a sort of slow-motion work of contemporary movement art. Aaron O’Neill’s simple set of cascading doors provides a perfect ethereal counterpart for the insanity.
We’re left with a production that is better in the parts than the whole. A better moral for Yuri’s Utopian fiction might be found in that lesser known Latin phrase, “semper in faecibus sumus sole, profundum variat.” Translation: We are always in the shit. Only the depth varies.
Clint May, Chicago Theater Beat, 2016
Farkas Éva / Cseh Andrea Izabella: Akvárium a Fészekben
Written by Éri IldikóIza: Yvonne története majdnem Yvonne nélkül. Gombrowicz ezt nem egészen így gondolta, de működik. Erőss Brigitta Kamarillja látszatra akár a Kis Hableány Arielje, de belül ő Ursula, Agónia és Begónia egyben. A 90 percen át pulzáló és vonagló kézmozdulat-koreográfiáját még tanítani fogják. Isten tudja, hogy műfaji besorolását tekintve mit néztem, de lekötött, élveztem, tetszett. Valami ilyesmi lehet: összes-művészeti-varieté. A színészek a talpuktól a fejűk búbjáig mindenükkel játszanak, minden műfajban, amit csak elbír a színpad.
Éva: Nincs támpont. Jó, gondolkodjunk kizárásos alapon: nem blöff, nem musical, nem metafora, nem alter, nem impro. Piszkálódósan csillog, de pontos, nem elrajzolt, nem kísérlet, de úgy néz ki. Színészképzés? Ezek készen vannak, alaposan. És akkor még nem beszéltünk Yvonne-ról. Nem is lehet. Balázs Zoli Maladypéje kitalált valami újat, Balázs Zoli mindig kitalál valami új Maladypét. Laza szürreál-irreál? Definiálja majd ezt elmélet. És képviselője - ha eljön -, üljön feltétlenül az első sorba.
Iza: A szereplők: egy gyilkos király (Ignác), egy rossz anya (Margit), egy össze nem illő pár fele (Fülöp) és az udvaroncok kara (Kamarill, Izabella, Innocent). A Dőry Brigitta, Erőss Brigitta, Jáger Simon, Lukács Andrea, Mesés Gáspár, Zsenák Lilla alkotta csapat tablóképbe rendezve, egyszerre groteszk és bizarr testtartású pózban, fapofával nézi úgy tíz percig, hogy a magát közönségnek nevező vircsaftos had miként tolakodik, helyezkedik, vackolódik el a nézőtéren. Lassan elkushad a százötven ember, aki a magas művészetért jött, s végre lesz ideje - gyanakvóan - megbámulni, ami a színpadon van. Száját kicsit eltátani, mert pár percig azt hiszi, valami musicalbe csöppent. Németh Anikó leleményes jelmezeit akár a Ziegfeld-lányok is hordhatták volna a ’40-es években, s ez bizony a királyra és a hercegfire is igaz. Aztán kiderül, egy valaki a kezdeti bambulók közül ráfázott. Nem tudta, hogy címszereplőnek jött, ő lesz az új csapattag, Yvonne, spurizhat a színpadra. A mi esténken Sára, gyapjas szőke hajjal, farmerban, orcáin végig kissé ideges, de türelmes, kíváncsi vigyorral.
Éva: Humoros-gunyoros felnőttmesévé lett Gombrowicz darabja, a kegyetlenség avantgárd könnyűséggé változott. Yvonne, a néma, rút és felesleges nő története fordul egyet, csillogásba lépünk, játékba csöppenünk. Mintha egy jazzkorszakbeli – ad notam Chicago - akváriumban járnánk: csillogás, könnyed mozgás, dögös zene, cuppanós halszájak, kifejező szemek, rebbenő, fodros uszonyok, szikrázó halpénzek. Mindezt a Fészek szűkített színpadán négy tükörrel, pár dobogóval és pontosan célzó akarattal. Magas színvonalú a kamarazenélés, precíz minden lépés a kis helyen. A koncentráltság meghozza a gyümölcsét: könnyednek látszik, ami bitang nehéz.
Éva: Mesés Gáspár Ignác királya a legszemétládább aranyhal a virtuális akváriumban, kegyetlen, jól kondicionált, több generációra visszamenően elkényeztetett, de fegyelmezett perverz. Ölni, élni egy ötlet nála, önzése korláttalan. Mozdulatai a fékezett ütés és a gyáva ijesztés között szóródnak, tekintete eszelős, megvan benne a Rátonyi Róbertes rémítés és a Latabáros cingár mozgékonyság. Királynője, Margit (Lukács Andrea) titka a furcsasága: különbözik, de leplezi, közben őrzi az abnormális normalitást, a napi udvari rutint. Lukács Margitjának titka van, de elfojt, innen a körülötte vibráló feszültség. Jáger Simon hercegje – tényleg hercig – unalma szintet lép, játszik egyet Yvonne-val, aztán megutálja, szabadulna. Rég rossz, ha kiszórakozzák magukat az urak. Jáger mozgását nyújtja a tekintet, mintha tovább érnének-tartanának a mozdulatok, ha utánuk néz.
Iza: Erőss Brigitta a színpadi akvárium éke, tényleg egy elektromos angolna fürgeségével, csillámló ezüst miniben cakkozik és cikkezik az udvarban, ő a kamarás. Soha meg nem pihenő, hullámzó kézmozdulatokkal, mindig, mindenütt, éppen jókor, jó helyen tekereg. Helyezkedik, megfigyel, szintetizál, tervel, érvel, felbújt, cselekszik, öl, csak úgy messziről, Ignác király cimbije, nagyon tudja, hogyan mozgassa azt az eszelőst. Fülöp ideális arajelöltje Izabella (Dőry Brigitta) a rózsaszín-szivárvány Barbie. Egy almauszi macska, passzív-agresszív sértetten csendben kivár, némán, messziről, úgy magában állva legyeskedik Fülöp körül. Persze elsőként érkezik, amikor Yvonne-nak már harangoznak. Innocent Zsenák Lilla csillámló feketében. Mimikája, gesztusai akár Sally Bowles a Kabaréból, hatalmas, okos-üres fekete szempár, furcsa, kicsit perverz szexuális kisugárzás. Ő valóban szereti Yvonne-t, nem lázadó szeszély a vonzalma. Nehéz dolga lehet a színésznőnek, minden este más és más Yvonne-nal meghitten összebújni, meg nem értett szerelmesként a színpad közepén.
Éva: Mozgáscentrikus előadás, agynak való sok szöveggel, eltolt szinten, jelképes szituációkban. Dolgozzon csak az az értelem, lássuk, mire jut. Ja, a Fészekben mindezen közben van valami konstans salsa-tanfolyam, vagy fiesta a földszinten. Szürreális.
Iza: A záróképben az udvari rend helyreáll. Akár a nyitóképben, itt is tablóképet látunk. A megölt, megfojtott Yvonne köré gyülekezik az udvar. Balázs Zoltán rendezése, az általa tervezett látványvilág meseszerű realitás, elvont és groteszk. Lehet, nem kell érteni, nem kell semmit belegondolni, csak élvezni a látványt, a színészek ifjan lángoló szakmai profizmusát, meg a remek zenéket. (Mondjuk annyira bambultam, hogy csak Duffy Mercy-jére emlékszem). Aki akar egy ereszd el a hajam estét, az megnézi az előadást, aztán kifelé balra behúz a kubai bárba egy koktélos levezető fiesta-ra.
Farkas Éva és Cseh Andrea Izabella, izaszinhazbanjart.hu, 2020
Utolsó darabjában Shakespeare önmagáról mintázta Prosperot, aki tudós könyveit és pálcáját a tengerbe vetette és örökre odahagyta a szigetet, ahol varázshatalmát gyakorolhatta. Balázs Zoltán szigetét a Mikszáth Kálmán tér 2. második emeletén egy kontár szerelő vízzel árasztotta el, elmosva mindent, ami egy színház működtetéséhez kell. A varázspálca azonban Balázs Zoltánnál maradt. A marosvásárhelyi színművészeti egyetem végzőseiből újraszervezte társulatát, s az özönvíz óta két csodálatos előadást hozott létre. Bruno Schulz kabbalista novelláinak anyagából színre állította az Auguszust, melyet a Duna budai partján veszteglő Trip Hajó huzatos, hideg mélyében adott elő hét fiatal, lelkes, tehetséges színész. Az előadás bejárta a fél világot, mindenütt sikert és elismerést aratott.
A második bemutatóra 2020 januárjában került sor. A színészek száma eggyel kevesebb lett, a játék a hajóról a Fészek Klub színháztermébe költözött. Az új előadás alapja a Lengyelországból Argentinába üldözött Witold Gombrowicz egyszerre mulatságos és fájdalmas színműve, a Magyarországon (és a világon) ritkán látható Yvonne.
A színdarab helyszíne az egykorvolt Burgundi Hercegség, mely a Frank Birodalom felosztása során a 9. században jött létre, s 1477-ig fenn is maradt, míg XI. Lajos francia király be nem olvasztotta királyságába. A darab az egyik burgundi herceg udvarában játszódik, a neve Ignác, de lehetne bárki más. Az igazi burgundi hercegek nem bridzseztek, mint ő, nem szólították Mutyulinak fiuk mennyasszonyát, nem hallgatták a XX. század 30-as éveinek divatos slágereit, nem viseltek pazar, de semmilyen kor divatja szerint szabott ruhákat, s nem keringtek nap mint nap tükrök között.
A pazar színpadi látvány azt sejteti, hogy ha van hely, ahol Gombrowicz Burgundiája megtalálható, az Gulácsy Na’coxypanja. Németh Anikó káprázatosan szép jelmezei tekintetünket valósággal odaszegezik a színpadra. Ott játszódik a különleges anti-szerelmi történet, melynek férfi hőse a herceg fia, Fülöp, és választott partnere, Yvonne, akit Isten úgy teremtett, hogy ne szerethesse senki, se férfi, se nő. Yvonne csúnya, buta, nem kommunikál se testével, se hangjával. Legközelebi rokona Oscar Wilde rút törpéje, aki a spanyol infánsnő iránt érzett egyoldalú szerelmébe hal bele. Yvonne azonban képtelen a választásra: tárgya, de nem alanya a szerelmi történetnek, mely számára végzetesen végződik. Fülöp azért választja jegyesének, hogy apját, anyját, a körülöttük hemzsegő hercegi udvart megbontránkoztassa.
Yvonne a hercegfiú választása által válik társadalomlélektani értelemben valóságos személlyé, addig csak egy báb, mai kifejezéssel élve puszta reagálásra, másra nem képes robot volt. A darab arról szól, hogy a választás által életre galvanizált Yvonne mit vált ki a társaságból, melynek hirtelen a középpontjába került. A sok színpadi tükör itt nyer értelmet. Minden szereplőnek van tükre, de a valódi tükrök az udvar tagjai, akik Yvonne-ban meglátják azt, amit magukban nem akarnak, nem bírnak vagy nem tűrnek meglátni. Gombrowicz szociálpszichológiai példázata azt mondja, hogy éljünk bárhol, a burgundi herceg udvarában vagy Buenos Airesben, Budapesten, bűnöket és ocsmányságokat hordozunk magunkban, melyek terhétől nem tudunk megszabadulni, csak akkor, ha bűnbakba botlunk, akire rávetíthetjük énünk nem látható oldalát.
Yvonne egyszerre nincs és van. Nincs, mivel önmaga képtelen az autonóm cselekvésre, nincsenek szavai, nincsenek gesztusai, nincs akarata. Ugyanakkor van, mert Fülöp provokatív szeretete a többiekkkel észrevéteti és láttatja őt. A happy end azonban - mint Gombrowicznál általában - elmarad. Fülöp kiábrándul Yvonne-ból, s maga is úgy látja, mint anyja, apja és udvar többi tagja, hogy a lánynak nem lehet többé helye az életben, meg kell ölni. Az ölésben, mint kiderült, Ignác herceg és csapata, meglehetősen gyakorlott. Volt már Mutyuli, akit megöltek. Yvonne második a sorban, s Gombrowicz nem hagy kétséget afelől, hogy lesz harmadik, negyedik is.
Yvonne halálával ugyanis nem oldódik meg semmi. A bűnök bűnhődés nélkül további bűnökre hajtanak, a gyilkos továbbra is gyilkol, a tolvaj lop, a hazug hazudik. Felettébb aktuális üzenet ez ma Budapesten.
Az előadás azonban jóval több, mint Gombrowicz Argentinában feladott palackpostájának kibontása. Balázs Zoltán varázspálcájának intésére a színpadon lenyűgözően megkomponált mozgások, színek, beszédek, zenék együttese hat a néző érzékeire, melyek varázslata elfelejteti az iszonyatot, mely a darab valódi magja. Az előadás erejét az intellektuális üzenet és a gyönyörű érzéki benyomás között vibráló ellentét adja.
Utóirat: Van az előadásban egy mozzanat, mely ha lenne az országban erkölcsi érzékenység, nagy vitát válthatna ki. Yvonne szerepét Balázs nem osztotta ki hat színészének egyikére sem. Yvonne minden előadásban más. A első sorban ülő lányok, nők közül választja őt ki Fülöp. Felhívja a színpadra, ott tartja, szelíden ugyan, de kényszeríti, hogy vegyen részt a játékban, mely nélküle eljátszhatatlan lenne. A rendezői elgondolás zseniális, hiszen azt sugallja, hogy mindannyian a burgundi hercegi udvar szereplői vagyunk, mindannyiunk énje - Babits szavával szólva - tökörén, melynek darabjai éppúgy fájnak, mint amiennyre fáj valóságos énünk. Másfelől meggondolkoztató, hogy a mai me-too klímában egy néző alanya lehet-e egy színpadi kísérletnek, képes-e lelki megrázkódtatások nélkül átélni Yvonne pszichológiai szempontból egyáltalán nem problémamentes szerepét, megússza-e trauma nélkül az akaratlan szerepvállalást? Az elődást kétszer láttam, Yvonne -t természeteszerűen más és más lány alakította. A rendezői elgondolás mellett szól, hogy minden előadás karaktere teljesen más, attól függően, kit szemel ki Fülöp az első sorban ülő nők közül a szerepre. A nézők közül kiválasztott, mit sem sejtő Yvonne színpadra léptetése rendkívül hatásosan azt sugallja, hogy nincs különbség az élet és a művészet között, a kegyetlenség köztünk és bennünk van, akiket a színpadon látunk, azok mi magunk vagyunk. A kérdés az, hogy e tanulság érzékeltetésére nem túl kockázatos-e a választott megoldás?
Csepeli György, Criticai Lapok, 2020
A Maladype Színház Yvonne című előadása egyetlen markáns rendezői ötletre épül, mégpedig arra, hogy bármelyikünk lehetne Witold Gombrowicz darabjának visszataszító Mutyulija. A címszerepre minden este más-más gyanútlan nézőt rángatnak fel a színpadra, akiben néhány perc elteltével tudatosul, hogy az előadás végéig biztosan nem ül vissza a helyére, hiszen főszereplőt csináltak belőle egy darabban, amit – valószínűsíthetően – nem is ismer.
Eleve különös, hogy a szereposztásban Yvonne neve mellett három X szerepel. A néző számára már ebből nyilvánvaló lehet, hogy sajátos rendezői elgondolással áll szemben: lehet, hogy a darab szerint mindössze néhány mondatos, ám mégis kulcsfontosságú szereppel bíró, torz lény csupán Fülöp herceg bensőjében létezik? Vagy valamelyik színész karaktert vált?
A bemutatót követő első előadások egyikén Balázs Zoltán rendező fogadja a Fészek Művészklub nézőterére érkezőket, és mivel nem helyre szólnak a jegyek, segíti az ültetést. Ennek jelentőségére csak később derül fény, mikor az első sor jobb szélére terelt fiatal nőt felviszik a színpadra. Igyekszem helyes kifejezést találni: felrángatják, felviszik, felszólítják? Bizonyára nézői habitustól függ. Amikor én láttam az előadást, egy kimondottan visszafogott, a színpadon zavartan feszengő fiatal lányt választottak ki Yvonne szerepére. Nehezen állt kötélnek, és egészen jól látszott arcán a döbbenet, mikor tudatosult benne, hogy miként Fülöp herceg – unalma elűzésére, lázadása demonstrálásaként, tréfából – kiválasztotta Yvonne-t Gombrowicz darabjában, éppúgy szemelte ki őt (vélhetően) Balázs Zoltán a főszerepre.
Yvonne különös karakter. Már első színrelépésekor is csak ócsárolják, két nagynénje szerint mulya, csöppet sem vonzó, nincs sex appealje, és ez még a legkellemesebb jellemzések közé tartozik. Számos rendező igyekezett megragadni Yvonne furcsaságát, torzságát, hol látványos, máskor visszafogottabb eszközökkel. Kérdés, hogy egy küllemében kimondottan vonzó nő lehet-e hiteles Yvonne? Át tudjuk-e érezni, milyen terhet ró megjelenése az udvarra? Értjük, miként jutnak el a szereplők oda, hogy együttes erővel gyilkolják meg a lényt, amelynek megjelenése saját otrombaságukra, rejtett csúfságaikra világít rá? Balázs Zoltán rendezése éppen a lényeget veszi el az előadásból, egy kiváló színész/színésznő (több színrevitelben merült fel Yvonne karaktere androgün lényként) lehetőségét arra, hogy megmutassa, milyen tükör az, amely mindenkiből a legrosszabbat láttatja. Ilyen erős jelenlétet civiltől nem várhatunk. Nem lehet nem arra figyelni, hogy a színpadra felrángatott lány, mivel az elején nem tudja, kit, mit játszik, mit várnak tőle, halkan, ügyetlenül felelget egy-egy költői kérdésre, melyre Gombrowicznál Yvonne neve alatt mindössze annyi szerepel: (hallgat) vagy (semmi). Arra figyelünk, hogy elpirul, lám, kap két oldalról egy-egy puszit, megpróbálják megetetni, de nem kér semmit, rakosgatják jobbra-balra, ültetik, fésülik, még táncos jelenetekben is helyt kell állnia.
Bennem, nézőben zavart kelt ennek látványa, óhatatlanul arra gondolok, bár megszabadulna, és maga is így lehet ezzel, mert a nyírjuk ki-felvetésre halkan suttogja, hogy „lécci, nyírjatok ki”. A néző pedig átéli a drámát, amely ezúttal nem arról szól, hogy ki diadalmaskodik a burgundi udvar intrikáiban, még csak nem is arról, hogy ki ússza meg a legkevesebb kellemetlenséggel Yvonne megjelenését, vagy kinek sikerül a Mutyulit előbb meggyilkolnia. Hanem arról, hogy ott áll a színpadon egy néző, aki azt remélte – tekintve, hogy erre sehol nem hívták fel a figyelmét –, hogy csupán empatikus, nyitott közönségként kell helyt állnia aznap este, ehelyett pedig főszerepre kárhoztatták. (Balázs Zoltán előadás utáni rövid beszédéből kiderült, hogy akadt, aki kimondottan örömmel és bátran vállalta a feladatot, annyit ő is megjegyzett: ezen az estén visszafogott Yvonne-juk volt.)
Az eredetileg két felvonásos drámát Balázs Zoltán erősen meghúzta, és sokszínűen összeválogatott zenei aláfestéssel egy nyolcvan perces, magával ragadó revüt hozott létre. Az előadást áthatja a mozgás, ami olykor táncjelenetekben, másutt a prózai szöveget kísérő mozdulatsorokban nyilvánul meg. Kétségtelenül lendületet ad a produkciónak, ám helyenként erőltetettnek, néha modorosnak hat (mozdulatszobrok: Erőss Brigitta, Jáger Simon). A díszlet (Balázs Zoltán munkája): a kiválóan forgatható emelvény, a tereket tagoló alkalmi falak, a gyilkosság pillanatában Yvonne-t jelképező csontváz mind-mind remek ötlet, és lehetővé teszi a Fészek viszonylag szűkös színpadának maximális kihasználását, olykor párhuzamosan egymásra szerkesztett jelenetekkel.
Rendkívül karakteresek Németh Anikó jelmezei, leginkább a ’20-as évek Amerikájának bohó, fiztgeraldi világát idézik. Gombrowicz sem igyekezett korban tartani a történetet, az eklektikus világ burgundi udvarában a király is bridzsezik. A színészek kint is-bent is játéka, amely olykor önmagára reflektál, néha kapcsolatot teremt a közönséggel, valamelyest elidegeníti a történetet, és kevéssé átélhetővé a személyes drámákat. Méltányolható felvetés, hogy Yvonne-nak nem kell sem taszítónak, sem otrombának lennie ahhoz, hogy kilógjon a királyi udvar pompájából és önvizsgálatra késztesse az ott élőket. Esetlensége, kívülállása éppen ugyanazt a hatást képes elérni, hiszen beemeli a hétköznapi világ kendőzetlenségét a zömében jól begyakorolt képmutatásra épülő udvarba. A megvalósítás mikéntje azonban nem szolgálja az előadást, amely így csupán elszalasztott lehetőség marad.
Seres Gerda, szinhaz.net, 2020