Matei Visniec: A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik egy abszurd dráma felolvasószínházi előadása a társulatra jellemző stílusjegyekkel és művészi igényességgel került bemutatásra – a nézők kérésére – immár második alkalommal.

A Maladype előadása ugyanis több egy egyszeri, verbalitásra épülő eseménynél: Balázs Zoltán rendező festmények mintájára komponálja a jelenetek képi világát: vizuális költeményt hoz létre, mely tíz jelenetben és tizennégy képben - az abszurd műfaji jellemzőitől eltérő módon – a főszereplő spirituális utazásáról, valamint a tökéletes harmónia felé épülő férfi-női kapcsolatról szól.

Az epizodikus jelenetsort - a szaxofonos utazását az „újjászületéstől” a megszabadulás (nirvána) felé, melyhez a valóság megismerésén keresztül vezet az út - a találkozás és a búcsú foglalja keretbe Vergiliusa: „Vénusz”, a titokzatos Nő, akinek feltűnése a szaxofonos életében egyúttal az érzelmek, érzékek újjászületését - egy új korszak kezdetét, a naivitás, a lelki tisztaság világát hozza. A szaxofonos az „előző életéből” nem emlékszik semmire: nincs múltja, csak jelene, s a jelenben kilenc találkozást kér a Nőtől, melyet az új érzetek iránti vágy generál.

Találkozásaik az együtt-lét, jelen-lét játékai – az élet pillanatainak meg- és átélése, a lélek utazása, a tapasztalatszerzés állapotai. A jelenetekhez választott festői világkép, művészeti stílus a főhős valósághoz való viszonyának, azaz az érzékelt ingerek intenzitásának, belső reprezentációjának változásait jeleníti meg: azt a folyamatot, amelynek során a férfi fokozatosan elszakad a mindennapi valóságtól és a belső figyelem erősödésével útja a spirituális lét, a lélek tökéletes szabadsága felé halad.

Az előadás felolvasószínház, a szövegkönyvet esztétikusan és szervesen beépítve az élőképekbe: a dráma olvasható kellékeken, díszletelemeken. A statikus képek összpontosítják a figyelmet: a verbalitáson a hangsúly, ugyanakkor esztétikai és intellektuális élményt is ad. A párhuzamok felismerése okán a néző aktív alkotótárssá válik, így a nyelvi, akusztikai és vizuális jelek kapcsolatának dekódolása az élettapasztalat, a személyes életút stációja, a pillanatnyi lelkiállapot, valamint a filozófiai és képzőművészeti előismeretek mélységétől függően egyéni impressziókat, egyéni értelmezéseket eredményez, melyek az előadás által kínált jelentésmezőben helyezkednek el.

A képzőművészeti időutazással az író, a rendező, a színész, a néző együttesen alkotja meg a drámáról saját olvasatát. A darab mélysége, a rendezői koncepció – az erős képi jelentésességnek köszönhetően – már a felolvasószínházi formában is felfedezhető.

Játsszák: Tankó Erika, Molnár Mariann, Lendváczky Zoltán, Orosz Ákos

Rendező: Balázs Zoltán

Látványtervi inspirációk: Boticelli, Ghirlandaio, Bosch, El Greco, Botero, Picasso, Grünewald, Dalí, Van Eyck, Rubljov, Kahlo, Bakst, Chagall, Hokusai