John Webster igen fiatalon vetette papírra a (korabeli szokásokhoz híven - lásd Shakespeare - különböző forrásokból átdolgozott) Amalfi hercegnőt, és szerintem maga sem gondolta volna, hogy a század egyik szuperpopuláris színpadi opusát sikerült létrehoznia; a színrevitel tekintetében bizony olykor verte Shakespeare-t (már ha leszámítjuk a Globe repertoárját). Rémdráma ez a javából; előbb egy, majd egy második család is belepusztul, valamint egy nem besúgó karakterű besúgó meghasonlik önmagával. Közben lázadás, öntudat, felmagasztosulás; titkos szenvedélyek, magasröptű ambíciók, összeesküvés és kegyetlen vérbosszú; nagyszerű és kisszerű halálok: van itt minden, csak győzzük meglátni, amit lehet.

És van hazai előzmény is: egyrészt a Cheek by Jowl vendégjátéka, a Declan Donnellan rendezte Amalfi - remek társulati együttjátszás és pompás hercegnő-alakítás egy óriási sakktáblán; aztán a Bárkában Tim Carroll vitte színre a művet - a zavaros és vékony előadásból kiragyogott Udvaros Dorottya bonyolult és nagyszerű címszerep-megformálása; majd Koltai M. Gábor a tőle - akkoriban - megszokott geometrikus alapzaton érzékeny előadást rendezett Nyíregyházán.

Most pedig Balázs Zoltán rendezésében került színre a Nemzeti Színházban - és csöppet sem meglepő, hogy elsősorban a látvány, a forma, a stílus köti le figyelmünket. A bábszínházi Faust után itt eleven színészek öltenek bábos külsőt: a fejükön jókora süveg, melynek tetején egy ugyancsak óriási maszk a "korona". Hozzá bábos-merev óriáskezek társulnak, melyek szabott koreográfiára járnak, így kísérik a szöveget. Mindkettő benne van Julia Taymor elhíresült Oedipus Rex-rendezésében; a Stravinsky-opera 1992-ben került műsorra Japánban, a Saito Kinen Festivalon, nyert jó sok díjat, majd dvd-n is bejárta a világot. A hasonlóság mértéke és jellege arra utal, hogy itt minimum "merítéssel" van dolgunk (Esterházy Péter gazdag szava a helyzetre); tán jó lett volna utalni is rá a színlapon, bár ez, lásd ismét Esterházyt, csöppet sem egyértelmű.

Amalfi hercegnő két fiútestvére különb-különb okokból szeretné megakadályozni az özvegyen maradt hercegnő második házasságát. Bátyja, a Bíboros részint puszta szívtelenségből és erkölcstelenségből (a pápai ambícióival becsődölt figura amúgy szeretőt tart, sőt egy mérgezett Bibliával kegyetlenül meg is öli), ikertestvére, Ferdinand pedig szenvedélyes testvérszerelemből (ami amúgy nemigen derül ki ebből az előadásból), bár emlegetnek holmi vagyoni előnyöket is. A hercegnő viszont viharos gyorsasággal férjhez megy saját intézőjéhez, Antonióhoz (akit ugyan igencsak meglep ez az elhatározás, de a gyors tettek nyomán nemigen jut ideje elgondolkodni rajta, még kevésbé a saját érzelmein: kényszerpálya a javából), és már szül is három gyermeket, mire kitudódik a titok, és felbőszíti a fivéreit.

A titkot amúgy egy Bosola nevű, besúgó szerepkörben alkalmazott figura deríti ki, akinek megvan a maga külön drámája - Balázs Zoltán rendezésében ő az egyetlen sapkátlan-kesztyűtlen alak, és Sinkó László megformálásában a legelevenebb és legdinamikusabb is. Motívumai közt keveredik a gonoszság, a pénzsóvárság, az elfojtott érvényesülési ambíció, a szánalom, a fölhorgadt igazságérzet, a düh - és mindegyiket tett követi. Õ végez - megbízás alapján - Antonióval, aki a halála előtt még megtudja, hogy a felesége, Amalfi hercegnő és egyik kisfia már halott; ugyancsak ő öli meg a szenvtelenül és cinikusan gonosz Bíborost, mert "elvette az Igazság mérlegét", mondja Bosola; majd ugyancsak ő végez az immár teljesen tébolyult Ferdinanddal, aki az ő "pusztulása főoka".

Gombár Judit nagy szürke falai (melyeken csúszó elemek nyitnak ajtónyi rést és játékot a világításnak) mintha egy templomot határolnának; alacsony padsorok állnak egymás mögött, később belőlük épül a mély kút, mely hullákat nyel el. A grandiózus térben elsősorban fizikai jelenvalóságukkal játszanak a színészek (bár hallani-érteni nem lehet őket, mert a rendező oda sem hederít a pocsék akusztikára, amivel főszerepet juttat neki ismét), mintha egy hatalmas bábszínpadon mozognának a bábok. Árnyalt szerepformálásra, érzékeny alakításra viszonylag kevés lehetőség nyílik - az amúgy rövidre szabott előadás túlnyomó része azzal megy el, hogy a darab igyekszik a forma fölé verekedni magát. Ebben a küzdelemben jelentős segítség ugyan Sáry László zenéje, amely nagy részt vállal az atmoszféra megteremtéséből, de még így is csak az utolsó félórában lehet módunk egyszerre érteni és érzékelni, mi is történik. A meghalások például szépek: leemelik a szereplő fejéről a süveget, lehúzzák róla az óriási kesztyűt; s az előbukkanó haj és a puszta kéz az embert mutatja, aki már nem él.

A színészek profizmusa a játék fegyelmezettségében mutatkozik: Péterfy Bori Amalfi hercegnője, Kulka János Bíborosa, László Zsolt Ferdinandja és Makranczi Zalán Antoniója emblematikusan hozza a figura rendező elképzelte emblémáját. Ennél kicsivel több sikerül a több szerepet játszó Hollósi Frigyesnek s a Bíboros szeretőjét, Júliát alakító Bánfalvi Eszternek egyetlen erős jelenetében - a drámát pedig elsősorban és egyértelműen a Sinkó László játszotta Bosola közvetíti azoknak, akik átverekszik magukat a forma unalmas szépségén.

Vit Lukás, Magyar Narancs, 2009