Balázs Zoltánnál nem a címszereplő áll a Nemzeti Színház előadásának középpontjában, hanem Bosola, az eszközember.

John Webster életéről nem sokat tudunk, még születésének és halálának időpontja is bizonytalan. A Shakespeare-kortárs drámaszerzőnek csupán néhány darabját tartja számon az utókor, közülük mostanság minden bizonnyal az Amalfi hercegnőt játsszák legtöbbször.

Ebben a véres rémdrámában Ferdinánd herceg és bátyja, a bíboros megtiltja, hogy fiatalon megözvegyült húguk ismét férjhez menjen, ám ő egy alattvalóját, Antoniót behálózza, vele isten előtt titokban megesküszik. Három gyerekük születik, de amikor a testvérek rájönnek a hercegnő titkára, kiirtják őt és két ikergyermekét. Végül Antonio és a két Aragona-fivér is erőszakos halál áldozata lesz. A rémségek végrehajtója a meghatározhatatlan státuszú Bosola, aki többnyire parancsra cselekszik, de vagy akarva lép túl megszabott hatáskörén, vagy jóhiszeműen cselekszik, de tettének eredménye végzetes. Az egyetlen ténylegesen cselekvő szereplő, aki azonban folyamatosan kommentálja az eseményeket és önmagát. Mintha egyedül neki lenne lelkiismerete, amelyet újra és újra le kell csendesítenie, cselekedeteire örökösen mentséget keres és talál, jóságról papol, és gyilkol. A darab legösszetettebb figurája méltán keltette fel Balázs Zoltán érdeklődését.

Webster műve a kor divatjának megfelelően tele van gyilokkal, őrültekkel, mérgezéssel, kihallgatással, álruhába bújással, kínzásokkal, testvér- és más tiltott szerelemmel. A szövevényes cselekmény megjelenítése komoly rendezői kihívás, ugyanis dönteni kell: realisztikus-naturalisztikus vagy stilizált legyen a színre állítás. Balázs Zoltán – eddigi munkáinak szellemében – az utóbbit választotta, s az absztrahálást és stilizálást a végletekig fokozza.

Mindenekelőtt Góczán Judit dramaturggal a szöveget csaknem felére húzta; elhagyta a főcselekmény szempontjából érdektelen epizódokat, a színező elemeket, a kitérőket és mellékszálakat, s elsősorban Bosola személyére és szerepére, illetve a három testvér közötti beteges kapcsolat kibontására koncentrált. Ettől néhány szerep kiesett, mások meggyöngültek, jelentéktelenebbé váltak. Leginkább a női alakok vesztettek súlyukból, mindenekelőtt a címszereplőé, aki a darabban bebörtönözöttségében is ugyanolyan erős egyéniség, mint ikertestvére, Ferdinánd vagy a gonosz tervek kiagyalója, a Bíboros, ám a Nemzeti Színház előadásában alig van lehetősége arra, hogy irányítsa sorsát, leginkább elszenvedi a vele történteket.

Gombár Judit elvont teret alakított ki, egymás mögött két sorban négy-négy hosszú lóca, a háttérben egy fekete pulpitus leginkább templom képét idézi, fémes-szürke falak határolják a játékteret, ezek kétoldalt ajtónyi résre nyílhatnak, a háttér felület pedig nemcsak kétfelé, hanem négy negyedre is oszlik, ezáltal egy keresztforma rajzolódik ki. Az előadás egyik legszebb képében a halott hercegnő mint Madonna ereszkedik alá a kereszt metszéspontjáig, s alatta játszódik le a templom-jelenet, amelyben a menekülő Antonio felesége hangját hallva dönt: visszatér a palotába, hogy találkozzon a Bíborossal.

A jelmezek szabják meg az előadás vizualitását. A színészek – mintha papok lennének – a karing fölött imapalástszerű, hosszú uszályban folytatódó ruhadarabot viselnek, amelynek szélén karaktereket jelző színes szegély van. Kezüket óriási, kitömött ötujjas kesztyű takarja: a herceg mutatóujjait fenyegetően tartja a magasba, a Bíboros két összezárt ujja az áldásosztás ismert jelét formázza, van, aki kezét karomként görbíti be, mások tenyere simogatásra hajlik. A szereplők hatalmas, fejekben végződő süveget hordanak, a fejek rajzolata őskori idolokat vagy ókori arcábrázolásokat idéznek. A fejfedő szélén megismétlődik a ruhán látható szín. Egyedül Bosolán nincs kesztyű és süveg, ezzel is kiemeli a rendező az előadás központi figuráját.

A tragédiában a történések jó részéről különböző személyek elbeszéléséből értesülünk, Balázs e dramaturgiai funkciót négytagú kórusra bízta, amely kommentál is, esetenként átrendezi a színpadot, s mindenekelőtt a sors szenvtelen és kíméletlen beteljesítője. Ők négyen hajtják végre a gyilkosságokat, azaz aki életét kénytelen bevégezni, arról lehúzzák kesztyűit, és leemelik süvegét. Ők énekben, énekbeszédben szólnak. Az előadás elidegeníthetetlen összetevője Sáry László vonósnégyesre komponált színpadi zenéje, amely hol egy-egy hanggal vagy futammal, hol a kórus kíséretével erősíti meg a szöveges vagy képi közléseket. A komoly vokális képességeket kívánó szólamokat a kórus tagjai csak hellyel-közzel képesek elénekelni.

A jelmezben megjelenő szoborszerűség megszabja a követendő játékstílust. Balázs Zoltán itt is olyan világot teremt, mint a Budapest Bábszínház vitatott Faustjában. A nem egészen kétórás, egy felvonásban játszott előadásban alig akad külső cselekvés, mindent a kép, a zene és a szöveg mond el. A színészek úgy mozognak, mintha Craig übermarionettjei vagy a Bauhaus ideális színészgépei-bábui lennének. A mozdulatok szakaszosak és pregnánsak, mintha nem a test mozdulna, hanem a kéz, amelynek lendületét követi a test. A megszólalások semlegesek, érzelemmentesek, elsősorban a gondolatközlés a szerepük. Nincs mód a színészi színezésre, a kisrealizmusra, de a szigorúan megkomponált külső formát mégis fel kell izzítania a szenvedélynek.

Ezt a nagyon nehéz feladatot a színészek változó szinten tudják megoldani. Mindenekelőtt a tiszta artikuláció jelenti a legnagyobb gondot. A nézőtől is igen nagy koncentrációt követelő előadás befogadhatósága – akárcsak az említett Faustnál – azon áll vagy bukik, hogy eljut-e hozzá a szöveges információ. Ott is, itt is csak részben érthető, ami a színpadon elhangzik. Ebben persze ludas a színház hírhedten rossz akusztikája, de nem lehet mindent erre fogni. Ez a beszédmód nem engedi meg, hogy a hangsúlyos első szótag után leessen a mondat további része, ahogy ezt színpadjainkon általában halljuk. Hollósi Frigyes (három szerepben is), Sinkó László (Bosolo), László Zsolt (Ferdinánd), Söptei Andrea (Cariola, a hercegnő bizalmasa) minden szava eljut a nézőhöz, Makranczi Zalán (Antonio) és Kulka János (Bíboros) mondataira már jobban oda kell figyelni, míg a címszerepet játszó Péterfy Bori szövegének csupán töredéke hallható-érthető.

A rendezői elképzelést legpontosabban László Zsolt közvetíti. Teste, ha kell, olyan, mint egy marionett, máskor, mint egy óramű. Nem először tapasztalom, hogy a háta is „beszél”: a színpad mélyén állva néhány mozdulattal tökéletesen megjeleníti a lychantrópia tüneteit. A főszerepet Sinkó László játssza. A kezdőképben minden szereplő már benn van a térben, amikor elöl a zenekar, hátrébb pedig Sinkó emelkedik föl a mélyből. Fehér haja szorosan a fejére van simítva, furcsa, se férfi, se nő figurát alakít. Kelletlenül teszi, amire utasítják, közben morog, bölcselkedik, kombinál vagy egy kis könyvecskét olvasgat. Mintha imakönyvet tartana a kezében, amelyhez közvetlenül nem tapad vér. Gyilkos és moralista, vállalja tetteit és megtagadja őket. Sinkó az eszközember kétes tragédiáját játssza el nagyszerűen.

A visszafogott tempójú, lenyűgöző látványvilágú, pontos színészi alakításokban gazdag, zenei szerkezetű előadás követése és befogadása mindazonáltal nem könnyű nézői feladat.

Nánay István, szinhaz.net, 2009