- az ANNA & THE BARBIES zenekar tízéves jubileumi nagykoncertje

A Balázs Zoltán által rendezett koncert látványvilága elsősorban a kelta mitológiából merít, s egy nőközpontú univerzumot jelenít meg. Ünnepként fontos szerepet kap a szertartás jelleg. Anna, mint Druantia[1] XXI. századi megtestesülése énekes-szövegíróként posztmodern sámánasszony szerepet tölt be: a zene és a szertartások mágiájával közösséget, lelket épít; sajátos világszemléletet, értékrendszert közvetít.

Bár Anna a koncert első részében mint bálvány/ikon jelenik meg, a koncert mégsem egyszemélyes show: a színpadképbe komponált zenekar folyamatosan jelen van. A lépcsős piramis tetején elhelyezkedő színpad kiemelt hely, áldozati oltár: a sámánnő, a démonok, a hatalom birodalma. A lépcsős piramis szintjein helyezkednek el a zenészek, a legalsó szinten, a színpad rendezői bal oldalán, az aranymetszés szerinti hangsúlyos helyen – a tulajdonképpeni koncertszínpadon – áll a zenekar másik énekese: Pásztor Sámuel. A két énekes közötti távolság feszültséget adó ereje végig jelen van: Sámuel az állandó, biztos pont, Anna a változó, a váltakozó, folyton megújuló, átalakuló, elszakadó-visszatérő elem: Nap (férfi) és Hold (nő) harmóniája. Anna alakváltozásai az emberiség világképének változásait követik: az ősi, matriarchális világképet a patriarchális váltja föl (a gazdátlanul hagyott gumiabroncs „páncélba” egy férfi bújik, s ő távozik benne); a „pogány” vallást a keresztény (Márti dala) követi, majd az Istent a trónjáról ledöntő ember (Calling All In; Lábat lóbálva), aki erőszakkal dekonstruálja, majd ugyancsak erőszakkal újrastrukturálja a világot. A bukás-felemelkedés, pusztítás-teremtés, régi-új, sötét-világos, közösségi lét/magány feszültségében a folyamatos változást generáló ellentétes erők hatása-ellenhatása következtében kialakuló harmónia, az univerzum egységének dinamikus egyensúlya jelenik meg.

A kezdő, Mindenki másképpen egyforma című dal az egyediséget ünnepli, s a közönség minden tagja részesül a fényfürdő beavató szertartásából. A táncosok, színészek arcukra irányítva a fényt egyenként lépnek be: bemutatkozó bevonulás, mozgásos nyitány történik. A koncertshow szabályait betartva a főszereplő csak késleltetve jelenik meg: a dal utolsó akkordja alatt válik teljesen láthatóvá Anna és a zenekar, amikor minden fény, minden figyelem rájuk, mint főszereplőkre irányul. Az énekesnő a fekete gumiabroncs páncélszerű védelme alatt bálványként tornyosul a piramis csúcsán, s a mindenséget uraló, pusztító femme fatale varázspálcájával teremt rendet a fájdalom és a bosszú lüktető érzésével[2] (Az ördögre kacsintva). Az áldozatként bemutatott lelkekkel szemrebbenés nélkül végez (Aki nem lép). A hatalom lélekölő rendszere működik, s az áldozatokat a nagy mechanizmus futószalagon szállítja– s bárki lehet áldozat[3], aki nem elég szürke, nem illeszkedik a rendszerbe...

A „páncéltól” megszabadulva immár sámánként (Till the Last Train’s Gone) a közösségnek továbbra is kiemelt, kitüntetett tagja. Még a hatalom birtokában van, ám már a félelmet keltő páncél nélkül. Sebezhetővé, „emberivé” válik, emberi érzései vannak... Az ikon, aki a közönség/közösség számára teremtődött idővel megmerevedik, élettelenné és személytelenné lesz, ha a mögötte rejtőző személyiség a külső kép rabjává válik, s úgy érzi, meg kell felelnie a kialakított képnek. Szavai mindkét értelemben kánonná válnak (Hangaszál). A szabadság, az önazonosság visszanyerése a saját ikon/bálvány elpusztításával érhető csak el (Miss Yo), s a bukás egyben gyötrelmes változás, pokoljárás (Macska), majd csodálatos újjászületés is: visszatérés, felemelkedés már egy másik minőségben (Márti dala). A megélt és átélt pillanat, az élet dicsőítése, a tartalom dicshimnusza a formával szemben - a carpe diem jegyében.

A levetett bálványruha elárvult, ám félelmetes mementóként tornyosul a színpadon, mígnem a következő bálvány fölpróbálja és magára véve elvonul (Here We Are): a régi elpusztítása az újabb születését vonja maga után, s a női bálvány után férfi következik: a kultúrában az ősi, anyaközpontú szemléletet felváltja az apaközpontú világrend.

A természet harmóniáját feldúló, pusztítást hozó Ember – mint evilági (őrült) hatalom idéződik meg a kényszerzubbonyként fordítva fölvett katonaruha és a gázmaszk megjelenésével a Barnfield Road című szám alatt. Szürreális látomássá, groteszk haláltánccá válik a szamba termékenységtánca, amikor a dal második felében a lányok fejére a kecses tolldísz helyett az arcot teljesen eltüntető gázmaszk kerül.

A teremtés és pusztítás kettősségét hordozza a faültetés és a favágás aktusa is. A természettel harmóniában vagy diszharmóniában élni személyes világnézet kérdése: alapja, hogy az ember hogyan határozza meg helyét a világmindenségben: annak része vagy (képzelt) uralkodója akar lenni? Teremtett vagy konstruált világban kíván élni? Ál- vagy valódi értékeket tisztel? A természet törvényeit felülíró gondolkodó ember alkotta konzervált, tartósított, élettelenné tett élet csak a látszatot őrzi, a formát, de a lényeget nem.

E zűrzavarossá váló, konstruált világból a menekülés a lélek egyik lehetséges gyógymódja – a Túl az Óperencián című dalra komponált látványban az eszképizmus költőisége jelenik meg a mozgásos illúzió csodájaként: az énekesnő a koncertközönségen siklik a szimbolikus kis sziget felé - a valóságon szó szerint és átvitt értelemben felülemelkedve - az önként vállalt száműzetésbe, a lélek rejtett bugyraiba, ahová idegen nem léphet be.

Ez a kis „sziget” a koncertszínpad rendezői bal oldalán, tőle pár méterre azzal szemben helyezkedik el a küzdőtéren. Ez a vendégként fellépő zenekar, az Airtist helyszíne: a lélek mélye, mely végig létezik, de ritkán kap főszerepet, csak a háttérben meghúzódva „figyel”. Az ősi erők, az ösztönök, a tudatalatti birodalma: a személyes démonok - a harag, a szorongás lakhelye; a dependencia végig jelen lévő fenyegetése. A színpadon elhangzó Álmatlan című dal ritmikus alapját didgeridooval, dorombbal és beatboxszal ezen ösztönök birodalma adja a társfüggőség, a szorongás és a szerelem elvesztésének érzésével. Ide, a „Túl az Óperencián” lévő szigetre menekül a világ és önmaga elől az ember. Itt egyedül van saját démonaival. Nincs kinek és nincs miért hazudnia. Szembesülnie kell önmagával. Itt a Néha című dal szikárabban, fájdalmasabban szól a kitaszítottság, elveszettség zsigeri érzésével az Airtist hangszerelésében. A koncert első részét záró Airtist zene a lélek ősi, felszabadító, megtisztító tombolását idézi.

A koncert első felében az ikon, a bálvány, a hatalom, a belső démonok, a másodikban az ember identitása kerül előtérbe: az önazonosság és a személyes autonómia kérdése; olyan értékekkel mint a Mester tisztelete, a barátság, az ünnep közös(ségi) rítusa.

Az ember a természettel, világmindenséggel és önmagával az alkotás, a teremtés aktusa által kerül(het) összhangba. Ez az emberi teremtőerő jelenik meg a faültetésekben. A fa a különböző kultúrákban a családot és a személyes múltat, illetve a világ hármas tagoltságát (halottak birodalma, pokol/föld/transzcendens, égi birodalom) is jelképezi. A bálványfenyő vagy jegenyefenyő - amelyet a lépcsős színpad több szintjén ültetnek - a Druidák királynőjének: Druantiának a fája. Szimbolikus elültetésük a színpadon tiszteletnyilvánítás Pásztor Anna személye és művészete iránt, s a fák – aprócska ligetet alkotva - adják a hátterét a koncert második, személyesebb hangvételű felének.

A Csillagokkal álmodom című dal a belső harmónia, az önazonosság pillanatainak meg– és átélése a közös lüktetés a világegyetemmel a ’Tündérek útján[4]’. A Gyáva forradalmár a punk filozófia kiteljesedése: minden rendszer, konvenció tagadása, a szabálymentesség szabadsága. A crowd surfing[5] a tökéletes szabadság és teljes kiszolgáltatottság ambivalens megélése, ahogy a festés átszínező akciója is az.

A koncert csúcspontja az Ánem! című szám szürreális látomás: lelki szabadesés, zuhanás a mélybe. Nincs kapaszkodó, nincs külvilág, csak a kietlen magány... társas magány. Az önmagát elevenen elégető, lassan megsemmisülő magányos ember. A szeretők emlékei... A talánok és a miértek gyötrő fájdalma. A lehetőségek, melyek talán örökre eltűntek. A kapaszkodók, melyek elmosódnak zuhanás közben. Szabadesés... Annak minden kiszolgáltatottságával, bizonytalanságával, félelmével, kérlelhetetlen egyirányúságával.

Az ünnep záró aktusa az önfeledt „tombolás” a barátokkal, vendégekkel, a házat megmozgató „legütősebb” sikerekkel, melyek az Anna and the Barbies koncertek elengedhetetlen műsorszámai: a Nyuszika, az Ünnepélyesen fogadom és a ráadás Szingli party.

Pásztor Anna és Balázs Zoltán művészi találkozása egy különleges theatrokoncert eseményt hozott létre, melyben mindkét alkotó kreatív szemlélete egymást inspirálva, párhuzamosan érvényesült. A koncert mint forma domináns maradt, a látvány[6] azonban egy tudatos rendezői koncepció alapján szerveződött, s az estnek egy egységes, tematikus ívet adott s ezáltal az eseményt különleges, egyedi, és valóban ünnepi szertartássá emelte.

[1] Az ősi kelta hitvilágban a druidák királynője; a termékenység, a szenvedély, élvezet, szexuális aktivitás, fák, gondviselés, tudás, kreativitás/alkotóerő felett uralkodott. A jegenyefenyő istennője.
[2] A dal végén szereplő ironikus „sajnálom” ismétlődő „varázsigéjére” a táncosok és színészek a rivaldánál felsorakozva folyamatosan felfújják majd leeresztik a fekete színű luftballonokat, majd a dal utolsó hangjánál eleresztik azokat.
[3] Rózsaszín, kék, sárga színű luftballonok jelzik a sokféleséget, ’sokszínűséget’.
[4] A Tejút népi elnevezése
[5] A metál, rock, punk stb. koncerteken előforduló azon folyamat, melynek során egy személyt fekvő helyzetben a közönség feje fölött kézről kézre adnak, így eljuttatva őt egyik pontról a másikra.
[6] tér, térszervezés, mozgások, koreográfiák, jelmezek, világítás

ANNA & THE BARBIES zenekar tízéves jubileumi nagykoncertje - 2014. november 14., SYMA Rendezvénycsarnok
Koncertfelvétel:
https://www.youtube.com/watch?v=uc8uA1zSfHw

Németh Mónika, 2014