Bánfi Benedek: A Bábjátékos
OSZT 2025 Szolnok – A Bábjátékos (Csokonai Nemzeti Színház – Maladype Színház)
A Deszkavízió szerkesztősége idén is ellátogatott az Országos Színházi Találkozóra, amelynek 2025-ben a Szolnoki Szigligeti Színház ad otthont. A versenyprogramba 7 nagyszínpadi és 7 kamaraelőadás került be, amelyet június 10-16. között láthat a közönség. A negyedik napon a Csokonai Nemzeti Színház – Maladype Színház A Bábjátékos című előadása mutatkozott be a Színműhelyben.
Bezártság, magány, bizalmatlanság – három szó, amellyel körülírható az őrület. Három szó, amelyek ebben a sorrendben követik egymást, és három szó, amelyektől már csak egy lépés a paranoia. Sőt, lehet, hogy már ott is van – láthatatlanul beférkőzött a felsorolás közé, elbújt az egyik vessző mögé: bezártság, magány, bizalmatlanság, paranoia. Amint feltűnik a negyedik szó, nehéz szabadulnia annak, aki mind a négy jelzőt magára ölti. Finkelbaum, egy híres zsidó bábjátékos, ráadásul a második világháború idején, ami nem túl szerencsés kombináció. Sorra járja végig a felsorolt szavakat, egyiket a másik után ölti magára, míg végül elér a negyedikig is.
Gilles Ségal A Bábjátékos című műve abszurd bepillantás egy emberi szurikáta elméjébe, aki mindenben és mindenkiben csak a veszélyt keresi. A zsidóság tematikája köré épülő történet egyszerre újító, univerzálisan értelmezhető, és megteremti azt a feszült alaphangulatot, amely végig kitart a mű során. Az alapvetően a zsidóság köré felhúzott történet egyszerre ragadja meg újítóan a témát, értelmezhető univerzálisan is, és megteremti azt az alaphangulatot, ami lehetővé teszi, hogy a cselekmény végig feszes maradjon.
Samuel Finkelbaum (Kiss Gergely Máté), a világhírű bábjátékos a kettészakadt Berlinben él, már jócskán a második világháború befejezte után. Mindezzel csak az az egyetlen probléma, hogy ő ezt nem képes elhinni. Bárki, bárhogyan, bármilyen logikus érvvel vagy netán megcáfolhatatlan bizonyítékkal akarja meggyőzni, ő mindig talál valami módot, hogy leleplezze miként is akarják őt éppen átverni. Így hát mindennapjait egy panzióban tölti bezárva, teljes magányban, senkiben sem bízva. Illetve nem egészen egyedül, hiszen ott van vele a koncentrációs táborokban odaveszett feleségétől meg nem született közös gyermeke (Elise Paris Turco) is – vagyis csak a bábja, aki a bábjátékos számára nagyon is élettel teli és valós. Vele együtt közösen készülnek élete következő nagy dobására: egy előadásra, amit saját tragikomikusnak titulált életéből ír.
A darabot mindössze négyen játsszák: Kiss Gergely Máté Finkelbaumot, Elise Paris Turco a bábként megjelenő Ruchelét alakítja, Újhelyi Kinga a panzió tulajdonosnője, míg Mercs János több – a bábjátékost látogató – szerepben tűnik fel. Az utóbbi kettő gondoskodik a darabot végigkísérő dalokról is – a kort fantasztikusan megidéző revüszerű slágerekről. Az élő ének és a hozzá tartozó bájos koreográfia összjátéka fantasztikusan teremti meg a periódus hangulatát, egy kis absztrakt, szürrealitással megfűszerezve azt. A több nyelven – francia, német, orosz, angol – megszólaló dalok egy olyan bábeli helyzetet idéznek, ahol főszereplőnk pszichéjében már teljesen összekeverednek a gondolatok. Már azt se tudja, éppen ki szállhatta meg Berlint, hogy vajon milyen nyelven énekelhetnek a rádióban – fejében már bármely lehetséges hangon megszólalhatnak az adott nemzet örökzöldjei. Őrületében pedig ő is csatlakozik a daloláshoz.
Balázs Zoltán rendezése egy nagyon élő, korszerű díszletbe helyezi a cselekményt, amiben megállás nélkül szaladgálnak a szereplők, és amit folyamatosan átrendeznek valahogy – ügyelve arra, hogy Finkelbaum és bábja sose hagyja el a panzió szobafalaiként funkcionáló világító panelokat, még jobban kihangsúlyozva elszigeteltségét és egyedüllétét. Az egyetlen szereplő, akivel eleinte érintkezik az maga Ruchele, a soha meg nem született gyermeke – vele is csak azért, mert mozdulataival kell életre keltenie őt. De csakúgy, mint az őrültség, úgy a báb is bezártságának, magányának és bizonytalanságának a szüleménye, így valamelyest meg is feleltethető a két szó egymásnak. Őrültségének fizikai megtestesülése a báb, és a vele folytatott beszélgetések paranoiájának éltetője.
A történet direkt nem a zsidóság tragédiájára helyezi a hangsúlyt, de a bábjátékos hovatartozása mégis lényegi eleme az előadásnak. Könnyedén megteremti a szükséges alapfelállást, így őrültségének és paranoiájának mibenléte nem szorul komolyabb magyarázásra, ezzel teret adva a történet gyors előrehaladásának. Finkelbaum tragédiája magától értetődő: felesége meghalt, lánya sosem születhetett meg, a társaival tett szörnyű tömeggyilkosság pedig örökre mély sebet hagyott emlékeiben – nem csoda, hogy mindenkiben rémeket lát: sem a főbérlőnek, sem az orosz, sem az angol katonának nem hiszi el, hogy véget ért a háború.
Mivel Finkelbaum zsidósága nincs túlmagyarázva és komolyabban fókuszba sincs helyezve, fennáll a lehetőség, hogy bárki könnyedén kitágíthatja a kontextuson kívüli levonható tanulságot. Persze nem magát az őrületbe kergetést és a képzeletbeli bábokkal való beszélgetést, hanem sokkal inkább valami nagyobb veszély iránti folyamatos szurikáta-szerű állandó kutakodást. Háborúval való riogatásért és az azzal való félelemben tartásért pedig éppen nem kell messze kutakodnunk.
Bánfi Benedek, Deszkavizio.hu, 2025
A Deszkavízió szerkesztősége idén is ellátogatott az Országos Színházi Találkozóra, amelynek 2025-ben a Szolnoki Szigligeti Színház ad otthont. A versenyprogramba 7 nagyszínpadi és 7 kamaraelőadás került be, amelyet június 10-16. között láthat a közönség. A negyedik napon a Csokonai Nemzeti Színház – Maladype Színház A Bábjátékos című előadása mutatkozott be a Színműhelyben.
Bezártság, magány, bizalmatlanság – három szó, amellyel körülírható az őrület. Három szó, amelyek ebben a sorrendben követik egymást, és három szó, amelyektől már csak egy lépés a paranoia. Sőt, lehet, hogy már ott is van – láthatatlanul beférkőzött a felsorolás közé, elbújt az egyik vessző mögé: bezártság, magány, bizalmatlanság, paranoia. Amint feltűnik a negyedik szó, nehéz szabadulnia annak, aki mind a négy jelzőt magára ölti. Finkelbaum, egy híres zsidó bábjátékos, ráadásul a második világháború idején, ami nem túl szerencsés kombináció. Sorra járja végig a felsorolt szavakat, egyiket a másik után ölti magára, míg végül elér a negyedikig is.
Gilles Ségal A Bábjátékos című műve abszurd bepillantás egy emberi szurikáta elméjébe, aki mindenben és mindenkiben csak a veszélyt keresi. A zsidóság tematikája köré épülő történet egyszerre újító, univerzálisan értelmezhető, és megteremti azt a feszült alaphangulatot, amely végig kitart a mű során. Az alapvetően a zsidóság köré felhúzott történet egyszerre ragadja meg újítóan a témát, értelmezhető univerzálisan is, és megteremti azt az alaphangulatot, ami lehetővé teszi, hogy a cselekmény végig feszes maradjon.
Samuel Finkelbaum (Kiss Gergely Máté), a világhírű bábjátékos a kettészakadt Berlinben él, már jócskán a második világháború befejezte után. Mindezzel csak az az egyetlen probléma, hogy ő ezt nem képes elhinni. Bárki, bárhogyan, bármilyen logikus érvvel vagy netán megcáfolhatatlan bizonyítékkal akarja meggyőzni, ő mindig talál valami módot, hogy leleplezze miként is akarják őt éppen átverni. Így hát mindennapjait egy panzióban tölti bezárva, teljes magányban, senkiben sem bízva. Illetve nem egészen egyedül, hiszen ott van vele a koncentrációs táborokban odaveszett feleségétől meg nem született közös gyermeke (Elise Paris Turco) is – vagyis csak a bábja, aki a bábjátékos számára nagyon is élettel teli és valós. Vele együtt közösen készülnek élete következő nagy dobására: egy előadásra, amit saját tragikomikusnak titulált életéből ír.
A darabot mindössze négyen játsszák: Kiss Gergely Máté Finkelbaumot, Elise Paris Turco a bábként megjelenő Ruchelét alakítja, Újhelyi Kinga a panzió tulajdonosnője, míg Mercs János több – a bábjátékost látogató – szerepben tűnik fel. Az utóbbi kettő gondoskodik a darabot végigkísérő dalokról is – a kort fantasztikusan megidéző revüszerű slágerekről. Az élő ének és a hozzá tartozó bájos koreográfia összjátéka fantasztikusan teremti meg a periódus hangulatát, egy kis absztrakt, szürrealitással megfűszerezve azt. A több nyelven – francia, német, orosz, angol – megszólaló dalok egy olyan bábeli helyzetet idéznek, ahol főszereplőnk pszichéjében már teljesen összekeverednek a gondolatok. Már azt se tudja, éppen ki szállhatta meg Berlint, hogy vajon milyen nyelven énekelhetnek a rádióban – fejében már bármely lehetséges hangon megszólalhatnak az adott nemzet örökzöldjei. Őrületében pedig ő is csatlakozik a daloláshoz.
Balázs Zoltán rendezése egy nagyon élő, korszerű díszletbe helyezi a cselekményt, amiben megállás nélkül szaladgálnak a szereplők, és amit folyamatosan átrendeznek valahogy – ügyelve arra, hogy Finkelbaum és bábja sose hagyja el a panzió szobafalaiként funkcionáló világító panelokat, még jobban kihangsúlyozva elszigeteltségét és egyedüllétét. Az egyetlen szereplő, akivel eleinte érintkezik az maga Ruchele, a soha meg nem született gyermeke – vele is csak azért, mert mozdulataival kell életre keltenie őt. De csakúgy, mint az őrültség, úgy a báb is bezártságának, magányának és bizonytalanságának a szüleménye, így valamelyest meg is feleltethető a két szó egymásnak. Őrültségének fizikai megtestesülése a báb, és a vele folytatott beszélgetések paranoiájának éltetője.
A történet direkt nem a zsidóság tragédiájára helyezi a hangsúlyt, de a bábjátékos hovatartozása mégis lényegi eleme az előadásnak. Könnyedén megteremti a szükséges alapfelállást, így őrültségének és paranoiájának mibenléte nem szorul komolyabb magyarázásra, ezzel teret adva a történet gyors előrehaladásának. Finkelbaum tragédiája magától értetődő: felesége meghalt, lánya sosem születhetett meg, a társaival tett szörnyű tömeggyilkosság pedig örökre mély sebet hagyott emlékeiben – nem csoda, hogy mindenkiben rémeket lát: sem a főbérlőnek, sem az orosz, sem az angol katonának nem hiszi el, hogy véget ért a háború.
Mivel Finkelbaum zsidósága nincs túlmagyarázva és komolyabban fókuszba sincs helyezve, fennáll a lehetőség, hogy bárki könnyedén kitágíthatja a kontextuson kívüli levonható tanulságot. Persze nem magát az őrületbe kergetést és a képzeletbeli bábokkal való beszélgetést, hanem sokkal inkább valami nagyobb veszély iránti folyamatos szurikáta-szerű állandó kutakodást. Háborúval való riogatásért és az azzal való félelemben tartásért pedig éppen nem kell messze kutakodnunk.
Bánfi Benedek, Deszkavizio.hu, 2025